Közép-európai idő szerint június 26-án, 12.31-kor csatlakozott a Nemzetközi Űrállomáshoz az Axiom-4 küldetés személyzetét, köztük Kapu Tibor magyar űrhajóst szállító Dragon űrhajó. Az indítás után 28 órával. Miért kell 28 óra a csatlakozáshoz, amikor a kertemből, ha nem felhős az ég, látom a Nemzetközi Űrállomást?

Valóban alig 400 kilométerre van a fejünk felett az űrállomás.

Szépen fénylik.

Igen, de hihetetlen nagy sebességgel halad, tizenhatszor megkerüli a Földet egy nap alatt. Vagyis Kapu Tiboréknak tizenhatszor van napfelkelte és naplemente, 28 ezer kilométer per órával száguldanak fönt. Ezt a sebességet először is fel kellett vennie az utánuk küldött Axiom-4 missziónak, majd pedig úgy kell manőverezni, hogy szépen lassan utolérje az űrállomást, utána pedig le is fékezzen, vagy felvegye azt a sebességet, amikor a két űreszköz nagyon jól megközelíti egymást. Előbb már csak néhány méter per szekundum, aztán meg centiméter per szekundum a sebességkülönbség, hiszen nagyon pontosan kell összeérintkezni, biztos, hogy nem kemény landolást szeretnénk, akkor mindenféle sérülések és problémák lennének. Ehhez kell az az idő, hogy felvegye, többszöri pályamódosítással, az űrhajó az űrállomás sebességét, utolérje, és aztán a dokkolás megtörténhessen.

Ezt úgy kell képzelni, hogy megy a Nemzetközi Űrállomás a Föld körül, elindul utána az űrhajó a Földről, és akkor egyre gyorsulva, gyorsulva, amíg végül nincs nagyjából ugyanott, és akkor egyszer csak összecuppan?

Körülbelül térben és időben igen, találkozniuk kell, és ráadásul a megfelelő sebességgel. Könnyű lenne elszáguldani az űrállomás mellett és integetnének egymásnak az űrhajósok, de ez kevés lenne ahhoz, hogy át tudjanak szállni. Többszöri pályamódosítással, először valószínűleg egy picit talán gyorsabban is megy, hogy felvegye a megfelelő sebességet. Utána pedig szép lassan utoléri, ehhez kellenek igazából az órák, amíg szépen összehangolva ugyanarra a pályára tudnak állni, aztán nagyon-nagyon pontosan meg tudják egymást közelíteni. Utána már tényleg pici pályakorrekciókkal, módosításokkal, kis fúvókákat felhasználva össze tudják érinteni nagyon finoman ezt a két, nagyon sok pénzbe kerülő űreszközt.

Milyen technika kell ahhoz, hogy ez a két nagy tömeg anélkül érintkezzen össze, hogy ellökné a másikat? Ha ellöki, akkor az pályamódosítás.

Több évtizedig gyakorolták, míg sikerült kifejleszteni. Ha kicsit visszatekintünk a történelemben, az amerikaiak és a szovjetek nemcsak külön-külön tudták ezt megcsinálni. Az is történelmi esemény volt, amikor egy amerikai űrhajó összekapcsolódott egy szovjet űrmodullal. Tulajdonképpen az űrben kell nagyon pontosan navigálni, ezt kell megoldani, és az egymáshoz viszonyított sebesség a döntő, gyakorlatilag ugyanazt a pályát, ugyanazt a sebességet kell felvenni, és akkor már nagyon pici korrekciókkal ez a sima összeérintkezés megtehető. A sebességnek nem szabad nagyon eltérni, mert akkor tényleg nagy károk keletkezhetnek. Az autópályán sem mindegy, hogy milyen relatív sebességgel közelítjük meg az előttünk levőt, vagy csapódunk éppen bele. A száguldozást mindenképpen érdemes az űrben is, meg az autópályán is elkerülni, mert négyzetesen számít. A fizika törvényét nem lehet megkerülni, nekünk ehhez alkalmazkodni kell, miként az űrhajósoknak is.

Az űrhajósok ilyenkor csinálnak valamit? Ez teljesen automatikusan működik, és minden a számítógépekre van bízva?

Ma már jó eséllyel minden számítógépesített és automatizált, én úgy tudom, hogy csak vészhelyzet esetén kell egyáltalán belenyúlni a dokkolási folyamatba is. A gépek ezt már precízebben tudják végrehajtani, mint az ember.

Láttam a képeken, nagyon csinos űrruhájuk van. Minthogyha egy divattervező tervezte volna, méretre van szabva. Ahhoz voltunk szokva, hogy nagyon kényelmetlen, nagyon nagy életfenntartó dobozt maguk után gurigán húzó űrhajósok mentek eddig. Ez miért ennyire más?

Meg kell különböztetni azt, amikor ténylegesen az űrhajósnak önmagát is el kell tudnia látni, mondjuk egy űrsétánál, vagy amikor a Holdra szálltak. Az égett be, szerintem, a legtöbbünk retinájába, hogy a Holdon ugrálnak, a földi gravitáció egyhatodával. Akkor tényleg rajtuk kell lenni az oxigénpalacknak is, és hermetikusan zárt űrruhát kell viselniük, ahogy az amerikai űrhajósok ugráltak a Hold felszínén. De amikor a Nemzetközi Űrállomáson dolgoznak, vagy amikor a Dragonnal a Cape Canaveralből pályára álltak és felbocsátották őket, nem ez volt a helyzet. Nem az űrbeli körülményeknek voltak kitéve. Még oxigén is van mind az űrállomáson, mind a Dragon kapszulában, valójában egyfajta vészhelyzetre kell csak felkészülni, jó esetben nem kell kilépniük az űrbe. Ez nem is történt meg, hál' Istennek. Valójában egy elsődleges védvonal az, ami most rajtuk van az űrállomáson is, meg a Dragon kapszulában is. Ha valami vészhelyzet történik, lecsökken a nyomás, vagy az oxigén mennyisége lecsökken, akkor kell megvédenie ennek a ruhának az elsődleges hatásoktól az űrhajósokat. Valójában dolgoznak a Nemzetközi Űrállomáson, ott van oxigén, az más kérdés, hogy hogyan lehet előállítani. A nyomás is a földi körülményeknek megfelelő, a gravitáció hiányzik, ezt a hatást nem érzik a súlytalansági állapotban, de nekik dolgozni kell, finom műszereket is kell kalibrálni, kísérleteket végeznek el, és így tovább.

