1912. május 26-án született Fiumében. Cselédlány anyja után Czermanik néven anyakönyvezték, később ezt Csermanekre, majd 1945-ben Kádárra változtatta. Anyja egy ideig vidéki nevelőszülőknél helyezte el, majd Budapestre költöztek, ahol Csermanek János az akkor elit szakmának számító írógép-műszerészséget tanulta ki.

1930-ban csatlakozott a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetségéhez (KIMSZ), és belépett az ugyancsak illegalitásban működő Kommunisták Magyarországi Pártjába (KMP). 1933-ban két év fegyházra ítélték, szabadulása után a rendszer által megtűrt Szociáldemokrata Pártban folytatta politikai tevékenységét. A KMP munkájába 1941-ben kapcsolódott be ismét, 1942 májusától a Központi Bizottság tagja, majd vezető titkára volt. A párt az ő irányítása alatt mondta ki 1943 nyarán - a Komintern feloszlatása után - önmaga feloszlatását és Békepárt néven történő újjáalakulását. 1944 áprilisában pártutasításra Jugoszláviába indult, de a határon lebukott. Személyazonosságát el tudta titkolni, így katonaszökevényként ítélték kétévi börtönre, a fogságból 1944 novemberében sikerült megszöknie.

1945 áprilisától parlamenti képviselő, a Magyar Kommunista Párt (MKP) Központi Vezetőségének titkára, a Politikai Bizottság tagja volt. 1946-ban az MKP főtitkárhelyettese lett, e tisztségét a szociáldemokratákkal történt 1948-as egyesüléssel létrejött utódpártban, a Magyar Dolgozók Pártjában (MDP) is megtartotta.

1948-ban Rajk László után kinevezték belügyminiszternek, e tisztségében jelentős szerepet játszott a koncepciós perek, így a Rajk-per levezénylésében és a többpártrendszer felszámolásában. 1951 áprilisában Rákosiék őt is letartóztatták, minden tisztségétől megfosztották, és életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. 1954-ben, Nagy Imre első miniszterelnöksége idején szabadult, politikai rehabilitálását követően a budapesti XIII. kerületi pártbizottság, majd 1955 szeptemberétől a Pest megyei pártbizottság első titkára volt.

Rákosi Mátyás 1956. júliusi menesztése után Kádár János visszakerült a legfelső pártvezetésbe: a Központi Vezetőség (KV) tikára, a Politikai Bizottság (PB) tagja, a forradalom kitörése, majd Gerő Ernő 1956. október 25-i bukása után az MDP KV első titkára lett. Október 30-tól államminiszterként tagja volt Nagy Imre koalíciós kormányának. 1956. november 1-jén a rádióban Kádár jelentette be a kommunista párt újjáalakítását Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) néven, dicsőséges népfelkelésként értékelve Rákosi uralmának lerázását. A beszéd elhangzása idején azonban már a szovjet követségen tárgyalt, s még aznap éjjel Moszkvába vitték, ahol a szovjet intervenció "legalizálása" érdekében őt bízták meg az ellenkormány vezetésével.

1956. november 4-én a szolnoki és az ungvári rádió sugározta Kádár közleményét a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulásáról és a szovjet csapatok segítségül hívásáról. Õt magát a nap folyamán szovjet repülőgép vitte Szolnokra, majd november 7-én harckocsival érkezett meg a fővárosba. Bántatlanságot ígért a felkelőknek és a jugoszláv nagykövetségre menekült Nagy Imrééknek, megkezdte a kormányalakítást, újjászervezte az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottságát. Decemberben az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága már ellenforradalomnak nyilvánította az október-novemberi eseményeket. Kádár saját pozícióját, az MSZMP hatalmát szovjet támogatással, vérbírák által gyorsított eljárásban meghozott ítéletekkel, kivégzések sorozatával szilárdította meg. A megtorlások áldozata lett Nagy Imre is.

Kádár János három évtizeden keresztül, 1956 novemberétől szinte haláláig Magyarország első emberének számított. Volt az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának elnöke (1956-1957), az MSZMP Központi Bizottságának (KB) első titkára (1957-1985), főtitkára (1985-1988), elnöke (1988-1989). 1956 és 1958, majd 1961 és 1965 között a miniszterelnöki tisztséget is betöltötte. A Kádár-korszak az 1956-os forradalom leverésétől, a véres megtorlástól a sokaknak szerény gyarapodást hozó konszolidáció, az ún. "puha diktatúra" évtizedein át a rendszer általános válságáig tartott. A világ szemében - a kezdeti és az utolsó időszakot leszámítva - a Kádár vezette Magyarország volt a "gulyáskommunizmus" megtestesítője, a szocialista táborban pedig a "legvidámabb barakk". Az "aki nincs ellenünk, az velünk van" jegyében a rendszer hallgatólagos kompromisszumot kínált polgárainak: ha nem kérdőjelezik meg a politikai és az ideológiai alapokat, viszonylagos jólétet, szabadságot kapnak cserébe. E kiegyezés azonban csak addig volt fenntartható, amíg a gazdasági nehézségek, a velük érlelődő politikai elégedetlenség, valamint a szovjetunióbeli változások alá nem ásták a rendszer egészét.

Az 1980-as évek közepétől mindinkább elszigetelődő, romló egészségű Kádárt 1988 májusában felmentették főtitkári tisztéből, s bár pártelnök lett, hatalmát elvesztette. Utolsó beszédét az MSZMP KB 1989. április 12-i zárt ülésén mondta el. A több mint egyórás, sokszor zavaros, néhol alig hallható beszédben "az utolsó szó jogán" - mindenki számára váratlanul - az addig legmélyebbre temetett titkokról kezdett beszélni: 1956-os moszkvai tárgyalásairól, Nagy Imre elítéléséről, majd kivégzéséről, szavaiban harminc év történései kavarogtak. 1989 májusában felmentették pártelnöki tisztségéből is. 1989. július 6-án halt meg - azon a napon és abban az órában, amikor a Legfelsőbb Bíróság felmentő ítéletet hozott az 1958-ban kivégzett Nagy Imre miniszterelnök újratárgyalt perében.