Hamar bejárta a világsajtót, hogy Josep Borrell, mint a tagállamok közös külpolitikai főképviselője, továbbá Charles Michel, az Európai Tanács elnöke, és végül, a féléves EU-elnökséget képviselő szlovén védelmi tárcavezető, Matej Tonin egyaránt komolyan megfontolandó javaslatként beszélt egy viszonylag gyorsan bevethető önálló európai uniós hadtest (gyorsreagálású erő) létrehozásának a szükségességéről.

A majdani egység leendő létszámát illetően különböző számok forognak,

Borrell legutóbb 5000 főről beszélt, de a szlovén miniszter például úgy fogalmazott, hogy ez idővel felmehet 20 ezerre is.

Tekintve, hogy az ötlet – jóllehet, a napjainkban zajlott krízis kapcsán merült fel megint – távolról sem olyan új, mint amilyennek látszik, és a lehetséges csapatméret is volt már ambiciózusabb is (a 2000-es évek elején 50-60 ezer fős kontingensről is szó esett), sokan kivárással fogadták a védelmi miniszterek csütörtöki ülését követő bejelentéseket.

Még akkor is, ha tudni lehet, hogy a szlovén soros EU-elnökség egyelőre kitart a kezdeményezés mellett. Így a védelmi miniszterek októberi informális tanácskozásán is asztalra akarják tenni, a különböző diplomáciai és szóvivői nyilatkozatok pedig arról beszélnek, hogy a dolgot jövő tavasszal, az - önálló európai katonai ütőerőt mindig nagyon favorizáló - francia EU-elnökség alatt véglegesíteni is lehetne.

Nem a semmiből jött

A kép teljességéhez tartozik, hogy a mostani felvetés nem jött előkészítetlenül. Borrell maga például a hét elején a New York Times-ban saját néven írt cikket tett közzé, amiben Európa és Amerika viszonylatában „ébresztő csengőhöz” hasonlította az Afganisztánban történteket, és már itt megemlítette egy európai uniós gyorsreagálású hadtest létrehozásának a szükségességét.

Szintén a héten, Borrell európai bizottsági kollégája, a francia Thierry Breton (belső piaci biztos) arról beszélt a Financial Timesnak, hogy az európai közös védelmi képesség megteremtése többé „nem egy opció”, hanem követelmény, és hogy

az EU belátható időn belül „teljes egészében, önmagában is képes kell, hogy legyen” katonai missziók lefolytatására.

Azt már nem említette, de a háttérben köztudott, hogy igazából egy ilyen európai felzarkózás mar Donald Trump elnöksége óta napirenden van az európai kancelláriákban, csak most az elmúlt hetek történései ismét előtérbe állították.

Lapjelentések szerint ennyiből aligha véletlen, hogy ugyancsak a héten Emmanuel Macron francia elnök és Mark Rutte ügyvezető holland kormányfő párizsi megbeszélésükön egyetértettek, hogy Európának „stratégiai autonómiával” kell rendelkeznie, „gazdasági és katonai értelemben egyaránt”.

Mindez Macrontól nem volt váratlan kijelentés, lévén az európai védelmi önállóság a francia diplomácia sok évtizedes prioritásának számít, de az elkötelezetten atlantista Hollandia miniszterelnökétől viszont már ritkábban hallani ilyet, ami szintén arra utal, hogy az afganisztáni fejlemények valóban nyomot hagytak az európai gondolkodásban.

Macron a maga részéről

már 2018-ben „tényleges európai hadsereg” megteremtését sürgette,

ami EU-léptékben annyiban szintén nem volt újdonság, hogy Jean-Claude Juncker viszont már 2014-ben – először még mint európai bizottsági elnökjelölt, majd ugyanazon év októberében elnökként a bizottsági program részeként is – az európai védelmi képességek érdemi megerősítését jelölte meg az egyik kiemelt célként.

Évtizedekkel korábban is

Valójában, időben visszafelé haladva azt látni, hogy az európai védelmi képességek erősítése évtizedek óta napirenden van. Történt is sok próbálkozás, számos határozat meg célkitűzés született, mi több, bizonyos elvi és szervezeti előkészületek is elkezdődtek.

Emellett egyes, viszonylag behatárolt létszámú önálló katonai missziókra sor is került, immár európai uniós zászló alatt. A legismertebb a 2003-ban kezdett EUFOR Althea művelet (Macedóniában), majd békefenntartó erőkkel Bosznia-Hercegovinában. Ezeknél az európai egységek még NATO-eszközökre támaszkodtak, de az őket követő EUFOR Artemis műveletet a Kongói Demokratikus Köztársaságban ugyanezen évben immár a NATO-tól függetlenül hajtották végre.

Összességében, napjainkig közel egy tucatnyi EU-cégjelzésű misszióra sor került, Grúziától Indonézián át Szudánig, Csádig, a Közép-afrikai Köztársaságig, vagy Mailiig, de

ezek hátterében alkalmi feladatokra bizonyos országonként „összeadott” katonai kontingens állt, nem pedig ilyen feladatokra bejáratott és állandósított nagyobb létszámú közös készenléti véderő.

