Mi a miniszterelnök politikai igazgatójának a feladata? Hol van ez a rendszerben?

Ez egy főtanácsadói feladat. Nekem az a dolgom, hogy a miniszterelnök körül dolgozó tanácsadók munkáját koordináljam, illetőleg én magam is tanácsadói feladatokat látok el.

Ez a kormányzati szerkezet része?

Igen, miniszterelnöki biztosként látom el ezt a feladatot.

Amikor a tanácsadók munkáját koordinálja, akkor nyilván azzal is foglalkoznia kell, hogy milyen folyamatokat, milyen időtávra figyelnek meg, hogy abból következtetéseket lehessen levonni és azokra alapozva meg döntéseket lehessen hozni.

Így van.

Ez hogy működik?

A kormányzás sok esetben napi döntéshozatal. Mi néha úgy érezzük, hogy napi küzdelem, de valójában arról van szó, hogy minden nap az élet számos területén konkrét döntéseket kell hozni. Ehhez államigazgatási felelősséget, kormányzati felelősséget kell vállalni, minisztériumokkal, szakértőkkel kell egyeztetni. De a kormányzásnak van egy hosszabb távú perspektívája is, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, hova megyünk, a körülöttünk lévő világ hogyan alakul, mik a céljaink, hosszú távú stratégiai céljaink megvalósulása hogyan alakul, van-e abban elakadás, és ezek nem napi kormányzati döntéshozatali kérdések. Gyakran előállhat az a helyzet, hogy a fától nem látjuk az erdőt, el lehet veszni a napi döntések sűrűjében, ezért kellenek a tanácsadók, akik egy-egy szakterületnek a képviselői. Nekik nem az a feladatuk, hogy napi szintű döntéshozatalban vegyenek részt, hanem hogy a hosszú távú elemzéseket, a stratégiai célok megvalósulását vizsgálják. Az én feladatom pedig az, hogy az ő munkájukat a különböző területekről koordináljam, egyeztessek velük, illetőleg én magam is fogalmazzak meg meglátásokat.

Hogyan lehet nem elveszni a napi események sűrűjében, amikor azok elképesztő sűrűséggel jönnek velünk szembe? Hogy lehet ezt rendszerbe foglalni?

Személyekben kell szétválasztani, vannak, akiknek az a feladatuk, hogy ezeket a napi feladatokat lássák el, ezekben legyenek képben és kell lenniük olyan embereknek is, akiknek az a feladatuk, hogy olvassanak, gyűjtsék az információkat, elemezzenek, stratégiákat alkossanak, és a kettőt külön kell választani. Egyébként a minisztériumokon belül, egy-egy miniszter körül is, úgy látom, ezek a szerepek szét vannak választva. A kormányzás központjában, a miniszterelnök körül is nyilvánvalóan figyelünk arra, hogy ez a kétféle szempont személyekben is különválasztva jelenjen meg.

Ezt úgy kell elképzelni, mint a filmeken? Mindig vannak előterjesztések, napi összefoglalók, amiket a miniszterelnök a 24 órájából a huszonhatodikat fölhasználva elolvas, vagy ő kérdez valamit és arra mindig van egy ember, aki azt mondja, hogy tegnap délután Pándzsábban az történt, hogy?