Az űrállomáson rendkívül sok éles kiszögellés van, meg vezetékek lógnak a falon. Miért nincs rajtuk munkavédelmi sisak? Ott, ha elrugaszkodik, megállíthatatlanul röpül, és előbb-utóbb nekirepül valaminek.

Ez jó kérdés. Nem tudom, biztos, hogy vannak munkavédelmi előírások az űrállomáson is. Én láttam egy képet a kínai űrállomásról, Kínának saját űrállomása van, mintha minden egy kicsit nagyobb rendben lenne, patyolat módon vannak még a vezetékek is elrakva, ott mintha kevesebb lenne a kiszögellés. Nem tudom, miért van ez. Lehet, hogy a Nemzetközi Űrállomást túl sok nemzet tette össze, nagyon sok modulból áll, éveken keresztül épült, most már majdnem harmadik évtizede van. Nem mai technológia. Lehet, hogy nem egészen úgy tervezték. Az nem baj, ha kiszögellések vannak, kapaszkodók is kellenek, tulajdonképpen így tudnak mozogni, nem csak az űrállomás faláról rúgják el magukat, hanem szépen kapaszkodva, kezüket is használva tudnak az űrhajóban, illetve a Nemzetközi Űrállomáson közlekedni. Ez nagyon érdekes, egy VR-szemüveggel éppen néhány héttel ezelőtt volt alkalmam kipróbálni, nagyon élethű volt. Az ember el is szédül egy pillanatra, nekem is a kezemmel kellett virtuálisan mozognom, így tudtam előrehaladni a virtuális térben. Aki teheti, mindenkinek javaslom, hogy próbálja ki, nagyon izgalmas lehetőség.

Most néggyel többen vannak fönt a Nemzetközi Űrállomáson, hogy kell ilyenkor kikalkulálni, hogy ehhez mennyi levegő kell? Ha itt, az irodában, egy kicsit lecsökken a levegő minősége, kitör a forradalom, hogy nyissunk ablakot. Ez ott nem megy.

Így van. Sem oxigén, sem víz nem áll korlátlan mennyiségben rendelkezésre. Az oxigént is úgy kell előállítani, vízbontással vagy más kémiai reakcióval, vizet egyrészt felvisznek a Földről, másrészt visszanyerik a szennyvízből, nagyon alaposan tisztítják, hogy utána iható legyen, teljesen veszélytelen módon fel lehessen használni. Valóban ki kell számolni, hogy hány embert kell ellátni élelemmel, vízzel, oxigénnel. Rendszeresen mennek fel rakományok, olyanok is, amelyek nem emberes küldetések, csak teherűrhajók, visznek fel vizet, élelmiszert. Ezért volt probléma, amikor egy ideig nem volt szállítási kapacitás, még a SpaceX nem működött, az űrsikló programot pedig leállították, és volt, amikor a Nemzetközi Űrállomás az orosz űrhajókra volt hagyatkozva, csak ők vihették fel a rakományt. Ezt az egy tucat embert, vagy egy picivel többet néhány hétig el lehet látni. A lényeg az, hogy mindig legyen folyamatos utánpótlás, illetve ne legyen meghibásodás a berendezésekben, persze vannak tartalékberendezések is. Volt olyan helyzet, amikor az oxigént előállító berendezéssel problémák adódtak, akkor életbe lépnek mindenféle vészforgatókönyvek. Olyanra még, tudomásom szerint, a majdnem 30 éves működés alatt nem volt példa, hogy ki kellett volna üríteni az űrállomást, mert vészhelyzet alakult el. Valahogy mindig megoldották, valamilyen tartalékrendszert mindig sikerült üzembe állítani, maguk az űrhajósok is részben ki vannak képezve, bár nem mindenki szakember az utolsó részalkatrészt tekintve is. Ezért nem megy föl külön egy karbantartó űrhajós, ilyen nincs is. Ezeket a problémás részeket megpróbálják megoldani, ha másképp nem megy, akkor egy tartalékot a következő felbocsátásnál felvisznek az űrhajósok.

Mentőcsónak van a Nemzetközi Űrállomáson? A filmekben szoktam látni, hogy Ripley hadnagy, hogyha már mindent elfoglaltak az idegenek, beül a mentőhajóba, az leválik, és akkor azzal hazajön. De nem láttam, hogy a nemzetközi űrállomáson volna egy dedikált űrhajó, amit csak arra tartanak fönn, hogy ha valami baj van, akkor el lehessen onnan menni.

Én is úgy tudom, hogy ilyen nincs. Az biztos, hogy több dokkolóhely van, legalább 4-5 különböző űrhajó tud egyszerre dokkolni, és lehet, dokkolva ott lehetnek ezek az űrhajók. Legalább az ott van, amivel felmentek Kapu Tiborék, de az nem tudja vész esetén mind a 11 űrhajóst leszállítani. Négyen kényelmesen elfértek, nem annyira szűk a kabin, mint a korábbi űrutazásoknál, mondjuk a szovjet érában megszoktuk, valóban utána el is tudták egy kicsit magukat oldani, akkor lehet egy picit lebegni. Nagyon nagy szükség esetén lehet, hogy hét embert le tudnak hozni, tizenegy, kétlem, hogy megoldható lenne. Ha egy pár napjuk vagy hetük van, akkor talán egy SpaceX misszió fel tud menni. A tudományos-fantasztikus művekben mindig valamiféle mentőakció van, itt is ez a helyzet. Ha nagyon nagy gáz van, valószínűleg meg kell próbálni lehozni az embereket, de az sem volt nagyon nagy tragédia, bár azt a két embert megviselte, akik fönt ragadtak több hónapon keresztül, mert műszaki problémák miatt nem sikerült őket az űrállomásról lehozni. Ott nem az volt a probléma, hogy a létszükséglethez szükséges oxigén vagy víz vagy élelmiszer elfogyott volna, csak egyszerűen nem tudtak lejutni. A több hónapos űrutazás már megviseli az emberi szervezetet. A kéthetes is, de a több hónapos pedig fokozottan.