Ez utóbbi megteremtése eddig mindig megakadt, aminek okai között éppen úgy hangzik el utalás „politikai nézetkülönbségekre”, mint „pénzügyi nehézségekre”.

Pedig a szervezeti, sőt, bizonyos tekintetben a jogi és helyenként a személyi feltételek is adottak lettek volna. Az 1993-ban életbe lépett Maastrichti Szerződés például intézményesítette a – formálisan akkor definiált – Európai Unió életében a külpolitika közös formálását (ekkortól beszéltek közös „kül- és biztonságpolitkai pillérről”).

Egyelőre még meghagyták az EU-tól mindig is külön működött európai védelmi intézmény, a NATO-nak alárendelt Nyugat-európai Unió (NyeU) szervezeti autonómiáját, de politikailag már kinyilvánították, hogy az európai uniós kül- és biztonságpolitikán belül ez utóbbi dolga lett az EU védelmi képességek megteremtése. Ez lett volna az úgynevezett Európai Biztonsági és Védelmi Identitás – 1998-tól Védelmi Politika, angol nevén European Security and Defence Policy, ESDP – mendzselése.

Még markánsabbá vált az önálló európai védelmi képességek felé vett irány, midőn

1999-ben létrehozták az EU közös külpolitikai főképviselőjének a tisztségét

(első betöltője a spanyol Javier Solana, korábbi NATO-főtitkár lett), és egyúttal formálisan is integrálták az EU politikai vezetési rendszerébe az imént említett európai védelmi politikát (az ESDP-t), egyelőre még a NyEU megléte mellett. (Az utóbbi 2011-től formálisan is átadta valamennyi funkcióját az EU szervezeti rendszerének, és a gyakorlatban nem létezik, bár formálisan soha fel nem oszlatták.)

Mire használnák?

Fokozatosan letisztult az is, hogy egy ilyen képességet mire használnának. Volt mire építkezni, mert a Nyugat-európai Unió számára már régen rögzítették az úgynevezett „petersbergi feladatokat” (elfogadva 1992-ben a németországi Petersbergben, utóbb 1999-től formálisan beépítve az Amszterdami Szerződésbe). Olyan lehetséges feladatokból állt ez, mint békefenntartás és konfliktusmegelőzés, leszerelési műveletek támogatása, humanitárius mentés, a katonai tanácsadói és segítségnyújtási feladatok és hasonlók.

Ezek azonban végső soron még mindig csupán EU-diplomáciai érdekeket is szolgáló, harmadik országokban esedékes egyedi missziók behatárolt volumenű elvégzését célozták. Idővel azonban egyre több uniós fővárosban

valós igényként fogalmazódott meg, hogy az EU általában is rendelkezzen közös célok érdekében, közös döntés alapján mozgósítható érdemi katonai erővel,

ezek mozgatására és irányítására képes szervezeti struktúrával, hírszerzési kapacitással és eszközállománnyal (ez utóbbiak voltaképpen a NATO-ban is mindmáig főként az amerikai képességekre alapozva léteznek).

E törekvésből nőtt ki a kacifántos nevű "állandó strukturált együttműködés" (PESCO) intézményesítése. Ez lényegében önkéntes alapon lehetőséget kínál erre kész, képes és ezt óhajtó tagállamok számára – tehát nem szükséges a teljes EU részvétele (egyetértésük már igen!) –, hogy önálló védelmi együttműködést folytassanak. Az elképzelés magva szerepelt már a 2005-ben elvetélt Alkotmányos Szerződésben, majd utóbb átemelték a helyére lépett Lisszaboni Szerződésbe is (elfogadva 2007-ben, hatályos 2009 decemberétől).

De még közel egy évtized kellett, amíg 2017. november 13-án 23 tagállam – köztük Magyarország – közös szándéknyilatkozatot írt alá az ilyen együttműködésben való részvételről. A mindehhez szükséges szervezeti keretek és eszközfeltételek teljes körű megteremtésére 2025-ig adtak határidőt maguknak. (A 23 országból azóta egyébként 25 lett, és ma már csak Dánia és Málta nem résztvevő tagállam.)

A „PESCO” tehát egyfajta politikai keretet nyújt a közös védelmi és katonai képességek kiépítéséhez. (Juncker egy 2017-es európai parlamenti beszédében

„a Lisszaboni Szerződés alvó hercegnőjének” nevezte, mivel jogilag már a 2007-ben elfogadott szerződés lehetővé tette, de csak tíz évvel később kezdték el „fel is ébreszteni”

és alkalmazni.)

Nem mellesleg, pénzt is delegáltak az ötlet mellé: az ugyancsak 2017-ben elfogadott Európai Védelmi Alapot, ami behatárolt keretek között elvben PESCO-célkitűzések finanszírozására is igénybe vehető.

Akkor eddig miért nem ment?