Minden állam- és kormányfő más. A modern tömegdemokráciában sok olyan állam- és kormányfőt látok, a nyugati világban kifejezetten, akik sodródnak az eseményekkel, akik nagyon erősen támaszkodnak a tanácsadóikra. Szinte a tanácsadók diktálják a tempót, és ezek az állam- és kormányfők, mondjuk, a döntéshozatal formalitásával meg a kommunikációs keretekkel vannak elfoglalva. Magyarországon ennek nem ilyen a hagyománya, az állam- és kormányfők nagy figyelmet fordítottak arra, hogy elmélyüljenek történelmi, nemzetközi folyamatokban. Antall József tipikus példája ennek, ez a magyar jobboldali hagyománynak is a része. Szerintem a szavazóknak is az az elvárásuk, hogy a magyar miniszterelnök lásson a pályán, mindenkinél jobban lásson a pályán, azért ő a miniszterelnök. Orbán Viktor miniszterelnöknek ez belülről is jön, nagyon sok területről, nagyon sok olvasmányélménye van, nagyon sok helyről tájékozódik, sok helyről gyűjti az adatokat, információkat. Maga is végez elemző, szintetizáló munkát, megpróbál nagyon bonyolult szakkérdéseket, nemzetközi folyamatokat is megérteni, és természetesen ebben a gondolkodó, kicsit „szakkollégiumi” jellegű munkában várja a körülötte lévő emberek véleményét is. A végső döntés az övé meg azé, aki a kormányzati felelősséget ezért konkrétan viseli.

Hogy lát a pályán egy miniszterelnök, azt jelenti, hogy azt kell látni, ami az adott pillanatban van vagy azt kell látnia, hogy a következő passz hova fog menni?

Mindent is. A politika tapasztalati műfaj. Aki hosszabb ideje csinálja, egyfajta mintázatot lát benne, tudja azt, hogy amikor valamilyen információ bejön vagy valamilyen helyzet kialakul, erre tapasztalatból kiindulva hogyan érdemes, hogyan lehet reagálni. Mi az a döntés, ami nemzetstratégiai szempontból az ország javát szolgálja. A tapasztalat jelentőségét nem becsülném le. Amikor valaki újoncként kerül ebbe a pozícióba, és vele szemben van valaki, aki több tapasztalattal rendelkezik, aki többször került már ilyen helyzetbe, az előny mindig a tapasztaltabb oldalán van. A politika nem egy intuitív műfaj, ugyanakkor rendkívül komplex. Egyrészt, a stratégia alkotása egy folyamatosan újraíródó rendszer, szakkifejezéssel ‒ A magyar stratégiai gondolkodás egyszeregye című könyvemben erről elég sokat írtam ‒ úgy szoktuk mondani, hogy autopoietikus rendszer. Ez azt jelenti, hogy folyamatosan újraíródik a stratégia. Nem arról van szó, hogy kitaláljuk, most mit kell csinálnunk, leírjuk egy dokumentumba és berakjuk a fiókba. Nagyon sokan csinálják így, de ez hiba, ilyet nem szabad csinálni. Folyamatosan vizsgálni kell a körülöttünk lévő közeget, hogy hogyan változik az idővel, milyen eszközökkel tudjuk megvalósítani a céljainkat. Egyáltalán, a célok mennyire stabilak, mennyire változtak.

A célok mennyire változhatnak? Az, hogy kik vagyunk és mit akarunk egy változó világban, legalább valamennyire stabil?

Szerintem igen, sikeres Magyarországot szeretnénk, és azt szeretnénk, hogy Magyarország a fejlődő országok közül a fejlett országok közé tudjon bekerülni. Ez egy szűk, elitcsoport, ebbe nagyon kevesen tudtak bekerülni az elmúlt pár évtizedben, de volt keletről is, meg nyugatról is példa. Mi is ezt az utat szeretnénk bejárni, és azt látjuk, hogy a körülöttünk lévő világ ezzel párhuzamosan veszélyessé válik, instabilitást tapasztalunk. A miniszterelnök úgy szokta mondani, hogy a járványok és a népvándorlások korában élünk, de nagyon sokfajta veszélyt és instabilitási forrást tudnék felsorolni, és ezektől meg kell védeni az országot. Kettős a feladatunk, egyrészt az, hogy fejlődjünk, előrelépjünk, erősödjünk gazdasági, politikai, kulturális értelemben és a másik, hogy a minket fenyegető veszélyeket el tudjuk hárítani, le tudjuk tompítani, kívül tudjuk tartani az ország határain. Ha ennek a feladathalmaznak a kombinációjában jól végezzük a dolgunkat, akkor – lehet, hogy ez egy kampányszintű leegyszerűsítés, de mégis erről van szó – az emberek többsége azt érzi, hogy Magyarország előre megy, nem pedig hátra, és akkor a sikeres Magyarország irányába lépünk. Ez a stratégiai vízió nem változik, ha ezer év történelmén végigtekintünk, akkor Magyarország számára mindig ez volt itt Közép-Európában, a Kárpát-medencében a legfontosabb stratégiai cél.

