Milyen átvenni a főapátságot Várszegi Asztrik után, aki egy korszakot testesített meg?

Nem a Holdról pottyantam Pannonhalmára, nem annyira hihetetlen kihívás, aminek ne lehetne megfelelni, de azért nem akárki az előd. 1991-től egészen januárig ő vezette a közösséget. Nagy változásoknak az idejét éltük ebben a 27 évben. A helyettese voltam egészen a kezdettől az utolsó pillanatig, így nincs olyan történet, olyan ügy, olyan intézmény, olyan feladat, amelyben ne lettem volna benne.

Nincs bennem szorongás, nincs bennem félelem, nincs bennem csalódottság, és nincs bennem olyan nagy lelkesedés sem, hogy egészen másképp kéne csinálni, mint ahogy azt az elődöm tette.

Annak idején, amikor a rendszerváltás után utat kellett választani, az egy nehéz döntés volt? Most hasonló a helyzet?

Nem, most egészen más a helyzet. Akkor a közösségünk válaszút előtt állt. Az volt a kérdés, hogy merre megy tovább a magyar bencés kongregáció, a főapátság szerzetes közössége. ’89 után lehetőség nyílt arra, hogy a jövőről gondolkodjunk, és valójában két út állt előttünk. Mi visszanyúltunk markánsabban a ’45 előtti hagyományunkhoz, sok iskolánk volt, elsősorban tanító rendként működött a bencés rend Magyarországon. Időközben volt egy II. Vatikáni Zsinat, amely új kérdéseket tett föl az egyház számára, elsősorban azt, hogy minden közösség keresse a karizmájának a gyökerét, a lényegét, a mélyét. Hogy az alapítónak mi volt a szándéka. Másrészt pedig nagy társadalmi változás is bekövetkezett időközben. Mi nem akartuk megtagadni az oktatási hagyományunkat, csak az volt a kérdés, hogy nyitunk-e más területek felé. Egész konkrétan iskolákat akarunk visszavenni, vagy pedig régi apátságainkat akarjuk visszavenni, egy-egy közösséget küldeni oda, benépesíteni, segíteni azt, hogy megerősödjön, önállóvá váljon az a közösség, és ő maga döntse el a szolgálatát. Az intézmény vagy pedig a közösségépítés felé megyünk, ez volt a nagy kérdés.

És a közösségépítés felé mentek.

Igen, a tihanyi és a bakonybéli egykori apátságunkat vettük vissza, Bakonybélt még Szent István alapította, most 2018-ban ünnepeljük a millenniumát, Tihanyt pedig I. András 1055-ben. Érezzük ezeknek a helyeknek is a történelmi súlyát, és annak is tudatában vagyunk, hogy ma az egyház, a társadalom szolgálatában az oktatás egy nagyon fontos szelet, azóta nyolc iskolánk van, de a szerzetesi életnek más mozzanatai is vannak, amit más jellegű közösségek keretében jobban lehet csinálni.

Most nincs válaszútkényszer? Az eredetileg elhatározott irányba mennek tovább, a közösségépítés felé?

Asztrik főapát úrnak nagy érdeme, hogy akkor inspirálta a közösséget egy ilyen döntés meghozatalában, hiszen sohasem arról van szó, hogy a vezető egy személyben eldönt valamit, hanem sokkal inkább az a feladata, hogy figyeljen, teret teremtsen arra, hogy kreatív gondolkodás legyen egy közösségben, és beérjen egy döntés.

A mi közösségünkben beérett ’89-91 táján, hogy melyik irányba megyünk, és most ezt az irányt kell folytatni.

A szerethetőség fontos az ön számára? Mert Várszegi Asztriknak volt egy nagyon könnyen megkedvelhető arca. Ezt a hagyományt akarja folytatni?

Ő abszolút szerethető, nagyon megértő ember, nagyon tud figyelni mindenkire, beleérezni egy másik embernek a helyzetébe magát, és ezzel ő nagyon sokakat tudott támogatni. Én egy picit más karakterű ember vagyok. Nem mondom azt, hogy ellenemre van az, hogy szerethető legyek én is, de egész biztos, hogy ezt ugyanúgy csinálni, mint ő, nem fogom tudni.

Milyen akar lenni?