Mikor lesz üzemszerűn tervezhető egy misszióindítás? Kapu Tiboréké is többször csúszott. Az ember elképzeli a saját életében, hogyha az autója csak a hatodik alkalommal indul el, mert öt alkalommal valami probléma volt, nem biztos, hogy azzal az autóval el mer indulni. Ők simán elindultak ezzel és ott is vannak.

Picit sántít az analógia. Nagyon veszélyes üzem, még mindig nem rutinszerű az űrutazás. Másrészt nem úgy kell elképzelni, hogy otthon valaki sufnituningolta a kocsit, megberhelte, mert valami nem működött. Képzeljünk el inkább egy Forma–1-es csapatot, ott 0-24-ben a világ legjobb szakemberei állják körül az autót, és ha ők azt mondják, igaz ez az űrhajóra is, hogy ez mehet, akkor mehet. Én nem voltam meglepődve, én csillagász vagyok, jó néhány űrtávcsőnek a fellövését, indítását végigéltem. Szerintem, a nagyközönség is ismeri a James Webb űrtávcsövet, ott nem hónapos csúszások vannak, hanem egy évtizedes, vagy még annál is több. Tehát ez egyáltalán nem meglepő, benne van a pakliban. Emberéletekről beszélünk, a sok-sok alrendszernek mind egyszerre, százszázalékosan működnie kell. Ha csak egy is kiesik, akkor már nem indítható el az űrmisszió. Ha, mondjuk, nekem letörne a visszapillantó tükröm, attól még el tudnék gurulni A-ból B-be, de egy űrhajónál ez nem kivitelezhető. Nagyon sok alrendszer van. Ha valaki emlékszik a Holdra szállásra, vagy bármelyik ilyen fellövésre, amikor ott ülnek egy nagyon nagy teremben, sok-sok szakember, mindenkinek a fejhallgató a fülén van, és minden ember egy-egy alrendszerért felel, a kommunikációtól az üzemanyagtartályig, a létfenntartó berendezésektől az időjárásig. Sok-sok száz alrendszerről beszélünk, az a csoda, hogy egyáltalán ez elindul. Még amikor a startnak megvan az időpontja, és elkezdődik a visszaszámlálás, az utolsó másodpercig is, ha valahol hiba van, le tudják állítani a kilövést. Itt az embernek türelmesnek kell lenni. Erre is felkészítették az űrhajósokat, szerintem ők is nyilván izgultak, meg nyilván várták a felbocsátást, de jobb a biztonság. Az űrállomással is voltak problémák, azt is meg kellett várni, amíg mindenhol zöld jelzést kapnak. Ez nem annyira frusztráló tényező, mintha valaki nem jut el a munkába aznap, itt az életével játszik valaki, nem is beszélve nagyon-nagyon sok embernek nagyon sokévi munkájáról, sok-sok befektetett pénzről.

Arra felkészítik vajon az űrhajósokat, hogy körforgásos gazdaság van fent? Mondják azt, hogy Jevgenyij pisilt este eleget, mert én különben nem fogok tudni teázni?

Ennyire talán nem szűkös a helyzet, de valóban erről van szó. Az utolsó verejtékcseppeket és a vizeletet is összegyűjtik és újra felhasználják. Nagyon szigorúan szabályozott, hogy mennyit kell enniük, mennyit kell inniuk, mennyit kell mozogniuk. Erre fel vannak készítve, és tudják, hogy egymásra és a berendezésekre vannak utalva, itt mindenféle hiba végzetes lehet, a felkészítés kezdetétől beléjük sulykolják.

Mennyire szokás szorosra tervezni egy űrhajós napirendjét? Nincs két egyforma ember, nem biztos, hogy az űrbeli körülményekre mindenki ugyanúgy reagál. Van, aki azt mondja, hogy én most egy kicsit ki vagyok készülve, még egy fél órát kérek. Lazára tervezik bele az alkalmazkodási képességet is, vagy ennek addigra sztenderdnek kell lenni mindenkinél, hogy amikor ott van, mert 12.00-kor bele kell vágni az első kísérletbe?

Nem tudom, hogy mennyi rugalmasság fér bele, az biztos, hogy ötperces időtartamokra be van osztva a program, szigorú menetrendet diktál az űrhajósok napirendje. Van pihenés is, az fontos, hogy kipihentek legyenek. Ha valaki hosszabb ideig fenn tartózkodik, lehetnek átmeneti zavarok. Elég arra gondolni, hogy felkerülünk egy súlytalansági helyzetben, a szívünk még ugyanúgy próbál pumpálni vért, gyakorlatilag minden folyadék a felsőtestbe, a fejünkbe kerül. Kapu Tibor is úgy jelentkezett be, hogy fel vagyok puffadva, fel van duzzadva a fejem. Ez néhány nap alatt helyreáll, a szív is megtanulja, hogy nem kell olyan erővel pumpálni, de számtalan ilyen hatás van. Van néhány nap alkalmazkodásra, de úgy tudom, hogy ettől függetlenül nagyon szoros tudományos programot kell Kapu Tibornak elvégeznie, a fölvitt 60 kísérletből több mint 25 magyar kísérlet, és ezt részben egyedül, részben pedig az űrhajóstársai segítségével fogja végrehajtani. A programot percről percre, vagy mozdulatról mozdulatra begyakoroltak, ettől függetlenül van idő a pihenésre, akár a családjukat fel tudják hívni, vagy éppen miniszterelnök úrral beszélt Kapu Tibor, tudnak fényképezni, tudnak picit kikapcsolódni, De amikor dolgozni kell, azt nagyon pontosan, öt percre pontosan beosztva végzik.

Tizennégy vagy huszonegy nap a tervezett időtartam. A kettő között van egy hét különbség. Miért?