A jelenlegi kormány is hosszú távú stratégiákat szokott megalkotni. Vannak 2030-ig, meg van már 2050-ig szóló stratégia is. Hogy lehet azzal megbirkózni, hogy a valóság időnként gyorsabb, mint a gondolkodás?

Intellektuálisan képesnek kell lennünk követni a változásokat. Másrészt – s ennek a szükségességét sokszor szoktam hangsúlyozni, mert egyébként ritkán beszélünk róla – meg kell értenünk, hogy azok a változások, amelyek zajlanak a világban, szolgálják a mi nemzeti érdekeinket, vagy éppen ellenkezőleg, nehezítik. Ha úgy érezzük, hogy nehezítik, akkor hogyan tudunk ezen fordítani, ha meg úgy érezzük, hogy segítik, akkor hogyan tudunk erre a hullámra, hogy úgy mondjam, ráülni. Szerintem van egy félreértés, hogy a technológiai változás automatikusan könnyebbé teszi az emberek életét. Ez a baloldali liberális gondolkodásnak egy markáns része, ami azt mondja, hogy a történelem előre halad, valami rosszból valami jobba tartunk és a technológiai fejlődés az az eszköz vagy az az út, ami ezt kikövezi és amin nekünk végig kell menni. Mi, a jobboldalon azt gondoljuk, hogy az emberi élet fundamentumai nem változnak. Az ember legfontosabb célja alapvetően az, hogy boldog legyen, hogy a munka az értelmes élet része, az emberi boldogság egyrészt az egyéniség kibontakozásán, másrészt azonban a családi, közösségi életben élhető meg leginkább. A nemzeti keret a legalkalmasabb és legmagasabb szintű keret, amelyben egy közösség sikeres tud lenni. Ezek olyan fundamentumok, amelyek nem változnak a kőkorszakban és a negyedik ipari forradalomban is ezek azok az alapvető elvek, amelyek mentén kormányzati döntéseket kell hozni és amelyek, ha jól érvényesülnek, szolgálják a közösség előrejutását. A technológiai fejlődés is szuverenitási kérdés. Ez is egy globális verseny. Nem mindenki győztese a technológiai fejlődésnek. Meg kell értenünk, hogy mi hogyan tudunk a győztesek közé kerülni. Mindig, mikor új technológiai jelenik meg a színen, nekünk alkalmazkodnunk kell és erre kifejezetten ki kell alakítani egy akciótervet. Ezt az intellektuális feladatot egy politikai közösségnek el kell tudnia végeznie, és mivelhogy gyorsulnak a változások, egyre gyorsabban, egyre több összefüggésben kell tudnia elvégezni. Aki lemarad, kimarad.

Egy politikai közösség, ha adott pillanatban vezeti az országot, mondhatja azt, hogy valamelyik technológiai ugrást megállítom a határon, mert az a nemzeti érdekeknek nem felel meg?

