A portugál Leandro Ramos nem akármilyen akrobatikus mozdulattal hajította el a gerelyt a budapesti atlétikai világbajnokság pénteki selejtezőjében. Az egyébként sikeres kísérletről és magáról a technikai kivitelezésről készült videó felkerült az eurosport.hu-ra.

A 22 éves atléta, miután eldobta a gerelyt, gyakorlatilag szaltózott egyet előre.

Mindezt úgy tette, hogy nem lépett túl vagy nem esett át a felfestett fehér határvonalon.

Leandro Ramos végül 74.03 méteres eredménnyel 31. lett a selejtezőben, az első tizenkét helyezett jutott be a vasárnapi döntőbe.

A gerelyhajítás egy olyan versenyszám, amelyben kiemelkedően fontos a jó mozgástechnika és a kar izomerőssége. Rendkívül nagy robbanékonyságot, ízületi lazaságot és jó koordinációs képességeket követel a versenyzőktől. A gerely vas- vagy acélhegyű rúd. A férfiaknál legalább 260 centiméter a hossza és 800 gramm a súlya. A női gerely hossza legalább 220 centiméter, a súlya pedig 600 gramm.

A gerelyhajítás több mint 1600 éves múltra tekint vissza. Jellege és technikája sokat változott az évszázadok során. A legfőbb mozzanatok a következők:

• lendületszerzés nekifutással, előkészítő lépésekkel vagy dobólépésbe szökkenéssel;
• ívképzés;
• hajítás;
• befejező helyzet.

A férfiak számára 1908 óta, míg a nőknek 1932 óta rendeznek gerelyhajító versenyt az újkori olimpiákon. A Nemzetközi Atlétikai Szövetség 1984-ben komoly változtatásra szánta el magát, ugyanis ebben az évben

egy kelet-német versenyző, Uwe Hohn 104,8 méterre hajította el a gerelyt.

Ez a rekord a mai napig él, de éppen azért, mert radikális újítást vezettek be a nyolcvanas években.

1986-ban először a férfi versenyszámban használt gerelyt változtatták meg, mert veszélyeztette az atlétikai pálya körüli emberek testi épségét az éles éle miatt. A változtatás annyiban állt, hogy a gerely tartási területét 4 centivel megnövelték (az orra nehezebb lett), így

a gerelyhajítási távolság legalább 10 százalékkal csökkent.

Hasonló változtatásokat vezettek be 1999-ben a női számban használt gerelynél is. Az 1976-ban olimpiai aranyérmet nyert Németh Miklós és az ötszörös magyar bajnok Paragi Ferenc is a régi típusú gerellyel versenyzett még: előbbi 94,58 méterrel, míg utóbbi 96,72 méterrel volt világcsúcstartó egy ideig.

A baszk Félix Erausquin az 1950-es években olyan gerelyhajító technikát talált ki, amellyel megközelítette a világrekordot, majd később az egyik tanítványa túl is dobta. Erausquin dobásai előtt szappanos vízzel kezelte le a gerelyt, hogy könnyen kicsússzon a kezéből és még gyorsabb legyen, majd

háton megtámasztott forgással indította a mozdulatát.

Félix Erausquin a népi játékokban is nagyon sikeresnek bizonyult. Ezek közül az egyik, a palanka jauertika/vasca gyakorlatilag egy rúddobás volt, ami egy kihegyezett végű, 8-25 kilós fémrúd minél messzebbre való elhajítását jelentette. A rövid rudat nem úgy dobták el, mint a gerelyt, hanem a diszkoszvetésben használt fordulattal indították útnak. Erausquin innen vette az ötletet, és ültette át a mozdulatot a gerelyhajításra. Az újítással nagyobb lendületet tudott adni a gerelynek, mint ha a válla fölött dobta volna el.

A baszk atléta stílust teremtett, rövid időn belül más nemzetek gerelyhajítói is elsajátították a technikát. Az alapvetően diszkoszvetőként versenyző Miguel de la Quadra Salcedo is kipróbálta a forgásos mozdulatsort, sőt továbbfejlesztette és 112,30 métert is dobott a gerellyel.

Erausquint és követőit azonban nem jegyezték fel a legnagyobb rekorderek között, mert túl veszélyesnek ítélték meg a forgásos technikát. A nemzetközi szövetség éppen ezért átírta a szabálykönyvet. A betiltás óta nem láthatunk a gerelyhajító versenyeken forgással történő kidobást.

Az indoklás szerint a forgással megindított gerely kevésbé irányítható, mint a hagyományos módon dobott, így a nézők és a versenybírók is veszélyben voltak.