Itt is minden körülménynek stimmelni kell, hogy visszatérhessenek, és minden alrendszernek zöld jelzést kell tudni adni. Én úgy tudom, hogy két hét az, amíg vannak, és nyilván van egy biztonsági tartalék. Visszafelé már kicsit szorosabb a helyzet, mert amikor fölfelé megyünk, akkor még itt a Földön minden ellenőrizhető és minden kétszer meggondolható, esetleg eltörlik a startot. Visszafelé már szorosabb a helyzet, ott nem nagyon van nagy javításra lehetőség. Már a startnál el kell tudni dönteni, hogy az űrhajó műszaki állapota megengedi-e, hogy vissza is térjenek vele. Ezzel is volt probléma az űrsiklónál, erre emlékszünk, volt, amikor pontosan a visszatérésnél volt probléma. Úgyhogy ez is rizikós. Azt szoktuk mondani, hogy ugyanúgy, mint a repülő utazásnál, a fel- és a leszállás a két kritikus pont az űrhajózásban is.

Hogyan állnak össze a kísérletek? Lehet pályázni, mint a nagy hadronütköztetőben a gépidőre?

Tulajdonképpen erről van szó. Csak a magyar kísérletekről beszélve, a magyar kutatóintézetek, egyetemek, akár vállalatok is pályázhattak az űrben elvégzendő kísérletekre. Nagyon gazdag volt ez a pályázati anyag. Itt az űrélettani, orvosdiagnosztikai kísérletektől kezdve biológiai kísérleteken keresztül, anyagtudományi, gyógyszertechnológiai kísérletek, fizikai és a földi légkörrel kapcsolatos kísérletek vagy vizsgálatok is kiválasztásra kerültek. Ezeket kísérletenként be lehet címkézni, de valójában ennél többről van szó, középiskolai fizikai kísérleteket is el fog végezni Kapu Tibor. Ezeket a Földön is elvégzik a megfelelő körülmények között, már amit a Földön meg lehet csinálni. Egyéb tudományos ismeretterjesztő alkalmakra is lesz lehetőség. Úgy tudom, hogy iskolásokkal is fog beszélni Kapu Tibor. Fog egy olyan videofelvételt csinálni, ahol körbejárja az egész Nemzetközi Űrállomást, pont azért, hogy mindenki megismerhesse, hogy ez hogy is néz ki belülről, ő mit látott, milyen körülmények között dolgozott. Ennek van egy nagyon fontos figyelemfelhívó komponense, és azon kívül, hogy nagyon büszkék vagyunk rá, a természettudományos gondolkodásra való felhívás, nagyon fontos rész.

Ennek mi értelme van? Én még életemben nem találkoztam olyan gyerekkel, akitől, ha megkérdezték, hogy szeretnél-e űrhajós lenni, akkor azt mondta volna, á nem, az nem szeretnék lenni. Ez egy olyan szakma, ha szabad így fogalmazni, amit nem kell népszerűsíteni. Ki ne szeretne?

Igen, de mégis igaz, hogy 45 éve nem volt lehetősége magyar embernek ezt elérni, gondolhatta volna bárki, hogy ez egy soha meg nem valósuló álom. De itt van, tessék, egy nyíregyházi fiatalember, egy gépészmérnök, 33 évesen, a fejünk fölött 400 kilométerrel, a Nemzetközi Űrállomáson végzi a kísérleteket, és gyönyörködik a Földben. Ennek mégiscsak van egy nagyon fontos üzenete. Én csillagász vagyok, az is szinte mindenki szeretne lenni, nagyon szerencsésnek gondolom magam, nekem megadatott, hogy egy ilyen szakmában dolgozzam. Szerintem Kapu Tibor ugyanezt gondolja. Nemcsak az űrhajózásról, nemcsak a csillagászatról, a világűrről van szó, hanem a fizikai gondolkodásmódról, a kísérletezésről, a biológiai kíváncsiságról, arról, hogy a körülöttünk levő világ felé nyitottan és kíváncsian forduljunk. 25-30 kísérlet van az űrben, ami felhívja a figyelmet arra, hogy valójában nekünk elengedhetetlen, hogy megértsük, hogy hogyan működik a világunk, ezt nem fogja kiváltani a mesterséges intelligencia. Én mindig azt csodálom és azt szeretném átadni, hogy mennyire gyönyörű ez a világ. A XXI. században, a mesterséges intelligenciával, meg a közösségi médiákkal körülvéve nem minden gyermek jut el addig, hogy ezt a kíváncsiságát egyáltalán kielégíthesse, vagy belenézzen egy távcsőbe, egy mikroszkópba, hogy saját maga gyűjtögessen bogarakat, lepkéket vagy hasonló dolgokat. Viszont a jövőre nézve szerintem elengedhetetlen, hogy értsük, hogy hogyan működik a mobiltelefonunk, az autónk, de akár a mesterséges intelligencia vagy a számítógép.

A fönti kísérletekben kell valami végleges eredményre jutniuk, vagy ez a kísérleteknek azon szakasza, amihez az űrbeli mikrogravitáció kell, és azt majd lent kell folytatni, a kettőből áll össze?

Mind a kettőre van példa. Vannak olyan kísérletek, amelyek gyakorlatilag folyamatos összeköttetésben vannak a Földdel, elég arra gondolni, hogy Kapu Tibor testén is rengeteg érzékelő van, valós időben értékelik ki az orvosok a Földön, amit látnak. Vannak olyan biológiai minták, muslicák, paprikamagok, amelyek aztán majd ki is fognak kelni. Ezeknek az űrbeli, a kozmikus sugárzással való találkozását és azoknak az élő szövetre való hatását is fogják vizsgálni. Ezek egy része vissza is fog jönni a Földre, aztán további analízisnek lesz alávetve. Illetve vannak olyan anyagtudományi vagy gyógyszertudományi kísérletek, amiket valóban ott fent a súlytalanság állapotában kell elvégezni, és felvétel készül róla, vagy valamilyen jegyzőkönyv.