Konkrétan technológiai ugrásnál nem tartom elképzelhetőnek a megállítását. De mivel vannak olyan társadalmi folyamatok vagy kulturális trendek, amelyek negatív módon járulnak az adott társadalom fejlődéséhez, s nem szeretnénk ezeknek a folyamatoknak a részévé válni, bizony a kormányzat megjelölhet olyan célt, amellyel ezeknek a folyamatoknak ellen szeretne tartani. Technológiai fejlődés esetében nem látom ennek értelmét. Ott inkább az a veszély, hogy más fejleszti ezeket a technológiákat és amiatt, hogy az ezzel kapcsolatos know-how, a tudás másnál van, lemaradunk. Ott inkább az a feladat, hogy ha megjelenik egy technológiaintenzív új iparág, egy új terület, ahol nekünk részt kell vennünk, akkor abba invesztálni kell, ott meg kell jelenni. Tehát nem ki kell zárni, hanem nekünk is föl kell fejlődni és meg kell erősítenünk magunkat. Például a hadügyi és azzal összefüggésben a kutatás-fejlesztési együttműködések és azok a fejlesztések, amik ehhez az iparághoz kapcsolódnak, az ezen megközelítésből lettek ennek a kormányzati ciklusnak a prioritásai. De ha társadalmi folyamatokról beszélünk, a nyugati civilizációban tort ül az individualizmus, az egyéni gondolkodás, a hagyományos közösségi kereteket, családot, nemzetet, vallási közösségeket leépítik, kifejezetten gyengítik. Azt gondoljuk, hogy ez alapvetően az egész közösséget képes gyengíteni, tehát ez egy olyan, alapvetően a kultúra területén zajló folyamat, ami kontraproduktív. Ebben nekünk nem szabad részt venni, különböző olyan politikai lépéseket kell tennünk, amelyekben megpróbáljuk a mi politikai közösségünket ezen negatív változások hatásán kívül tartani. Ilyen a tömeges migráció kérdése. Egész Nyugat-Európa azt gondolja, hogy a tömeges migráció a XXI. században egy kitörési pont, mert onnan gazdasági erő, versenyképesség, multikulturális társadalom és azzal összefüggésben innováció következik. Szerintünk ez egy zsákutca. Ez egy olyan paradigma, ami, ha hagynánk, hogy begyűrűzzön Magyarországra, valójában nem szolgálná a XXI. századi sikeres Magyarország kiépítésére tett erőfeszítéseinket.

Mit tud kezdeni egy kormány egy általa nem kívánatosnak gondolt kulturális iránnyal, amikor az emberek általában választják a kultúrát? Ma már nem olyan korban élünk, hogy azt a kultúrát lehet csak elérni, amit elénk tesz valami központ. Népszerűbbnek kell lenni a másik kultúrának? Abba kell több forrást tenni?

Tág értelemben beszélek kultúráról, intézményi, társadalmi folyamatokat említek. Ezek azok a társadalmi folyamatok – a migráció vagy a gender vagy a hagyományos közösségi értékrend leépítése –. amelyekkel összefüggésben a magyar társadalom többsége kritikus. Valójában arról van szó, hogy a magyar társadalom többsége – függetlenül attól, hogy pártpolitikai értelemben mit gondol – kulturális, társadalompolitikai értelemben a kormányzati megközelítéssel ért egyet. Ezért nem kell feltalálni a spanyolviaszt. Nem kell meggyőzni az embereket, hanem csak úgy kell működni kormányként – még akkor is, ha kényelmetlen, még akkor is, ha nemzetközi szinten konfliktust okoz –, hogy ezt az álláspontot képviseljük. A jogi, a politikai, gazdasági döntésekben, uniós döntésekben képviselni kell azt a pozíciót, amivel a magyar társadalom többsége, mondom még egyszer, függetlenül attól, hogy a választásokon hova húzza az X-et, egyetért. Nehéz a helyzet akkor, ha olyan dologról van szó, amiben a társadalmi többség nincs az ember mögött, noha azt gondolja, hogy ennek ellenére az a helyes. De ez a modern tömegdemokráciáknak a sajátossága. Az emberek ellenében ‒ és a liberálisok el szokták követni ezt a hibát ‒ nem lehet kormányozni, még akkor sem, ha meg van valaki győződve arról, hogy neki van igaza. Ha hiszünk a tömegdemokráciában és annak a fontosságában, jelentőségében, akkor ezt az elvet tiszteletben kell tartani. Természetesen az állam felléphet itt is aktív alakítóként, és az Amerikai Egyesült Államokban ez egy komoly vita például a konzervatív oldalon meg a klasszikus liberális oldalon, mert az ottani baloldal, a demokraták, a progresszívek hosszú évtizedek óta használják az államot az általuk fontosnak gondolt társadalompolitikai célok elérése érdekében. Ha az állam az ő kezükben van, akkor aktívan dolgozik a progresszív társadalmi megközelítések promóciója érdekében.

