Nekem nagyon tetszett, nagyon szerencsés találkozásokból született. Kovács Krisztina, a színház dramaturgja összeállított egy vázlatot, amiben jelenetről jelenetre elkészült a darab. Ez egy néhány oldalas vázlat volt.

Ön már csak ekkor csöppent a történetbe?

Igen, csak ekkor. De hát a csak, hát mi az, hogy csak? Egy színdarab olyan 80 százalékban szövegből áll, és 20 százaléka látvány. A vázlatot elolvasva boldogan vállaltam, hogy írok belőle egy darabot, de aztán naponta eljártam Kovács Krisztinához, ő leült a komputerhez, én diktáltam a jelenetet, meg-megálltunk, közben megbeszéltük, és így tovább..

Tulajdonképpen az indiánozásról szól. Ezt nyilván már Cseh Tamás révén is nagyon sokan ismerik, de azért beszélne arról, hogy pontosan miről mesél a darab?

Nemcsak az indiánozásról szól, hanem ez legalább négyfelől meg van támasztva, hogy ezzel a képzavarral éljek, karaktervonásokkal. Jellemzője, hogy indiánjátékot játszó felnőtt fiatalemberekről szól.

Hatvanas évek, Magyarország.

A hatvanas évek Magyarországán, de ezt a játékot már a két világháború között elkezdték játszani az előző generáció tagjai, aztán a hatvanas évek elején ismét több törzs alakult az ország különböző részein, és indián ruhában nyaranta fiatalemberek, férfiak és nők indiánjátékot játszanak. Indián nevük van, indián ruhát viselnek, ők maguk készítik el, tehát ezzel az indián játékkal szabadidejükben is foglalkoznak, miközben a civil foglalkozásukat űzik.

Ez egyfajta tiltakozás, speciális közösségi lét.

Ezek kis közösségek, külön szabályaik vannak, külön életformájuk, meg minden, és ez mindig is érdekelte a Kádár-korban is az elhárítást vagy a belügyi rendőrséget. Másrészt ez a darab ügynökdráma is, mert egy beépített ügynökről szól, akinek a tartótisztje is nagyon fontos szerepet játszik a színdarabban. Aztán harmadrészt ott van a darab dramaturgiája, a jelenetfelépítése, ami nagyon különös, mert a darab eleje a mában kezdődik el, és aztán fokról fokra, jelenetről jelenetre halad visszafelé az időben, mintha egy krimiben nyomozás történne, és aztán körülbelül a dráma felénél elkezd előre haladni, és sorra befejeződnek a félbemaradt jelenetek, már előrefelé haladva az időben, és végül megérkezünk a mába. Ez viszont már moralitás, ez az előrehaladó része a darabnak. Itt már az erkölcsi tanulságok levonása folyik, miközben előrehalad a színdarab.

Mindig megmondja, ha egy előadás, nem tetszik önnek, az alkotóknak?

Mindig. Hogyha mint szerző, mint író veszek részt a dologban, nem tudom befolyásolni az eseményeket, mert hát ismert az a felállás, hogy az izzadt tenyerű szerző ott fontoskodik. De az csak akadályozza a munkát.

Nem is jár be közben a próbákra?

Azelső összpróbát néztem meg ebben a darabban is, amiből kiderült számomra az előadás minősége. A második összpróba után már megnyugodtam.

Egy ideje nem dolgozik olyan értelemben színházban, mint Zalaegerszegen tette tíz éven át, művészeti vezetőként. A színházi vonal akkor is másodlagos? Úgy érzem, hogy a filmek mögött, ez mindig csak ráadás maradt.

Nem, nem, amikor én Zalaegerszegen voltam a színháznál, akkor teljes erővel a színházban voltam, színdarabokat írtam a színház számára, rendeztem színdarabokat, olyanokat is, amelyeket nem én írtam. Tehát rendezőként és szerzőként dolgoztam a színháznál, sőt, a színház műsortervének a kialakításában is erősen részt vettem.

Miért jött el?

Hét év elég egy színházban. Hét év után minden megváltozik. Hétéves ciklusok vannak, tapasztalt színházi emberek is tanúsíthatják, hogy a színházat nem elsősorban az épület jelenti, hanem a benne lévő emberekből áll, és az emberek idegrendszeréből, a színház dolgozóinak a tudatából, a munkakedvéből él. Hétévente megváltozik minden. Kilenc év után úgy éreztem, elég volt, mindent megcsináltam, amit szerettem volna Zalaegerszegen.