Brit politikai kommentátorok a manchesteri Labour-számvetés után sem tennének fel nagy pénzeket arra, hogy a jövő évi kongresszus szónoki pulpitusán is Brownt látják majd viszont. Az 1997 óta hatalmon lévő Munkáspárt ugyanis olyan várra hasonlít, amelyet kívülről és belülről is ostromolnak. Brownnak, a brit belpolitika Góliátjának ráadásul egyszerre két Davidre is figyelnie kell.

A fiatal David Cameron vezette ellenzéki konzervatívok jelenleg szinte példátlan - egyes kimutatások szerint 25 százalékponthoz közelítő - népszerűségi előnnyel vezetnek a Labour előtt, amelynek Brown eltávolításával próbálkozó reménybeli puccsistái a még fiatalabb külügyminiszterben, David Milibandben látják a párt legesélyesebb megmentőjét.

Brown a kongresszus csúcspontjaként elmondott keddi beszédében általános értékelések szerint mindkét Davidnek üzent, amikor közölte, hogy az ország - főleg a mind súlyosabb bajokkal küszködő gazdaság - jelenlegi helyzetében politikai újoncoknak nincs helyük a Downing Streeten.

A korábban a brit politikai küzdőtér nehézsúlyú harcosának tartott Brown azonban mára korábbi önmaga árnyékává vált.

A belpolitikát figyelők közül sokan emlékeznek még arra, amikor Brown elődje, Tony Blair még valamikor 2006 végén, egy szikrázóan éles alsóházi szócsata során figyelmeztette David Cameront: vigyázzon, mert "bármerre táncol is a ringben" a következő választási harc idején, egyszer csak "beleszalad egy nagy, kemény ökölbe ... és úgy fogják majd kivinni a szorítóból".

Blair akkor ugyan még nem nevezte meg a nagy, kemény ököl tulajdonosát, de mindenki tudta, hogy majdani utódjáról, Gordon Brownról beszélt.

A Blair által használt kifejezés - "big clunking fist" - azóta köznevetség tárgyává lett a brit politikai folklórban. Az eddigi "menetekben" - jóllehet a "döntő", vagyis a parlamenti választás még hátravan - ugyanis az ifjú Cameron volt az, aki rendre földre vitte munkáspárti ellenfelét. A Labour a számára katasztrofálisan sikerült május 1-jei helyhatósági választásokon az utóbbi negyven év leggyengébb eredményét érte el, és még a fő trófeát, a nyolc évig birtokolt londoni polgármesteri tisztséget is kénytelen volt átadni a toryknak.A kormányzó baloldal szempontjából rendre katasztrofális közvélemény-kutatási adatok láttán sokan úgy tartják, hogy már folyik Brown kiszámolása.

A kormányfő személyes tragédiája, hogy a választók zömmel olyasmikért büntetik, amikről nem tehet. Annak a kritikának talán van valamelyes megalapozottsága, hogy tízévi pénzügyminiszterkedése idején Brown tétlenül figyelte a befektetési bankszektor évente fontmilliárdokban számolt prémiumait. E milliárdok fele a londoni lakóingatlan-szektorban kötött ki, olyan árbuborékot fújva fel - a lakásárak tavalyig évente 20 százalékkal, a hivatalos infláció tízszeresével nőttek -, amelynek mostani kidurranása az egész brit gazdaságot alapjaiban rengette meg.

Ugyanakkor Brown aligha tehető felelőssé az egy év alatt megháromszorozódott olajárakért, amelyek miatt a brit benzinkutaknál hónapok óta jóval a korábban elképzelhetetlen egy fontos lélektani határ felett mérik az üzemanyag literjét, és nem a jelenlegi kormányfő a hibás azért sem, hogy a nagy feltörekvő gazdaságok meredek keresletnövekedése miatt évtizedek óta nem látott élelmiszerár-infláció söpör végig a fejlett ipari térségen.

A brit választó mindebből csak annyit lát, hogy ugyanaz a tankolás, amelyért tavaly 40 fontot kellett fizetnie, most 65 fontjába kerül, és a hagyományos angol reggeli alapanyaga, a pirítósnak való, négyszög alakú szeletelt fehérkenyér - amelynek csomagját egy éve még 80 pennyért árulták - most 1,40 fontba kerül.

A kínálkozó bűnbak természetesen Gordon Brown, aki - szerencsétlenségére - tízévi várakozás után éppen az 1920-30-as évek nagy depressziója óta nem látott világgazdasági földindulás előestéjén költözhetett be a Downing Street 10.-be.

Helyzetét nem segítik személyiségi jegyei sem. "The dour Scot", vagyis a mogorva skót - mondják a ritkán mosolygó, a politikai porcelánboltban darabosan mozgó 57 éves glasgow-ira, aki a színes stílusáról, széles protokollmosolyáról közismert, egy-egy csattanós poénra mindig kész Blair után maga a megtestesült szürkeség.

A kilátásokat The Times politikai szemleírója szerdán úgy fogalmazta meg: Brown derék, tisztességes ember, de nem lesz képes a Munkáspártot elvezetni a következő választásokig, mert nem tud kommunikálni, és nem tud lelkesíteni. - Mennie kell, és menni is fog - csattan a vezető brit napilap verdiktje.

Kérdés, hogy mikor, és kérdés az is, hogy utódjának, akit jó eséllyel Davidnek hívnak majd, Miliband vagy Cameron lesz-e a családneve.