Olyan szabályokat csinál, olyan környezetet teremt?

Így van, az anyagi támogatásokat úgy rendezi el, satöbbi. Miközben a konzervatív megközelítésnek, a klasszikus, a Ronald Reagan-i konzervativizmusnak az alapja az, hogy az állam vonuljon vissza, az államnak nincsenek ilyen feladatai, az államnak a keretek biztosítása a feladata és semlegesnek kell maradni. Azt látják az amerikai konzervatívok, hogy ők ezt az álláspontot vallották, miközben a demokraták ezzel ellentétes álláspontot vallottak és hosszú évtizedek alatt Amerika egy progresszív birodalommá változott az amerikai társadalom többségének vagy minimum felének akarata ellenére. Ezért a konzervatívoknál zajlik egy paradigmaváltás, hogy a konzervatívok számára is feladat az, hogy amennyiben a kormányzati felelősséget ők viselik, akkor a megfelelő társadalompolitikai elvek érvényesülését aktívan segíteni kell. Mi is így csináljuk, Magyarországon ilyen vita nem zajlott a jobboldali politikai közösségben, ez történelmi okok miatt evidencia. Az állam aktívan beavatkozik, például népszerűsíti, mondjuk, a gyermekvállalást és a házasságkötést. Minden párkapcsolati forma egyenlőnek minősül, mindenki szabadon döntheti el, hogy hogyan éli az életét, az állam azt mondja, hogy ez az individuális szabadság része, ebben neki nincs feladata. De társadalompolitikai feladat az, hogy mivel a legstabilabb együttélési forma a házasság és egy társadalomnak képesnek kell lennie reprodukálnia magát, az pedig a gyereket jelenti, ami a különnemű párok, egy férfi, egy nő együttéléséből és leginkább házasságából tud kialakulni, ezért különböző kormányzati támogatások, kommunikációs eszközök segítségével ezeket a társadalmi folyamatokat erősíteni kell.

Mi van az olyan átmeneti területekkel, ha ennél a példánál maradunk, amikor azonos nemű párok, mondjuk, egy nehéz sorsú gyereket akarnak örökbe fogadni? Azt az állam ugyanúgy akarja támogatni? Hiszen a gyereknek valószínűleg jobb lesz, csak az eredeti elképzelésbe nem illik bele.

Van ennek jogszabályi rendje. Alapvetően Magyarországon, sajnos, nem ez a valódi probléma, hogy vannak olyan gyerekek, akiket azonos neműek szeretnének örökbe fogadni, különneműek meg nem. Magyarországon az a probléma, hogy bizonyos életkor fölött és bizonyos társadalmi csoportból jövő gyerekeket nem szívesen fogadnak örökbe, nemi hovatartozástól teljesen függetlenül, míg bizonyos társadalmi csoportba és bizonyos életkor alatt pedig nagyon könnyű örökbe fogadni. Nekünk nem ez a feladatunk, hogy ebben igazán állást foglaljunk, hanem az, hogy egy olyan rendszert építsünk ki, amelyik segíti azt, hogy az örökbefogadás minél egyszerűbb legyen és minél jobban működjön. A mostani rendszer alapvetően a házastársakat preferálja, nyilvánvalóan alapvetően a különneműeket. Lehetővé teszi az egyéni örökbefogadást és van egy engedélyezési eljárás, amelynek keretében sok mindenre van lehetőség.