Egy élettudományi kísérletet, vagy egy növénytudományi kísérletet azért kell megcsinálni, mert előbb-utóbb el fogunk indulni valahova a Földről? Nehezen tudom elképzelni, hogy olyan földi gyógyszert kellene kifejleszteni, ami bírja a mikrogravitációt.

Itt van egy kis félreértés. Egyrészt valóban szeretnénk tudni a földi növényekről, állatokról, élő szervezetekről mindent, ami egyszer majd esetleg jól jön egy hosszabb űrutazáshoz.

Tudni kell, hogy melyik paprikával lehet nekiindulni?

Például, igen. Volt egy magyar kísérlet, nemrég jelentették be, hogy ha nem megfelelő talajba tesszük, akkor mindenféle mérgező anyagokat is fölszív, akkor ezzel nem fogunk eljutni a Marsig. Ilyen alapvető dolgokat sem mindig tudunk. Egy holdkőzetben elvetve, azt hiszem, mustármag volt, és nem volt ehető a végeredmény. Már évtizedek óta folyik csomó kísérlet, hogy hogyan növekednek a növények az űrben, és ha szeretnénk valamit, akár paradicsomot, gabonát, bármi mást termeszteni, ezt hogyan tehetjük meg. Ez olyan tudás, ami a Földön nem feltétlenül szerezhető meg, nem biztos, hogy ki lehet kísérletezni, vagy éppen nagyon drága lenne megcsinálni. Nyilván lehetne olyan centrifugát létrehozni, ami majdnem súlytalanságot hoz létre, vagy repülőgépes kísérleteket végezni, de ezek nem biztos, hogy a legmegfelelőbb módok. De nem csak arról van szó, hogy az emberiség a Marsra vagy még messzebb fog menni. Egyszer valószínűleg ez is elkövetkezik, de ez az csak az egyik rész. A másik az, hogy a súlytalansági állapotban megismerjük az emberi testnek olyan funkcióit, amik nem teljesen evidensek a Földön. A Földön a gravitációs környezethez vagyunk alkalmazkodva, az izomzatunk, a csontozatunk, a vérkeringésünk, az emésztési rendszerünk, az agyműködésünk, a kognitív funkciók, a látásunk, szinte az összes funkciónkat fölsorolhatjuk. Ez mind-mind megváltozik az űrbeli körülmények között, és ezt fontos értenünk. Így egyes földi betegségeknek is a mechanizmusát jobban meg fogjuk érteni, ha tudjuk, hogy az űrben mi történik és miért így történnek a dolgok. A gyógyszerekre visszatérve sem biztos, hogy az a lényeg, hogy az űrben alkalmazható gyógyszereket fejlesszünk ki, bár is egy fontos rész, hanem földön alkalmazható gyógyszereket kísérletezzünk ki, esetleg olyan kísérletekkel, amik a Földön nem vagy nehezen véghezvihetők. Olyan kristályokat tudunk növeszteni például a világűrben, amit a Földön nem. Máshogyan fog egy anyag kristályosodni vagy létrejönni, máshogy fognak egyes kémiai kísérletek végbemenni, gyógyszerkísérletek is akár. Úgyhogy ennek többszörös haszna van, nem feltétlenül arra kell gondolni, hogy az űrhajósoknak fejlesztjük ki az űrkísérletekkel kifejlesztett gyógyszereket, ezeknek a legtöbb esetben földi haszna van. Nagyon sok olyan példát lehet mondani, hogy az űrben elvégzett kísérlet, vagy az űrkutatás, hogyan hat vissza a földi létünkre, jólétünkre, civilizációnkra. Sokszor felvetődik ez a kérdés, picit álnaiv kérdés, hogy miért fogunk mi attól jobban élni, ha milliárdokat fektetünk az űrbizniszbe? Lehet erre patetikus választ is adni: a földi problémáinkat valószínűleg űrbeli segítséggel tudjuk megoldani. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy akár az éghajlatváltozást, az időjárást, mind-mind az űrből tudjuk jól megfigyelni, és onnan vannak adataink. A földi légkör működésétől kezdve a navigációig, s még nem is beszéltünk még a GPS-ről. Én mindig elmosolyodom, amikor valaki azt mondja, hogy ma is eltelt úgy egy nap, hogy nem kell használnom a Pitagorasz-tételt. Igen, de ha egyszer beütötte a GPS-ébe, hogy A-ból B-be szeretne elmenni, akkor sok-sok ezer művelet fut le a háttérben, még a Pitagorasz-tételnél is sokkal bonyolultabbak, valljuk meg, még a relativitáselméletet is figyelembe kell venni ahhoz, hogy centiméter pontossággal eljussunk a GPS segítségével. A kommunikációról nem is beszélve! Az, hogy bárkit felhívhatunk a világ másik végén, tévéadások ezreit láthatjuk online, az internetet is nagyon gyorsan megkapjuk, akár még olyan helyeken is, ahol valójában nincs internetszolgáltatás, elég most az orosz–ukrán háborúra gondolni és a Starlink berendezésekre, ezek mind-mind olyan dolgok, amiknek közvetlenül érezzük a hatását, akár belegondolunk, akár nem.

Az a dilemma eldőlt, hogy sok-sok tudás felhalmozásával saját magunkat kell megismerni jobban, hogy jobban bírjuk az űrbéli körülményeket, vagy egy űrutazásnál kell lehetőleg földi körülményeket kell előállítani, mint a filmekben szokás, hogy az űrhajónak van egy nagy forgó modulja, amiben a forgás miatt van gravitáció?

Egy kicsit mind a kettő. Megpróbáljuk kitapogatni azokat a határokat, ameddig az emberi szervezet képes elviselni az űrbeli körülményeket, de nem szeretnénk ezt túltolni, nem kísérleti nyulak vagyunk. Van arra példa, hogy valaki egy évnél is többet töltött fönt az űrben, a leghosszabb, azt hiszem, 14 hónap talán.

Az oroszok szoktak ilyet csinálni.

