Nagyon erőteljesen, annak ellenére, hogy a statisztikai adatok ezt nem nagyon mutatják. Nagyon sok szülő vagy szakember sem érzékeli például a lelki bántalmazás súlyosságát, amely hatását tekintve sokszor komolyabb, mint a fizikai bántalmazás. Magyarországon 2005. január elseje óta törvény van arról, hogy nem szabad gyereket semmilyen módon testileg fenyíteni. Erről azonban nem csak, hogy nem tudnak, de nagyon sokan nem is értenek ezzel egyet vele. Vannak a bántalmazásnak olyan formái, amelyeket szintén nem ismer vagy ismer fel, nem kategorizál a közvélemény, és a szakma is keveset beszél erről. Én igyekeztem ezekről is írni a könyvben: részben az intézményi bántalmazásról, amely a gyereket nemcsak gyerekotthonban, hanem például kórházban, iskolában vagy más intézményben is érhet, például rendőrségi kihallgatáson. Nagyon kevés szó esik a rendszerbántalmazásról is, aminek a gyerekek nagy számban esnek áldozatul például olyan esetekben, amikor a védelmükre rendelt szervezetek, szolgáltatások nem, vagy rosszul működnek.

Az esetek hány százalékában derül ki a gyermekbántalmazás, és mit tehetnek ellene a hatóságok?

Óriási a látencia: fogalmunk sincs, hogy mekkora a bántalmazások valódi mértéke. Az Országos Kriminológiai Intézet igazgatójának egy korábbi kutatásából az derült ki, hogy például a szexuális abúzusok esetében a nemzetközi adatok 1 a 10-hez teszik a kiderülő és ki nem derülő esetek számát. Ez a magyar kutatások szerint 1 a 25-höz volt, vagyis Magyarországon két és félszer kevesebb ügy derül ki itthon, csak szexuális abúzusok esetében is, mint más országokban. Azt gondolom, hogy a fizikai és lelki bántalmazás esetében ez még sokkal rosszabb arány különös tekintettel arra, hogy a rendőrség és a bíróság például a lelki bántalmazással nem nagyon tud mit kezdeni, mert büntetőjogilag nehezen értelmezhető. Nagyon egyéni a kezelése a fizikai bántalmazásoknak. Itt nemcsak a közvetlen bántalmazásról, hanem például a gyerekek fizikai szükségleteinek elhanyagolásáról is beszélhetünk. Ezen a területen is teljesen a helyi szakemberre, szolgáltatóra vagy önkormányzatra van bízva, hogy ő hogyan ítéli meg ennek a súlyosságát, és mikor tekint egy gyermeket veszélyeztetettnek, mikor védelembe vételre szorulónak és mikor a családból kiemelendőnek. Megítélésem szerint nem is az volna a legfontosabb, hogy a számokat ismerjük, hanem az lenne nagyon fontos, hogy biztosak lehessünk abban, hogy akik gyerekekkel, családokkal közvetlenül foglalkoznak, azoknak megfelelő ismereteik, készségeik vannak, és segítséget kapnak ahhoz, hogy a családokat segíteni tudják.