Nekem most az a feladatom, hogy sokkal inkább magát a közösséget segítsem fölépíteni, jobban felelősséget vállaljon, beleálljon a jövőnk tervezésébe, az intézményeink üzemeltetésébe. Mára úgy érzem, hogy ez a változás markánssá vált nálunk is, a társadalom sok szeletén is érzem. Pannonhalmán voltam diák, és érettségi után mindjárt ott maradtam. Akkor sokkal inkább az volt a stílus, hogy a közösségnek van egy markáns missziója, és a te dolgod, aki fiatalon idejössz, hogy azonosulj vele, fogadd el, állj bele és csináld.

Az engedelmesség.

Ez egy jó hagyományos szó, de leírja a lényegét. Ma sokkal inkább arról van szó, hogy egy fiatalembernek, aki jön hozzánk, vannak adottságai, karizmái, amire ő úgy tekint, hogy ezt azért kapta az Istentől, hogy kibontakoztassa, és a közösségre úgy tekint, hogy ez az a hely, ahol a saját karizmáit ki tudja bontakoztatni. És most sokkal inkább meg kell találni a metszéspontot az érkezőnek az adottságai, karizmái és a közösségnek a missziója között. Ha az átfedést megtaláljuk, akkor az nagyon szép történet lesz.

Nekem ebben kell segíteni a közösséget, mindenkit, aki jön, megtalálni, bátorítani, egy picit menedzserszerep.

Kell egy rendezőelv, amely a sokféle karizma között mégiscsak rendet tesz, kereteket állít föl, és egy határ után azt mondja, hogy arra van az előre. Sokszor azt érzem, hogy fontos emlékeztetni a közösséget a megállapodásokra, amikor esetleg elbizonytalanodna, amikor jön a kudarcok időszaka.

Gyarapodik a közösség?

Igen, egy picit számban is, és megfiatalodtunk. Szomorú dolog, hogy sok idős rendtagunkat elvesztettük, amióta bencés vagyok, százharmincvalahányan haltak már meg a közösségben. De a másik oldalon meg az lett a következménye, hogy sok fiatalunk van.

Honnan gyarapodik a közösség? Az iskolákból?

Részben az iskolákból, az érkezőknek talán a fele nálunk érettségizett. Később kicsit szétnézett a világban, utána jött vissza, de máshonnan is érkeznek. Pannonhalma ismert az egyházban, a társadalomban, és akinek megfordul a fejében, hogy szerzetes lenne, az eljön, velünk van egy kicsit, gondolkodik, és akkor kiderül, hogy ez-e az ő útja.

Menet közben sokan morzsolódnak le?

Van egy ismerkedési idő. Ezt még nem számítjuk a szerzetessé válás kezdetének, úgy hívjuk, hogy posztulátus, jelöltség. Ez azt jelenti, hogy valakinek komolyan fölmerült a szívében, hogy ő szerzetes lenne, de először meg akar velünk ismerkedni. Akkor még nem költözik be, még nem él ott. Ha ez a vágy erősödik, akkor jön el az a fázis, hogy esetleg beköltözik a tanulmányi házba, ott él a közösséggel, akkor már hivatalos posztulátus, kap is egy ilyen szerzetesruhát, mint ami rajtam van. Ez tart, mondjuk, fél évig, és ha akkor úgy dönt, hogy szerzetessé szeretne lenni, akkor bead egy belépési kérvényt. A közösség akkor már ismeri őt, megvizsgálja, van egy szavazás, amelyben az egész közösség dönt arról, hogy csatlakozzon-e hozzánk. Akkor kezdheti el a noviciátust, jelöltidőt, próbaévet, amikor szerzetesruhát kap, mindent együtt csinál velünk, az imádságba kapcsolódik be. Mi elgondolkodunk azon, hogy hol tart ő a személyiségfejlődésben, hol tart az imaéletében, hol tart az önismeretben, hogy megérjen benne egy döntés. És mivel ma nem 18 éves korban jönnek, ezért azok közül már kicsi a lemorzsolódás, akik ténylegesen rászánták magukat, hogy kérik a fölvételt a rendbe.

A világról szerzett negatív, elidegenítő, rossz tapasztalatok viszik a szerzetbe az embereket?