Így van. Ők abszolút a ranglista élen vannak, az első tízből talán nyolc orosz vagy szovjet űrhajós, illetve Peggy Whitson, az Axiom-4 parancsnoka, 675 napnál tart talán, most minden nappal növekszik, ő is benne van az első tízben, nagyon tapasztalt hölgyről van szó. Vannak olyan esetek, amikor ezeket a határokat sikerül kitapasztalni, de annál, aki egy évnél többet eltölt, vagy akár sok-sok hónapot a világűrben, nagyon súlyos következményekkel kell számolni, súlyos csontritkulás, akár az izmok elsorvadása, idegrendszeri károsodás léphet fel, akár a látásában is zavarok keletkeznek, ha egyáltalán visszaáll 100 százalékig, az sok hónapos rehabilitáció eredménye. Nem szeretnénk túltolni egy jövőbeli űrutazás esetén sem az adott űrhajósokra ható vagy fennálló kockázatokat, hanem a földi körülményeket szeretnénk nekik biztosítan, a gravitációval is, a légnyomással, az oxigénnel, akár az élelmiszerrel. Azt is tudjuk, hogy a Nemzetközi Űrállomáson vannak kompromisszumok, egy jó marhapörköltet nem fog tudni Kapu Tibor megenni, habár Erős Pistát vitt föl, de egy pohár víz elfogyasztása, gondoljunk bele, az kihívásokkal teli, mert egyszerűen nem tudjuk kiönteni egy palackból egy pohárba a vizet, mert az gömbökként fog lebegni az űrben. Erre már láttam egy nagyon egyszerű, praktikus dolgot. A tartályban egy kis felfújható tasak van, amibe belemegy a víz egy kis túlnyomással, és utána abba kell egy szívószálat belebökni, így lehet meginni egy pohár vizet. Nagyon alapvető, természetes dolgokat is újra kell gondolni, és ez jelenti azt valóban, hogy nekünk valahogy a földi körülményeket kell szimulálni egy hosszú űrutazás esetén.

Az modellezhető, hogy egy korsó sör habja hogy viselkedik a világűrben? A hab az egy titokzatos dolog, nem olyan egyszerű, ahogy az ember elképzeli.

Ezt nem tudom. Szerintem az alkoholfogyasztást nem annyira kultiválják, bár biztos, hogy néha kerül fel alkohol is az űrbe. A hab érdekes egyébként, nemcsak az élelmiszeriparban, egy olyan NASA-kísérlet volt, amit miskolci kutatók vittek véghez, méghozzá NASA-kísérletként a Nemzetközi Űrállomáson az űrkemencének, illetve fémhaboknak a vizsgálata.

Nem lőttem nagyon mellé a habbal akkor.

igen, ez egy nagyon izgalmas dolog. De például olyan kísérlet is lesz, amit a csillagászok szintén értékelnek, hogy egy forgó vízgömbbel lehet majd szimulálni a Szaturnusz légkörében végbemenő jelenségeket. Ezt sem lehet a Földön megvalósítani, maximum, ha egy tartályba beteszünk egy-két decinyi vizet, itt az űrben pedig, ELTE-s fizikusok javasolták a kísérletet, meg fogják forgatni a vízgömböt, és a különböző tesztrészecskéknek a mozgásából fognak következtetni arra, hogy hogy is néz ki a Szaturnusz légköre. Csomó olyan jelenség van ott, amire nem tudjuk a pontos magyarázatot.

Rettentő nagyszámú kísérletet kell megcsinálni. Ezek mennyire helyigényes kísérletek? A Nemzetközi Űrállomás nem olyan óriási, hogy ott nagy gépekkel lehetne kísérletezni.

Nem, ezek általában kisméretű kísérletek, kis eszközök kellenek hozzájuk, kémcsövek, vagy pipetták, amikben ezek a folyamatok végbe mennek. Egy fél négyzetméteres, kisebb asztalka áll rendelkezésre, rögzíteni is kell ezeket az eszközöket, mert különben minden felrepülne. Olyan kísérletek is vannak, amiket Kapu Tibor saját magán fog hordani, egy kis kontaktlencseszerű eszköz is be lesz építve, a szemében időnként benne lesz, tele lesz érzékelőkkel. A vérnyomásától kezdve a testfunkcióit, ha nem is 0-24-ben, nagyon sűrűn mérni fogják. Fog fényképfelvételeket készíteni, a földi légköri zivatarok feletti felfényléseknek a vizsgálatát egy kamerával fogja elvégezni, ahhoz még csak a kísérleti asztalka sem kell. Az űrállomásról is fog videófelvételt készíteni, az virtuálisan fog létezni, le is fogják sugározni a Földre. A legtöbb űreszközt engedélyeztetni is kell, a NASA és/vagy az Európai Űrügynökség is engedélyezi, megnézi, hogy egyáltalán ez véghezvihető-e.

Van-e értelme?

Lehetnek olyan kísérletek, olyan elgondolások, amik szépen hangzanak, de valójában ott nem fognak végbemenni, vagy nem sikeresen. Ez fordítva is működik egyébként, erről kevesebbet szoktunk beszélni, hogy ha nem lenne űrhajósunk, akkor is felvihetnénk magyar kísérleteket, de az jóval drágább lenne, akkor vagy a NASA-nál vagy az ESA-nál kellene pályáznunk. Nem véletlen, hogy ezekről kevesebbet hallunk, elvétve előfordult néhány ilyen kísérlet a korábbi években, évtizedekben, de valójában a mostani egy hatalmas lehetőség, hogy Kapu Tibor végzi el ezeket.

Mindenki azt mondja, aki ezzel foglalkozik, hogy óriási lehetőség benne lenni az űriparban, de ez a misszió is a kereskedelmi űrutazások és az államok együttműködése területére tartozik. Minthogyha az államok kezdenének kihúzódni ebből a rendszerből. Azért, mert nagyon drága?