Még most is veszélyes lehet

A gerelyhajítás azért még napjainkban is előidézhet veszélyes és tragikus helyzeteket. Ez történt 2012-ben is, amikor egy düsseldorfi versenyen nyakon találta a gerely az egyik versenybírót. A 75 éves férfi életét nem tudták megmenteni, ugyanis a nyaki verőerét sértette meg a sportszer. A nagy baj azért következett be, mert a bíró már akkor elkezdett futni, hogy lemérje a dobást, amikor a gerely még földet sem ért.

Néhány évvel korábban pedig a római Golden League-versenyen a finn Tero Pitkämäki nekifutás közben megcsúszott és úgy hajította el a gerelyt, hogy az hátulról eltalálta az éppen guggoló francia távolugrót, Salim Sdirit. A sérült sportoló testébe négy centiméter mélyen hatolt a gerely, tüdő- és bordasérüléseket szenvedett. Nem került életveszélybe, a sebét öt öltéssel varrták össze – idézi vissza a 2007-ben történt esetet a The New York Times.

O’Brien vs. Barisnyikov

A lendületszerzéssel végrehajtott súlylökést kétféle dobótechnikával végezték az atléták a sporttörténelemben. Az egyik az O’Brien-technika, amelyet az 1952-ben és 1956-ban olimpiai bajnoki címet szerzett amerikai Parry O'Brienről neveztek el. Ennek lényege, hogy becsúszással, háttal való felállásból végzik 180 fokos fordulatot megtéve. Az iskolai foglalkozásokon is ezt a mozdulatsort oktatják leginkább. A másik az úgynevezett Barisnyikov-technika, amely pördülettel/forgással történik. Alekszandr Barisnyikov szovjet színekben 1976-ban harmadik, míg négy évvel később, hazai közönség előtt, Moszkvában második lett az olimpián súlylökésben.

Mind a két technika eredményes, mind a kettőt alkalmazzák a világ legjobb súlylökői. A közös vonás, hogy a mozdulatsor két szakaszra bontható: a lendületszerzésre és a lökésre.

Sporttörténelmi újítás volt a Fosbury Flop

Kevesen tudják, de egy másik ügyességi számot, a magasugrást az afrikai watusi törzsek alkalmazták először, méghozzá a férfivá avatási szertartás részeként. A középkorban a katonai kiképzési gyakorlatokon kívül a szórakozásszerű vetélkedések során is űzték. Az 1700-as években a gimnasztika mozgásanyagához tartozott.

Az újkorban a magasugrók kezdetben a katonai akadályugrásnak megfelelően, a lécre merőlegesen futva, lábukat zsugorhelyzetbe felkapva ugrottak. Később már a merőlegesnél kisebb szögű nekifutásból, ülőhelyzetben haladtak át a léc felett és a lendítő lábra érkeztek a homokba. Ez volt a lépőtechnika. A láblendítés hatékonyságának növelésével az ugrók egyre jobban eldőltek a felugró láb irányába a léc felett, ezzel gazdaságosabbá tették az ugrást. A homokba lábváltással, az ugró lábra érkeztek. Ezzel a technikával – vagyis ollózva – az amerikai Michael Sweeney már 1895-ben 197 centimétert ugrott.

1968-ban, a mexikói olimpián Dick Fosbury alkalmazta elsőként azt a ma már szinte általánosan használt technikát, mely során köríven futva közelítette meg a lécet, majd ugrás közben a hátára fordult. Ezt a technikát nevezik az úgynevezett Fosbury Flopnak. Az idén márciusban elhunyt amerikai magasugró ennek a forradalmi technikának köszönhetően aranyérmet nyert Mexikóvárosban és 224 centiméterrel új olimpiai csúcsot állított fel.

A XX. század elején a diszkoszvetés is máshogy nézett ki a mai technikákkal összehasonlítva: akkoriban helyből, egy dombról dobták el a szert. Csak később alakult ki a ma már ismert forgásos végrehajtás.

Bizonyos távolugróktól sem állt messze az akrobatikus mozdulatok bevetése, hiszen az 1970-es években többen is szaltózva ugrottak a homokba.

Az újítók úgy gondolták ezzel akár a 9 métert is túl lehet szárnyalni, a nemzetközi szövetség azonban ismét közbelépett és a nagy sérüléseket elkerülve betiltotta a szaltózást a távolugróknak.

A technika egyik korábbi alkalmazója, Tuariki Delamere is elismerte, hogy nagyon veszélyes a szaltózás. „Amikor először kipróbáltam a homokban, a kórházban kötöttem ki. Lefagytam az elrugaszkodásnál, és nem pörögtem elég sokat, így a vállamon és hátamon landoltam" – nyilatkozta néhány évvel ezelőtt a Nzheraldnak az új-zélandi atléta.