Szerintem nem. Nem a menekülés helye a szerzetesség, hogy ez itt a béke szigete. Sokkal inkább

belső vágy kell hozzá, elhivatottság, hiszen szerzetesként sem fenékig tejföl az élet.

Nekünk is vannak belső konfliktusaink, vannak megoldatlanságaink, vannak tisztázandó kérdéseink, vannak sikertelenségeink. Van, hogy elrontottunk valamit. Nem arról van szó, hogy oda érdemes elmenekülni, mert ott semmi nem ér. Ha szabad jámbor megfogalmazást mondani, akkor végső soron azon dől el, hogy ezt a sorsot szánja-e számára a Jóisten, és ő pedig bele tud-e ebbe állni.

Szerzeteshiány van? Mert paphiányról általában szoktunk beszélni, de a kettő nem ugyanaz.

Igen, szerzeteshiány is van. Ma Magyarországon több olyan szerzetesrend van, női és férfirendek is, ahol komoly aggodalom él, hogy ki fog halni. Ha kétszer ennyien lennénk se jönnénk zavarba, de azért a szerzetesség nem mennyiségi kérdés.

Meg lehet egyáltalán mondani, hogy mennyi az elég vagy mennyi az ideális?

Szerintem nem lehet megmondani. Pannonhalmán körülbelül elég amennyien vagyunk. 54 szerzetes tartozik Pannonhalmához, abból 33-an élünk ténylegesen a monostorban, a többiek külső munkaterületeken vannak, plébánián, budapesti tanulmányi házban van egy professzor rendtársunk, Rómában. De el tudom képzelni, ha kevesebb feladat van, egy kisebb közösség is harmonikusan tud működni.

Nincs olyan vágy a szívükben, hogy megmutassák a világnak, hogy itt bent egy ideális világ építésén szorgoskodnak?

De van. Bennünk van egyfajta nyitottság, szívesen meghívjuk azokat, akik érdeklődnek irántunk, meg van is ilyen missziós küldetésünk. De nem ettől függ a békénk, hogy erre ráharapnak sokan és jönnek a pozitív visszacsatolások, vagy nem mindenki ért bennünket.

Más a karácsony a szerzetesrendben, mint általában kívül?

Nyilván vannak elemek, amely ugyanolyan. Mi is húzunk és angyalkázunk: mindenki kihúzza a kalapból egy másik szerzetes nevét, rá próbál egy kicsit jobban figyelni az advent napjaiban, és egy kis ajándékot készíteni neki. Az ajándék valami szellemi termék, egy olvasmányrészlet, egy szentírási idézet, amely megérett benne adventkor a másikkal kapcsolatban.

Mi van, ha nem kedveli épp azt a testvért, akit kihúzott?

Ez teljesen életszerű. Mi nem szimpátia alapján társultunk egymáshoz, és egy ekkora közösségben vannak, akiket nem kedvel az ember. Nálunk egymás elkerülése nem működik, mert ahhoz elég szoros közösségben élünk. Sokkal inkább az működik, hogy próbáljam benne meglátni azt a másik embert, akit szintén az Úristen hívott ebbe a közösségbe. Ez egy fontos lelki fejlődési folyamat.

Mindenkiben van sok jó meg elgondolkodtató meg érték, és nekem feladatom az, hogy ezt észrevegyem.

Másrészt az is feladatom, hogy egy picit elgondolkodjak azon, hogy miért irritál engem az az ember. Mert az az én gyöngeségem is.

Karácsonykor az emberek várhatnak valamilyen évről évre új, de mégis az akkori életükre alkalmazható üzenetet?

Nagyon érdekes az emberek hozzáállása a karácsonyhoz. Ha így kellő nyitottság meg szívbéli gazdagság van egy emberben, akkor nagyon sok izgalmas dolog tárul föl karácsonykor. A várakozás meg tud telni élettel, de ehhez kell azért egy kis fogékonyság.

Valamikor advent elején egy csöppet meg kell állni és ki kell lépni a sürgés-forgásból, el kell csöndesedni, és hallgatni kell a szívem mélyére.

Jó néha megállni, és alapvető kérdéseket föltenni, hogy miért van ez az egész, mi a célja, jó felé tartunk? Itt hozhat sok finomságot üzenetével az advent. A legfontosabb, hogy a gondolataim között próbáljak egy picit jobban kalandozni ilyenkor.

