Négy évvel kényszerű lemondása előtt, 1970-ben Richard Nixon arra panaszkodott stábja első emberének, hogy sosem méltatják jócselekedeteit, és fel is sorolta mindazt, amit annak gondolt.

A 11 oldalas memorandumban az elnök beszámolt arról, mennyire kedves volt a kabinet és a Kongresszus tagjaihoz karácsony táján: úgy viselkedett velük - írta -, "mintha méltóságteljes emberi lények lennének, nem pedig kosz a talpam alatt".

Nem henceghetett

Leírta azt is, milyen sokat foglalkozott beteg emberekkel, írt a nehéz helyzetben lévőknek, meglátogatott kórházban fekvő gyerekeket, családi partikon vett részt és vigasztalta a szegényeket.

Az elnök azt szerette volna, hogy az amerikaiak megtudják, hogy a Fehér Házban vidámság uralkodik, és, hogy jóságának híre eljusson mindenkihez. Megjegyezte: "egy elnök nem henceghet azzal, mennyi jót tett az embereknek".

Szerethető?

A 78 ezer dokumentumból álló Nixon-könyvtárba és iratgyűjteménybe betekintve azonban nem látszik, hogy az elnök tényleg olyan jóságos volt, mint amilyennek mutatni szerette volna magát.

Az elnök ezekkel a szavakkal utasította el, hogy Walter Washington, a főváros első afroamerikai polgármestere magasabb pozícióba kerüljön: "Semmivel sem tartozunk a feketéknek. Végül is nem jó elkényeztetni a feketéket."

Balfácánok gyülekezete

Ronald Raegant, a későbbi elnököt "koloncnak" titulálta, és azzal vádolta idősebb George Bush-t, hogy tagja lett egy ellene szervezkedő csoportnak az ENSZ-ben, ahol akkor az Egyesült Államok képviselőjeként dolgozott.

Richard Nixon úgy gondolta, hogy a republikánus elnökjelöltek csupán "egy rakás balfácán", míg a republikánus szavazókkal az volt a baja, hogy olyan "átkozottul udvariasak".