Bryan Anderson kétszer is szolgált Irakban, élete 2005. október 23-án változott meg teljesen, amikor egy út szélén elhelyezett pokolgép robbant az általa irányított Humvee típusú páncélozott terepjáró mellett.

Emlékszem a robbanásra. A terepjáróban voltunk, dumáltunk, nevettünk. Aztán bumm! Éreztem a vér nedvességét. Megtöröltem az arcomat a jobb kezemmel, amikor megláttam, hogy az ujjam odavan. Azt gondoltam, hogy ezzel együtt lehet élni, nem olyan rossz, rendbe jövök - mesélte a 25 éves fiatalember.

Aztán meg akartam törölni az arcomat a bal kezemmel, és észrevettem, hogy nincs meg. Aztán lenéztem. A barátom megragadta az arcomat, hogy másfelé nézzek, de túl késő volt. Láttam: mindkét lábamat leszakította a robbanás - tette hozzá.

A bal kezemet az anyósülésen láttam. A lábaim a padlón voltak. A kocsiban pánik volt, az emberek kiabáltak, kérdezgették egymást: rendben vannak-e. Próbálták megnyugtatni egymást - mondta Bryan Anderson.

A kalandot kereste

A fiatalember azért lépett be a hadseregbe, mert egyhangúnak érezte az életét. Izgalomra vágyott. 2001. szeptember 12-én indult alapkiképzésre, egy nappal az Egyesült Államokat érő terrortámadás után.

Olyan volt, mint egy kaland, kemény, de azért jó. Ezt követően egy texasi egységhez kerültem, majd 2003. március 21-én mentem először Irakba. Nagy kulturális sokk volt. Láthatod ugyan a tévében, de amíg nem kerülsz oda, nem érzed valóságosnak - folytatta.

Bryan Anderson egy éven át szolgált az ázsiai országban, majd visszavezényelték Texasba, onnan pedig nyolc hónapra ismét Irakba küldték.Ekkor már más idők jártak. Az irakiak többé nem féltek tőlünk. Érezni lehetett a veszélyt. Az első évben az iraki rendőrök még együtt dolgoztak velünk, de most már gorombákká váltak, és kerülték az együttműködést. Megijedtem. Arra gondoltam, hogy nagyon szerencsésnek tarthatom majd magam, ha innen kikerülök - mesélte a veterán.

Hozzátette: tíz hónapon át szerencsés volt, és már csak két hónap lett volna hátra a szolgálatból, amikor megtámadták őket.

A robbantás után a katonát először helikopterrel egy bagdadi kórházba vitték, majd hat nap múlva Washingtonba szállították. A rehabilitációs osztályról 13 hónap múlva bocsátották el.

A szüleim teljesen letörtek, de mára rendbe jöttek. Elvesztettem a lábam, de az élet megy tovább. Néhány srác egyáltalán nem tért haza - mondta Bryan Anderson. Mindazonáltal a fiatalember később depressziós lett.

"Nem akartam meghalni, de élni sem. Nem akartam bent lenni, vagy kint, egyáltalán nem akartam lenne sehol. Két hétig tartott" - emlékezett vissza.

Az emberek odajönnek hozzám, amikor vásárolok, és azt mondják: köszönjük. Furcsa érzés, kicsit olyan, mint egy mini ünnepség - mesélte új élményeiről a volt katona.