A főapátságról meg a bencésekről beszélgettünk, ami egy speciális helyzet az egyházon belül. Hogy látja az egyház állapotát most?

Az egyháznak nagyon különböző a helyzete. Mi elsősorban Magyarországra látunk rá, de azért az egyház nemzetközi. A fejlett társadalmakban mintha nehezebben találnák a történelmi egyházak a szerepüket, a helyüket, és mintha a harmadik világban hatékonyabb lenne az egyház üzenetátadása. Pontosan nem tudom, hogy miért van ez. Nemcsak a jóléten múlik. Valószínű, hogy annak is szerepe van benne, hogy egy olyan ember, akinek mindene megvan, kevésbé vár a természetfölöttitől, valaki mástól valamit. Egy nyomorban élő ember jobban rá van utalva a másikak jóindulatára, valahogy természetesebb, hogy Istenhez imádkozom és kérem. Itt

Európában arra kellene rájönnünk, hogy a materiális körülményeink jók, de a spirituális meg a szellemi körülményeink nem biztos, hogy jók.

Európa keresztény mivolta hogyan látszik a rendből? Figyelik ezt a jelenséget, a problémát?

Nem maga a hit van pusztulóban, hanem inkább azt érzem, hogy a hit egy eleme a sok emberi értéknek, ami él egy-egy közösségben, és nagyon sok helyen ilyen értékek vannak válságban.

Emberi értékek és szerintem maga az ember van sok helyütt válságban.

A bencés gazdálkodásért, Pannonhalma gazdálkodásáért ön felel. Mire kell törekednie a bencés Pannonhalmának, amikor gazdálkodik?

Önmagában véve nem szégyen, ha egy vállalkozás profitot akar termelni, hiszen ez természetes, arra jön létre egy gazdasági társaság, hogy profitot termeljen.

Szerintem két kérdés van: az, hogy milyen eszközökkel termeli a profitot, és hogy mire használja föl.

Ha tisztességes tevékenységgel termel profitot és nem fölösleges luxusra, hanem például szociális, karitatív projektekre, kulturális intézmények működtetésére fordítja, akkor az abszolút vállalható. Nagyon izgalmasnak találom, hogy karnyújtásnyi távolságban vannak egymástól az azonos tulajdonos miatt teljesen más profilú szervezetek. Egy nonprofit szervezet meg egy profitorientált szervezet. Hogy létrejön-e tudástranszfer ezek a szervezetek között, ebben nagy fantázia van, és nem sok eredményt értünk el eddig, az az igazság.

De az például fontos, hogy a termék, mondjuk, a bor, jó legyen?

Az nagyon fontos, hogy a bor jó legyen.

Mert van, aki akkor is venne, gondolom, pannonhalmi bort, ha nem volna olyan nagyon jó.

Szerintem hamar elállnának a pannonhalmi borfogyasztásról, ha nem lenne egy minőség.

Ma mindenben, amit csinál az ember, minőségre kell törekedni, de az a kérdés, hogy azontúl mi van még mögötte, mi az, ami még plusz fantáziát ad. Ez a kérdés számomra.

Nagyon izgalmas, ha már a pincegazdaságnál vagyunk, hogy ezzel az apátság egy holt borvidéket élesztett újjá, és a kistermelők is látják, hogy ez számukra is fontos, mert fölemelkedett a rendszer. Ráadásul egy csomó hagyományt életre keltettünk, ami kiveszett. Vince-napi szőlőbejárás, Szent János-napi boráldás, amire jönnek az emberek, és újra életre kel valami, ami addig nem volt, ami egy picit több, ami megnemesíti, ami kulturális, spirituális összefüggésbe helyezi azt, amit ő csinál.

Van más útja a gazdaságnak, mint a növekedés?

Szerintem egyáltalán nem a növekedés az egyetlen útja, a hosszú távú stabil működés fontosabb, mint a növekedés.

Annyit kell termelnie, amennyi a közösség céljait éppen szolgálja?

Ami eltartja azokat, akik ebben részt vesznek, amivel a változó körülmények között is meg tudja őrizni a stabilitást.

A mai magyar társadalom állapota, annak problémái Pannonhalmáról milyennek látszanak?

