Nyolcéves voltam, amikor anyám vett egy kistévét, hogy azon nézze meg II. Erzsébet megkoronázását. Ez három hónappal a 6:3 előtt volt. Én egyszerűen beleszerettem Puskásba és az Aranycsapatba, de különösen Puskásba.

Annak ellenére, hogy megverték Angliát?

Nem érdekelt. Mert gyönyörűen játszottak. Beleszerettem a futballba. 40 évvel később úgy döntöttem, hogy megírom Puskás életrajzát és forgatok róla a tévének. Így ismertem meg. Eljöttem Budapestre, és a kollégámmal Jamrich Klárával, aki akkor rádiósként dolgozott, ketten írtuk meg a Puskás életrajzot, amit több nyelvre is lefordítottak.

Ön még mindig futballal foglalkozik, de pontosan mit csinál?

Két dolgot csinálok. A futball ágazat csoportigazgatója vagyok a Liverpooli Egyetemen. Ez szervezi a világ egyetlen futball MBA, vagyis egyetemi végzettséget adó fociprogramját. Ezt én alapítottam 10 éve. Emellett cikkeket írok, közvetítek és előadásokat tartok üzletembereknek.

Az emberek nagyra fogják értékelni ezt az adományt, de el tudná mondani, mennyire emlékeznek még Puskás Ferencre Angliában, vagy úgy a világban általában?

Angliában Puskás nagyon híres. Amikor kilenc éve elvittem Londonba - annak ellenére, hogy már kövér öreg fickó volt - a 45 év fölöttiek mind emlékeztek rá. Volt egy nagyon jó pillanat is. Megérkeztünk a BBC közvetítésére, az Év Sportszemélyisége című műsor élő adása volt ez Londonban, a Queen Elisabeth Hallban. Kint gyerekek tömegei gyűjtötték az aláírásokat. Ott volt Linford Christie, Paul Gascoigne, az akkori nagy sztárok. Én meg ülök a kocsiban Puskással és azt gondolom: ezek a kölykök nem fogják tudni, ki ez a kövér öreg itt velem. Kiszáll a kocsiból, és azt látom, hogy az apák kitépik a noteszt a gyerekük kezéből, hogy "add csak ide, mert meg akarom szerezni ennek a fickónak az autogramját". Húsz percünkbe került, mire bejutottunk az épületbe.

Kik a mostani adakozók? Kik gondoltak Puskás Ferencre ezúttal?

Van Angliában egy SOCCEREX nevű cég, amelynek egy Duncan Revvie nevű ember a főnöke. Õ Don Revvie, volt angol válogatott és szövetségi kapitány fia. Donra nagy hatással volt Puskás és a magyarok, mert ő is az ötvenes években volt játékos. Duncan megtudta, hogy Puskás már egy ideje kórházban van, és hogy esetleg segítségre szorul. Épp egy gálavacsorán voltunk Dubajban, a Soccer Expón. Megkért, hogy tartsak egy rögtönzött beszédet Puskásról. A résztvevők spontán adakozni kezdtek. Körülbelül 3000 eurót gyűjtöttünk össze. Azért jöttem Budapestre, hogy ezt átadjam Puskás feleségének.

Ön valószínűleg tisztában van azzal, hogy milyen rossz helyzetben van a magyar futball, hogy a Ferencváros nem indulhat az NB1-ben, hogy nagy riválisuk, az UTE nem tudott továbbjutni egy liechtensteini csapattal szemben. Ön szerint mi kell ahhoz, hogy klubszinten jó legyen a foci? Miért olyan beteg a magyar futball?

Azt hiszem, hogy nagyon összetett a válasz. Tulajdonképpen itt a magyar társadalomról van szó. Arról, hogy mivel foglalkoznak a gyerekek, mik akarnak lenni. Lehet, hogy a kosárlabda népszerűbb, mint a foci. A rendszer korrupttá vált, a klubokat rosszul menedzselik és vezetik. Emellett nagyon kicsi a piac. Ez alatt a televíziós piacot értem. Ha nem tud létrejönni egy cseh-szlovák-román-bolgár-magyar szuperliga, ahol a tévés jogokból normális pénzek folyhatnának be, nagyon nehéz lehet sikeresnek lenni. A Premier League most kötött egy hároméves, közel három milliárd dolláros szerződést, évadonként 130 meccs élő közvetítéséről.

De nem szólhat minden a pénzről. Szegényebb országok csapatai is eljutnak a vébére...

Teljesen igaz, ez a kultúráról is szól. Ott van Hollandia, a maga 11 millió lakosával, és minden nemzedékben van 5-6 világklasszis. Anglia - a maga 60 millió lakójával és amellett, hogy mi találtuk fel a futballt - jó, ha egy világklasszist tud felmutatni. Nincs egyszerű válasz. Fontos az infrastruktúra, hogy mit csinálnak az iskolákban. A tehetséggondozásról és tehetségkutatásról van szó, és az ambícióról is. Vannak itt olyan gyerekek, akik nagy futballisták akarnak lenni? Talán nincsenek.

Legalább régen voltak...

Tudja, úgy 10 éve, az Üllői úton a brazil öreg mesterek kiálltak egy meccsre a magyar öregfiúkkal. Én ott voltam Puskással. Õ akkor 70 éves volt, és nem tudott játszani, mert nem tudott futni. Ott volt ugyanis a nagy pocakja. Úgy hívta, hogy az "én társaságom". Azután a félidőnél tizenegyeseket rúgtak. Egyszerűen fantasztikus volt nézni a lábát, ahogy megérintette a labdát. Olyan pillanat volt, mint amikor a hosszú évekre elszakított szerelmesek találkoznak. Olyan szerelmesek, akik mindent tudnak egymásról. A lábában ott volt a tudás. Rúgott négy-öt büntetőt, becsavarta a felső sarokba, jobbra, balra. Oda küldte, ahová akarta. Futni nem tudott, alig járt, a lába olyan vastag volt, mint egy fatörzs, de közben a cipőmérete akkora volt, mint talán egy tizennégy éves fiúé. És ez volt az a láb, amitől az angolok annyira féltek. Sőt, az egész világ félt tőle...