E sok lépés tehát mind arról tudósít, hogy a tagországok egy körében legalábbis évtizedek óta létezik az igény az európai védelmi képesség megteremtésére. Az évek során rengeteg politikai döntés, szervezeti intézkedés, közös nyilatkozat született az érdekében. Csak éppen a gyakorlati szakaszba nem sikerült soha eljutni.

Pedig erről is születtek időről-időre határozatok. EU gyorsreagálású erők létrehozásáról például már az 1999-es (decemberi) helsinki EU-csúcson határoztak. Ez volt az év, amikor Solana közös külpolitikai főképviselőként munkába állt, és megkezdődött a leendő Európai Biztonsági és Védelmi Politika átültetése a gyakorlatba.

A leendő gyorsreagálású erőkről akkor még úgy beszéltek, mint aminek volumene idővel elérheti az 50-60 ezer főt.

De ez sohasem történt meg.

Miként csupán a tervezőasztal mellett születtek 2004-től döntések olyan 1500 fős harccsoportok létrehozásáról, amelyek elvben 15 napon belül bevethetőek lehetnének, és legalább egy hónapon át műveleti végrehajtásban tarthatóak. Akkoriban egyébként ENSZ-missziók teljesítéséhez készültek felajánlani őket. 2007-re papíron már készen is álltak volna, maga Solana nyilatkozott ekkor úgy, hogy az EU "mostantól műveleti képességei teljességében" lephet fel. De aztán soha nem alkalmazták ezeket sem.

Más szóval, a politika (vagy legalábbis a többségi akarat) fokozatosan felismerte a szükséget, tett is az érdekében, hiszen szervezeti, intézményi feltételeket módosított, jogi alapot teremtett, szerződést módosított létrejötte érdekében,

csak éppen a tényleges végrehajtásra nem került soha sor.

És ha a mostani EU-védelmi miniszteri nekibuzdulás hírére egyelőre óvatosak a reagálások, akkor annak oka is ebben rejlik. Főként, hogy tudni lehet, hogy ez év elején 14, zömében nyugat-európai tagállam – így valamennyi „nagy” (Franciaország, Németország, Olaszország, Spanyolország), de velük tartottak például a Benelux államok is – egyszer már diplomáciai kampányt indított közös hadtestek felállításáért. Azonban zömében kelet- és közép-európai országok ellenállásán most is fennakadt az egész (egyedül Csehország és Szlovénia állt a nyugati kezdeményezők oldalára).

Miért? Sajtójelentések éppen úgy említettek formai rosszallást, mint érdemi fenntartást. Az előbbi mindenekelőtt arra vonatkozott, hogy a „tizennégyek” az elégedetlenkedők szerint úgy terjesztették döntéshozatalra a kezdeményezést, hogy előzetesen nem tájékoztatták őket. Egyfajta kènyszerpályára kerültek.

Mélyebb aggodalmakat fejeztek ki azon lengyel és baltikumi vélemények, amelyek EU-körökben köztudottan leginkább tartanak egy esetleges orosz agressziótól. Ezek az említett európai kezdeményezésben

annak kockázatát látják, hogy ezzel csak elidegenítik vele a szemükben tényleges biztonsági garanciát jelentő amerikai támogatást,

miközben szerintük nem tud azzal arányos európai védelmi képesség a helyére lépni.

A változás esélye

Egyes vélemények szerint ez utóbbi aggodalmak eloszlatását segítheti elő a washingtoni Amerikai Haladás Központja (Centre for American Progress) késő tavaszi elemzése az európai védelmi képességről, valamint ennek amerikai megítéléséről. A neves amerikai think-tank intézet arról ismeretes, hogy korábbi munkatársaiból került ki a januárban hivatalba lépett Biden-adminisztráció több tagja, a külügyminisztériumtól a Pentagonig, a központ korábbi vezetője, Neera Tanden pedig az elnök egyik vezető tanácsadója lett a Fehér Házban.

A tanulmány pedig nem kevesebbet bizonygat, hogy mint hogy

tévedés volt a korábbi évtizedek azon amerikai alapállása, amely „káros vetélkedést” és „felesleges duplikációt” látott az európai törekvések mögött.

A mostani elemzés szerint mindez „több évtizedes stratégiai hiba” volt, mert egy saját cselekvőképességgel bíró európai szövetséges - amelyik nem szorul lépten-nyomon amerikai közreműködésre - nem versenytársa, hanem éppen, hogy fontos kiegészítője lehet az amerikai védelmi érdekeknek.

„A lényeg a végcél, és a végcél, hogy használható szövetségesekkel bírjon Washington az Atlanti-óceán másik oldalán” – érveltek tanulmányukban az amerikai intézet szakértői.

Egyes elemzők szerint ez a megközelítés, ha megerősítést kap a hivatalos amerikai vezetés szintjéről is – párosulva a most szerzett afganisztáni tapasztalatokkal – ezúttal (most először) még akár a szükséges európai uniós konszenzus megszületését is elősegítheti, utat nyitva a tényleges európai védelmi képességek gyakorlati megteremtéséhez.

Az uniós tanácskozás a kérdésről mindenesetre – a szlovén elnökség EU-naptárja értelmében – októberben folytatódik tovább.