Van egy picit sziget jellege az apátságnak ott a domb tetején, de azért mi benne vagyunk a magyar társadalomban. A magyar társadalomnak egy olyan utat kell járni, amelyben próbál stabilitást találni, élhető arányát például a növekedésnek és a stabilitásnak, az emberi meg a materiális gazdagodásnak. Ma nagyon sokan beszélnek arról, hogy Magyarországon nincsenek olyan fizetések, mint Nyugat-Európában,. Ez így van. Viszont találjuk meg az emberségünk megélésének a módját, amelyben mégiscsak tudunk gazdagodni.

Mondjunk le évtizedes vágyainkról, amelyeket még a rendszerváltás idején fogalmaztunk meg? Hogy mindjárt utol fogjuk érni Ausztriát?

A vágyainkról nem kell lemondani, de keseregni sem szabad.

Mindig lehet egy még nagyobb vágy felé nézni, ezért fontos, hogy mindenki megtalálja a mában a saját lehetőségei között azt a boldogságot, azt a békét, amelyben nem úgy él, hogy elmúlt az élete és végig csak vágyakozott.

A digitális világban meg kell jelennie a rendnek?

Mi ott vagyunk a digitális világban, de nehéz megtalálni a helyes arányokat, szerintem ezzel mindenki küzd. Úgy érzem, nyilvánosságot kell biztosítani a jónak, és ebben ott vannak a digitális lehetőségek, legyen az Facebook, vagy Instagram, vagy a médiának sokféle lehetősége.

Honnan tudja, hogy jól kezeli a nyilvánosságot? Elolvassa a Hortobágyi Cirill-bejegyzések alatt lévő kommenteket? És ha ötször több a kedves, akkor ez rendben van?

Ja, a kommenteket én nem szeretem olvasni, megvallom őszintén.

Nincs ezzel egyedül.

Egy sajátos embertípus, aki ott jól érzi magát és no name álnév alatt hozzászól ostobaságokat, oktalanságokat.

A Facebookon viszonylag nehéz álnév alatt hozzászólni.

A Facebook egy zárt csoport, ott vannak a barátaim. Sajnos már gondom van, mert 5000 barátom van, és többet nem enged fölvenni a Facebook, és jönnek a volt diákjaim. De ott általában nem tapasztalom, hogy nagy oktalanságokat írnának. Úgy érzem, hogy én egy belső kontrollos ember vagyok. Nekem nem a külső visszacsatolás adja a harmóniát.

Nem fogja elkapni a gépszíj? Az embernek várják a bejegyzéseit, akkor kikövetelik, hogy legyen következő, és egyre gyorsabban kövessék a bejegyzések egymást.

Igen, ezt tapasztalom, hogy kérik tőlem, osszam meg a híreket, milyen események voltak, de most még nem érzek ilyen vágyat, hogy minden nap meg kellene osztani valamit.

Fiatalok felé kell nyitniuk?

Mi a fiatalokkal kapcsolatban vagyunk az iskolák miatt is. 12-től 18 éves korig vannak nálunk diákok. Én is tanítok éppen a végzős osztályban társadalomismeretet, biológia-földrajzszakos tanár vagyok egyébként, és nem hiszem, hogy külön kellene nyitni a fiatalok felé. Ott vagyunk közöttük.

A társadalomismeret az milyen a bencéseknél?

A társadalomismeretet a két 12. osztályban tanítjuk, és három nagy témakör van, a társadalom gazdasági, erkölcsi és politikai alapjai. Ez egy olyan tárgy, ahol beszélgetünk fontos kérdésekről, én olvasnivalót adok ki, amiről kiselőadást kell tartani, csak fölvezetem a témát, és nagyon sok csoportmunka van.

Vége van annak az időszaknak, hogy egy tanár kiáll a katedrára és az óra végéig nyomja a szöveget, a diákok pedig körmölnek.

Sokkal több interaktív dolog kell.

És olyan van, hogy az erkölcsi meg a politikai alapvetések során a tanárt beszorítják a sarokba a kérdéseikkel?

Persze, hogy van.

És azt kell mondania, hogy nem tudom.

Van olyan, amikor úgy érzi az ember, hogy légüres térbe került, de ez önmagában véve nem olyan nagy gond, legalább ők is látják, hogy a tanár is emberből van, neki is megvannak a korlátai.