Nem tudom megfejteni. Szerintem mi nem fogjuk megfejteni, sok összetevője van. Régen a NASA vagy a szovjet űrkutatás uralta az egész szcénát, ez tényleg nagyon sokat változott. Az újrafelhasznált űrhajókkal, legalábbis bizonyos alkatrészek újbóli felhasználásával, a SpaceX a töredékére csökkentette az űrutazásoknak az árát. A NASA is inkább a SpaceX-et bízza meg a rakétáknak az elkészítésével. Kapu Tiboréknak az első fokozata is szépen visszatért, ezt is lehetett látni a felbocsátáskor. Ez megspórol egy csomó költséget azzal, hogy újra felhasználható az egyik legköltségesebb rész. Másrészt van egyfajta rugalmasság abban, hogyha privát cégek is beszállnak az űrkutatásba. De Kínában nem magáncégek csinálják valószínűleg, ők is nagyon nagy szeletet hasítanak ki, egyre nagyobbat az űrkutatásból. Azt is tudjuk, hogy most tizenegy ember van a Nemzetközi Űrállomáson, de van egy kínai űrállomás is. Ott három taikonauta van éppen fent, tehát most 14 ember van a világűrben. Ha Magyarországra gondolunk, ez valójában állami vállalkozás volt olyan szempontból, hogy mindenképpen adófizetői pénzbe került a misszió és Kapu Tibor felkészítése, de ehhez csatlakoztak kutatóintézetek, egyetemek, akár más vállalatok is, akik érdekeltek ezekben a kísérletekben és vizsgálatokban, ők meg esetleg más forrásból is, részben állami és részben magánforrásból kutatnak és dolgoznak.

A csillagászatnak, meg az űrkutatásnak, van valami határterülete? A csillagászok mindig sokkal messzebbre néznek, mint 400 kilométer.

Nagyon sok összefonódás van, így van. Ki gondolta volna, hogy amikor a XVII–XVIII. században ilyen nagyon bonyolult egyenleteket írtak föl furcsa nevű francia csillagászok, matematikusok, a Lagrange meg a Laplace, meg Gauss, meg Euler, hogy ezeknek ilyen gazdasági haszna lesz, és dollármilliárdos üzletekről fogunk beszélni? Ha nem értjük a matematikát, a fizikát, hogy ezek hogyan működnek, milyen pályákon mozognak a bolygók, évszázadokon keresztül ez volt a csillagászat, megmérjük, hogy a bolygók hogyan mozognak, akkor ma nem tudnánk űrhajókkal navigálni. De ha a csillagászatról beszélünk, a csillagászok, az űrkutatók, a Naprendszer-kutatók eljutottak már a Naprendszer távolabbi bolygóira is, leszálltunk már a Marson is, leszálltunk már a Szaturnusz holdján is, a Titánon, meglátogattuk a Jupiter holdakat, üstökösre is történt már leszállás, ezek mind-mind előfutárai egy emberes űrutazásnak. Gondoljunk bele, a Holdra szállás is először robotokkal és szondákkal történt, és csak utána tudott ember leszállni a Holdon. Még azon is vita volt, hogy milyen vastagságú homokréteg van a Holdon, nem fognak-e elsüllyedni az első űrhajósok. Egyfajta előfutárként is tekinthető, de ha arra gondolunk, hogy mi, csillagászok valóban a Földtől el, kifelé a mély űrt fürkésszük a távcsöveinkkel, de ugyanezeket a távcsöveket 180 fokkal elfordítva a mi Földünket tudjuk pásztázni, mindenféle hullámhosszokon, a mezőgazdaságot segítve, például, hogy mikor érik a termés, vagy milyen a talajnak a víztartalma, hol várható árvíz, és így tovább. Ugyanezen módszerekkel, gyakorlatilag majdnem ugyanazokkal az eszközökkel is a saját Földünkről fogunk sokkal többet megtudni. Mindig megkérdezik, hogy a csillagászat mire jó, és ettől miért lesz olcsóbb a kenyér. Én pár példát szoktam mondani, például itt van a kezemben ez a telefon, a digitális érzékelője ma már mindenkinek a telefonjában ott lehet. Az 1980-as években csillagászok kísérletezték ki azokat a szilíciumlapkákat, amiért aztán később Nobel-díjat is adtak egyébként, CCD chipnek is hívják, ez ma már minden okoseszközben benne van. Régen minden századik volt alkalmas egyáltalán bármiféle képrögzítésre, nem fejlődött még ki a technológia. Az amerikai hadsereg, meg a csillagászok tesztelték ezeket. Ma már megéri nagy tételben kereskedelmi forgalomba hozni. De mondhatnám azt is, hogy a földi távcsöveknek a lézeres berendezéseit olyan technológiával sikerül összehozni, illetve kompatibilissá tenni, két távcsövet úgy lehet összekötni lézertechnológiával, amit a szemsebészetben ma már rutinszerűen használunk. Vagy egy harmadik példa, a galaxisok csomósodásait kereső mesterséges intelligencia algoritmusok kiderült, hogy ugyanolyan jól működnek, amikor emlőrákot kell egy röntgenfelvételen vagy CT-felvételen keresni, ugyanezeket a csomósodásokat megtalálja ez az algoritmus, kézzelfogható haszna van, az emberiség javát szolgálják.

Ezek annak megfelelőek? Van kézzelfogható haszna? Azon kívül, hogy hogy le tudtunk szállni a Csurjumov-Geraszimenkóra, ha jól emlékszem az üstökös nevére, mert az önmagában fantasztikus.

Amikor az előbb arról beszéltünk, hogy hogyan tudunk dokkolni két nagy sebességgel egymás felé közeledő eszközt, ennek a még finomabb változata az, amikor egy eszközt leteszünk egy olyan égitestre, ahol a felszíni gravitáció még nagyságrendekkel kisebb, mint a Holdé vagy a Földé. És megy. Valójában ezek olyan technológiák, amikben mindig be kell fektetni, és mindig új technológiákat kell létrehozni, amikor új űrmisszió indul, mindig van valamiféle technológiafejlesztés. Például arról soha nem hallunk, hogy építsünk egy második Hubble űrtávcsövet, mert az nem kihívás. Már 30 éves, már alig működik, már minden baja van, nem lehet megmondani, hogy mikor lesz vége. Nem lesz második upgrade távcső, hanem lehet helyette James Webb űrtávcső, ahol egész más technológiai kihívásokat kellett megoldani, másfajta detektorokat, nagyobb tükröt, 300-nál is több olyan kritikus pont volt, ahol bárhol megállhatott volna a folyamat és nem működne, ma pedig óriási siker. Csomó-csomó technológiai fejlesztés az, amit ezek megvalósítanak, és némelyikről nem lehet megmondani, hogy éppen mikor lesz konkrét gyakorlati haszna, némelyik pedig nagyon gyorsan megtalálja az útját a mindennapi életben.

