2012-ben egy Borja nevű spanyol településén a helyi hitközség egyik tagja, az akkor 81 éves Cecilia Giménez elhatározta, hogy saját kezűleg felújítja a kápolna Jézus-freskóját. Ő a felelős azért, hogy Elías García Martínez 1930-ban készült festménye helyrehozhatatlan károkat szenvedett. A lelkes kontár ugyanis addig javítgatta Jézus portréját, amíg egy majomszerű figura nem lett belőle.

A társadalomkritikusok szerint korunk értékválságának csalhatatlan jele, hogy az eredetileg egyébként nem is túl értékes kép internetes mém, cikkek millióinak témája, sőt egy film és egy opera ihletője lett, és ezt látva

az először még felháborodott városi tanács turisztikai látványosságot kreált belőle.

Látogatóközpontot és múzeumot alapítottak a benne rejlő üzleti lehetőségek kiaknázására, pénzt kérnek az előtte készülő szelfikért, bögrékre, pólókra és hűtőmágnesekre nyomtatják az elfuserált festményt, és a kép – immár saját kiállításokat szervező – elpusztítójának is adnak a haszonból.

De nem ez volt az első, legfeljebb csak a leghíresebb eset, amikor botcsinálta restaurátorok tettek tönkre műalkotásokat. Szintén Spanyolországban, Estella városában a Szent Miklós-templom ötszáz éves Szent György-szobrából a helyi művésztanár gyakorlatilag gyermekjátékot faragott, egy kínai szentély Csing-dinasztia alatt készült freskója pedig egy Disney-stílusú karikatúrához hasonlít az úgynevezett felújítás után.

Most újra egy spanyol amatőr restaurátoron nevet a világ egyik fele, és csóválja a fejét a másik.

Ezúttal azonban egy értékes festmény, Bartolomé Esteban Murillo barokk mester 1600-as évekből származó Szűz Mária-portréja, a Szeplőtelen fogantatás esett áldozatul egy kontár kezének, aki 1200 euróért elvállalta a munkát, pedig előtte csak bútorokkal foglakozott. A végeredmény alig lett jobb, mint egy gyermekrajz.

Az ilyen történeteken sokan mosolyognak, Szentkirályi Miklós azonban nem. A Szépművészeti Múzeum volt főrestaurátora, a Magyar Restaurátorkamara Munkácsy-díjas alapító elnöke az InfoRádiónak elmondta:

ezek az elkövetők nem restaurátorok, amit pedig tettek, az nem restaurálás.

Az Érdemes Művész szerint ezekben az esetekben a műalkotások tulajdonosai elképesztően felelőtlenek, hiszen olyanoknak adnak ki munkát, akik semmilyen képzettséggel nem rendelkeznek egy ilyen feladat elvégzéséhez. Ráadásul a restaurátor munkája azzal kezdődik, hogy kikéri a kollégái véleményét – tette hozzá a szakember.

„Konzultációkat tartunk, ahogyan az orvosok is konziliumot tartanak. Nem azért, mert buta az egyik, másik, hanem hogy a legjobb diagnózist állapítsuk meg, és a legjobb kezelési módot válasszuk ki” – fogalmazott.

Maga

a restaurálás korántsem a hibák elmázolását, és főleg nem az elpusztult, ismeretlen részek önkényes kiegészítését jelenti,

hanem az anyagok és a módszerek rendkívül óvatos kiválasztását, illetve olykor évekig tartó, szakszerű, kíméletes, részletesen dokumentált alkalmazását, amelynek hangsúlyozottan nem a tökéletesség a célja – magyarázta Szentkirályi Miklós.

„A restaurálásnál nagyon gyakori az a követelmény, hogy tökéletesre kell alkotni valamit. Azonban nem lehet valamit tökéletesre alkotni, sőt, nem is szabad. A 250-300 évnek olvasható kell lennie, ugyanis azok az információk fogják bizonyítani, hogy valóban egy értékes műalkotás, és megőrzésre kötelezett” – fogalmazott.

Egy képet tönkretenni két perc is elég, helyrehozni azonban húsz év sem mindig elegendő – mondta a restaurátor, aki nem helyesli, hogy sokan viccesnek tartják ezeket a botrányokat. A kontárok ugyanis lejáratnak egy szakmát, a rongálással bűncselekményt követnek el, és a szó szoros értelmében kiradíroznak egy adott esetben pótolhatatlan műalkotást az egyetemes kultúrából.