Belémben a reggel mindig lassan indul. A folyók fölött lebegő pára olyan, mintha az esőerdő még sóhajtana egyet, mielőtt a nap rátalál a városra. A COP30 nyitónapján, ezen a párás brazil reggelen egy fiatal delegált, a Karibi-térség egyik apró szigetállamának képviselője izgatottan várakozik a bejáratnál. A kezében gyűrött papírokat szorongat, a tavalyi hurrikán okozta károk összesített jelentését.

Miközben egyre közelebb kerül a beléptetőkapuhoz, előtte egy magas, elegáns öltönyt viselő férfi lép a sorba. A beléptetést végző alkalmazott biccent neki, mintha régi ismerősök lennének, és gondolkodás nélkül beengedi.

A fiatal delegáltunk a konferenciacsarnokban a több ezer résztvevő között bolyongva jön rá, hogy az imént látott férfi nem diplomata volt, nem is tudós, hanem egy olyan iparág képviselője, amely évente több százmilliárd dollárt költ új olaj- és gázprojektekre. És ami ennél is fontosabb, nem ő az egyetlen.

A COP30-ra érkező negyvenezer résztvevő között több mint ezerhatszáz lobbista van jelen. Magyarul

minden huszonötödik ember egy vállalati érdekcsoport küldötte.

A számok önmagukért beszélnek. A fosszilis ipar több belépőt kapott, mint a világ tíz legsebezhetőbb országa együttvéve. Ez az aránytalanság elsőre talán csak statisztikának tűnik, de a következményei nagyon is valósak.

A klímacsúcsok sokak szemében grandiózus diplomáciai események, ahol a világ vezetői együtt próbálnak választ találni a bolygót fenyegető legnagyobb kihívásra. De a valódi döntések nem a plenáris üléseken születnek, hanem a tárgyalótermek előtti folyosókon, a belső egyeztetéseken és azokban a szobákban, ahová csak az léphet be, akinek a kitűzője erre feljogosítja. A konferencia kimenetelét így nem csupán az határozza meg, hány ország ír alá egy új megállapodást, hanem sokkal inkább az, kik jutnak el azokhoz az ajtókhoz, ahol a mondatok végső alakot öltenek.

A COP30 adatai ezt a láthatatlan mechanizmust teszik kézzelfoghatóvá. A Kick Big Polluters Out nevű civil koalíció kimutatása szerint a fosszilis lobbisták jelenléte nemcsak abszolút számban jelentős, hanem arányaiban is magasabb, mint bármely korábbi tárgyaláson 2021 óta. Még a Cop26-hon, a glasgow-i csúcson sem volt ekkora koncentráció, pedig ott több mint ötszáz, fosszilis iparhoz köthető küldött vett részt.

A belépők eloszlása azonban most még látványosabb egyenlőtlenséget mutat. Az iparági szereplők lényegesen több hozzáférést kaptak, mint azok az országok, amelyek a legnagyobb veszélynek vannak kitéve a klímaváltozás miatt. Ezt pedig már nem lehet pusztán szervezési kérdésként értelmezni.

A jelenség megértéséhez érdemes tisztázni néhány alapfogalmat.

• A lobbista olyan személy, akinek feladata, hogy vállalatok vagy szervezetek érdekeit érvényesítse a döntéshozók felé.
• A szabályozói foglyul ejtés, vagyis a regulatory capture azt a helyzetet írja le, amikor a szabályokat megalkotó intézmények az iparág érdekeihez igazodnak a közérdek helyett.
• Végül a corporate capture ennél is szélesebb jelenség, a vállalati érdekek nemcsak egy-egy döntést, hanem egész intézményrendszereket képesek befolyásolni.

A háttér ismerete nélkül lehetetlen megérteni, miért okoz akkora gondot az aránytalan jelenlét a klímacsúcsokon.

Az elmúlt évtizedekben számos példát láthattunk arra, hogy a túlzott vállalati befolyás miként alakította át a globális megállapodásokat. A 2015-ös párizsi klímacsúcson például több mint kétezer iparági lobbista vett részt, köztük olyan energiacégek képviselői, mint a BP vagy a Shell.

A tárgyalások véghajrájában ki is került a szövegből a „dekarbonizáció” kifejezés, helyette egy sokkal tágabb és értelmezhetőbb mondat maradt,

az üvegházhatású gázok antropogén kibocsátása és a szén-dioxid-elnyelők általi eltávolítása közötti egyensúly elérése 2050-re. A New York Times akkor arról írt, hogy ez a változtatás egyértelműen az iparági nyomás eredménye volt.

A COP26, a glasgow-i csúcs sem alakult másképp. A BBC és a The Guardian is beszámolt róla, hogy a „szén kivezetése” helyett végül csak csökkentéséről szóló megfogalmazás került a záródokumentumba. Ez a látszólag apró nyelvi változtatás azonnal érezhető hatással járt.