A Hold az miért tűnik olyan nagy falatnak, amikor egyszer már megcsinálták az amerikaiak? Egyszer már megvolt. Olyan eszközökkel ráadásul, amiknek a számítási kapacitása kisebb volt, mint az én hatéves mobiltelefonomé.

Szerintem a legfontosabb probléma az elhatározás kérdése. Az, hogy Amerikában is négyéves választási ciklusok vannak, és akkor felvetődik, hogy most a Marsra menjünk, vagy a Holdra menjünk vissza, kisbolygót bányásszunk, vagy ezeknek valami kombinációja legyen. Tudjuk, hogy az Apollo-program is évtizedes program volt, négy év alatt nem biztos, hogy meg lehet valósítani bármelyiket ezek közül, mindegyik önmagában is nagy kihívás. Azt gondolom egyébként, hogy a Holdra vissza tudnánk térni. Van is erre egy program, az Artemis, megvannak az első lépések. Az más kérdés, hogy ez végig fog-e menni.

A kínaiak a másik oldalára mennek.

Igen, a másik oldalára, és jönnek föl a nemzetek, Kína, India, de akár olyanok is, mint Pakisztán vagy az arab országok, Japán a Holdra kis szondákat le tudott tenni több-kevesebb sikerrel. Nagyon sok lehetőség van, és valószínűleg az a fajta motiváció, ami a hidegháború szorítása volt, mindenképpen bizonyítani kellett valamit, az most éppen nincsen. Valószínűleg ez egyfajta gazdasági hajtóerővé fog átalakulni, amikor már megéri egy kisbolygót kibányászni és visszajuttatni a Földre nagyon ritka anyagokat. Amikor már a Holdon megéri bázist építeni, vagy onnan tovább ugrani, vagy onnan internetet terjeszteni, fejleszteni, szórni, műsorsugárzást csinálni, Ha ezek vagy hasonló elképzelések megvalósíthatóvá és rentábilissá válnak, akkor lesz egy következő nagyobb ugrás. Ha mint kutatót kérdez, elsősorban azt mondanám, hogy küldjünk robotszondákat, töredéke pénzből, mindenképpen nagyobb tudományos haszonnal, de még azt is lehet mondani, hogy nagyobb gazdasági haszonnal is járnak. Jobban, alaposabban fel tudjuk térképezni a Hold környezetét vagy felszínét, sokkal kisebb kockázattal, mintha egy embert kéne odaküldeni. Ez egy összetett kérdés, és a világpolitika mindenképpen beleszól abba, hogy ezek a folyamatok merre fognak tartani a jövőben.

Az űrbeli eredményektől elvárhatjuk azt, hogy itt, lent, a saját Földünkkel jobban fogunk bánni? Ha valaki azt mondja, hogy föntről ezt látta, és ez biztosan így van, azt elhisszük?

Mindenki, aki az űrben járt, arról számol be, hogy visszafordíthatatlan szemléletváltozáson megy keresztül. Abból a nézőpontból rá lehet döbbenni arra, hogy a Földön valójában nincsenek határok, onnan nem látszanak a háborúk, az éhínségek, de az látszik, hogy törékeny bolygónk van, amit nagyon könnyű elrontani. Azt gondolom, hogy az űrből lehet esetleg megoldani olyan problémákat, amik a Földön megoldhatatlannak tűnnek. Azt a példát szoktam mondani, hogy a Földünk az egyetlen hely az univerzumban, ahol életet ismerünk, de ez nem zárja ki, hogy elérhetetlen távolságba tőlünk ne találjunk egyszer egy olyan bolygót, amin esetleg más élőlények is vannak. Mi ezeken is dolgozunk egyébként, nagyon izgalmas dolog. Ezeknél a kísérleteknél az a helyzet, hogy a tudósok, kutatók szeretik a laboratóriumi körülményeket jól meghatározni, és akkor a kísérleteket akár többször is elvégezni, a laboratóriumban bizonyos körülményeket, hőmérsékletet, ezt-azt változtatva. Ezt a Földdel nem tudjuk megtenni, nem szeretnénk a Földdel kísérletezni, de valójában ezt tesszük egy olyan rendszerrel, aminek nem biztos, hogy tudjuk, hogy milyen állapotai vannak és milyen kimenetei vannak. Ma már majdnem 6000 exobolygót ismerünk, távoli Naprendszerek körüli bolygókat. Jobban meg tudjuk érteni, hogy ezeknek a légköre hogyan működik. Ma már a légköreiket is tudjuk vizsgálni. Én azt gondolom, hogy akkor is egy kicsit több tudás lesz a birtokunkban ahhoz, hogy hogyan védjük meg mi saját Földünket, esetleg találunk olyan példákat, ahol már elszaladt az üvegházhatás, vagy akár egyéb problémák keletkeztek, milyen hosszan tartanak jégkorszakok, és így tovább. Olyan kérdéseket is feltehetünk, amire eddig nem volt lehetőségünk. Amikor csak egyetlen Földet ismerünk, nem tudunk kísérletezni. Ha több ezer exobolygót ismerünk, akkor van lehetőségünk olyan jelenségeket is esetleg megfigyelni, amire nem is gondoltunk volna. Ezt úgy kell elképzelni, mint amikor kimegy egy biológus az erdőbe, és nem kell 40 évig ott ülnie, hogy megnézze, hogy egy facsemete hogyan cseperedik fel, hanem látja az erdőben a mindenféle állapotban levő fákat, a legfiatalabbtól a legöregebbig, azt is látja, hogy melyik fog éppen kidőlni, melyik van élete teljében. Mi is így vagyunk a csillagokkal, meg egyébként a bolygókkal is, mind-mind arra mutat, ha közvetve is, hogy jobban megismerjük a Földünket és jobban tudjunk rá vigyázni.