A következő években Ázsiában és Európában is új széntüzelésű erőművek engedélyezése vált könnyebbé. A nyelv nem csupán retorika, hanem politika, és néha egész iparágak sorsa múlik egy-egy jól elhelyezett zsargonon.

Hasonló folyamat játszódott le a Dodd–Frank pénzügyi reform körül az Egyesült Államokban. A 2008-as válság után több mint háromezer lobbista dolgozott azon, hogy a törvény szigorúbb részeit enyhítsék vagy késleltessék. A Volcker-szabály, amely eredetileg korlátozta volna a bankok saját számlás kereskedését, számos kivétellel és kiskapuval került be a jogszabályba. A reformok ereje így részben elveszett, és elemzők szerint ez is hozzájárult olyan eseményekhez, mint a 2023-as Silicon Valley Bank összeomlása.

A GDPR és a DMA uniós jogszabályai körül hasonló lobbiaktivitás zajlott, több ezer egyeztetéssel, amelyek végül nem gyengítették meg teljesen a törvényeket, de évekre elnyújtották azok tényleges hatályra jutását.

Mindezek fényében felmerül a kérdés, hogy jogos-e az a gyakran hangoztatott érv, miszerint a fosszilis cégek jelenléte szakmai okokból szükséges a klímacsúcsokon? Első hallásra logikusnak tűnhet. Az energiaszektor valóban bonyolult, és a termelési infrastruktúrák ismerete nélkül nehéz érdemi döntést hozni.

Csakhogy a szakmai input és az érdekérvényesítés nem ugyanaz. A szakmai tudás megosztható független tanácsadó testületeken, nyilvános fórumokon vagy átlátható szakbizottságokban is. A klímacsúcson jelenlévő lobbisták azonban nem így működnek. Ők azoknak a vállalatoknak az érdekeit képviselik, amelyek többsége saját éves jelentéseiben is a kitermelés növelését vetíti előre.

Az ExxonMobil például 2023-ban felfelé módosította a 2030-as termelési terveit, a BP pedig visszalépett korábbi dekarbonizációs vállalásaitól. Az iparági logika tehát nem a kibocsátáscsökkentés felé mutat, hanem az üzleti modell fenntartása felé.

A helyzet megértéséhez talán a legegyszerűbb egy analógia. Képzeljünk el egy városi bizottságot, amely a dohányzás elleni szabályozásról tárgyal. A bizottság tagjai között ott ül néhány orvos, néhány önkormányzati képviselő, és meglepő módon az asztal másik oldalán helyet foglal a dohányipar több delegáltja is. Sőt, a belépők és hozzáférések alapján ők kapják a legtöbb lehetőséget, hogy véleményt formáljanak.

Hiába érvelnek azzal, hogy ők értik a legjobban a gyártástechnológiát, a helyzet abszurditása nyilvánvaló. A klímacsúcsok ebből a szempontból hasonlóan működnek. Az iparág szakmai tudása fontos lehet, de jelenlegi aránytalan befolyása nem szakmai, hanem hatalmi kérdés.

A következmények már most érződnek.

A kis és sérülékeny országok hangja egyre halkabbá válik, miközben az extrém időjárási események (a Fülöp-szigeteket sújtó tájfunok, Irán történelmi aszályai, Jamaica legutóbbi hurrikánja) egyre nagyobb károkat okoznak.

A klímapolitika lassúsága nemcsak környezetvédelmi probléma, hanem gazdasági is. Növeli az ellátásbiztonsági kockázatokat, kiszámíthatatlanabbá teszi az energiaárakat, és hosszú távon inflációs nyomást is előidéz.

Ebben a közegben értékelődik fel minden olyan intézmény és szabály, amely a kis szereplők védelmét szolgálja, legyen szó akár országokról, akár háztartásokról. Magyarországon ezért születtek meg olyan eszközök, mint az online árfigyelő rendszer vagy az árrésstop, amelyek segítik ellensúlyozni a nagyvállalati dominanciát. A globális klímatárgyalásokon azonban egyelőre nincs hasonló egyensúlyozó mechanizmus.

A COP30 utolsó délutánján a cikk elején szereplő fiatal delegált ismét elsétál a bejárat mellett. A korábbi öltönyös férfi most a kávéautomatánál áll, és halkan magyaráz valamit egy másik delegáltnak. Főhősünk már érti, hogy a konferencia jövőjét nemcsak az alakítja, amit a színpadon mondanak, hanem az is, amit a folyosókon suttognak. Az esőerdő fölött újra lassan ereszkedik a pára, mintha a város mély levegőt venne. A tárgyalótermekben és a szünetekben pedig nagy döntések születnek.

(A nyitóképen: az erdõk védelméért, a területi jogokért és a klímavédelmi felelõsségvállalásért tüntetõk felvonulása az ENSZ 30. nemzetközi éghajlatváltozási konferenciájának (COP30) otthont adó brazíliai Belémben 2025. november 13-án, a tizenkét napos tanácskozás negyedik napján.)

A cikk szerzője Sebestyén Géza, az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője, a BCE egyetemi docense