Hogy lehet egyensúlyt teremteni a rövidtávon fontos, mondjuk, életszínvonalat, életminőséget érintő döntések és a hosszú távú célok között, mondjuk, ami a fenntarthatóság? A kettő időnként üti egymást.

A politika egyik legnehezebb területére kérdez rá. Egyensúlyozni kell. Hiába tűnik rövidtávon kecsegtetőnek valami, ha a hosszú távú következményei egyértelműen negatívak. Akkor ez egy hívogató, de valójában sátáni terv, amelynek az irányába nem szabad menni. Szerintem a hosszú távú, középtávú fenntarthatóság érdekében rövidtávon alapvetően népszerű, de később nehézséget hozó intézkedéseket egyszerűen nem szabad vállalni.

De nem gondolja ilyenkor a tanácsadó, hogy ha ezt a rövidtávon népszerűtlen, ám helyes lépést meglépjük, akkor elveszítjük a következő választást? Majd az utódaink fognak szembesülni azzal, hogy mi milyen felelősen döntöttünk annak idején.

A modern tömegdemokráciában van egy másik szabály, ezt G. Fodor Gábor írta le nagyon plasztikusan a könyvében. Hiába van az embernek igaza, ha nincs többsége és hiába van többsége, ha olyan dolgokra használja, amelyek nem igazak, mind a kettő rossz. Tehát ezt a két szempontot egyszerre kell tudni érvényesíteni. Gyakorlati síkon mindig van megoldása egy ilyen egyenletnek. Hadd mondjak egy konkrét példát: a koronavírus elleni gazdasági védekezés kapcsán például nagyon komoly vita folyt arról, hogy pontosan hogyan kell segíteni a bajba jutott embereknek. Természetesen azokban a szektorokban, amelyeket direkt módon eltalált a járvány, mondjuk, a szolgáltató szektorban vagy a turizmusban egyértelmű volt, hogy direkt módon pénzügyi támogatást kell nyújtani. De hogy ezenfelül hogyan kell a gazdaságok életképességét fönntartani, katalizálni a gazdasági folyamatokat, mondjuk, az államnak helikopterpénzt kell-e alkalmaznia, vagy esetleg beruházásokra, munkahelyteremtésekre kell elsődlegesen fordítani ezeket az összegeket, szerintem kifejezetten rövid-, hosszú távú horizont kérdése, mert rövidtávon egyértelműnek tűnt a helikopterpénz. Sokan ebbe az irányba mentek. Ma már az élet meg a statisztika is igazolja, hogy igazából azok az országok, köztük hazánk is, tudtak jól regenerálódni és kijönni ebből a válságból, amelyek persze, segítettek célzottan, de hosszú távon gondolkodtak. A munkahelyteremtő beruházásokat részesítették előnyben, és az a felhajtóerő, ami ezáltal keletkezett, azonnal megjelent a reálgazdaságban, áttételesen megjelent a központi költségvetésben és azon keresztül lehet segíteni egyes társadalmi csoportoknak. Itt is arról van szó, hogy az a gazdaságpolitika, amit a koronavírus elleni védekezés kapcsán folytattunk, egyrészt elkezdett megjelenni a foglalkoztatási adatokban, jó makrogazdasági adatokban, adóemelések nélkül, sőt, adócsökkentések mellett az állami költségvetésben és ezt sikerül most visszafordítani a koronavírus miatt leginkább szenvedő társadalmi csoportok támogatására. A fiatalok adómentességet kapnak, a családok visszakapják a befizetett adót, a nyugdíjasok visszakapják a 13. havi nyugdíjat – amit a baloldal elvett –, orvosbéremelések, minimálbéremelés, hogy ne folytassam az intézkedések sorát. Ha másik irányba indulunk el és elszórjuk alapvetően fogyasztási célzattal a rendelkezésre álló forrásainkat, akkor azok lehet, hogy egyszeri felhajtóerővel rendelkeznek, de nem tudtak volna tartósan növekedési pályát generálni és most sokkal rosszabb helyzetben lennénk. Az élet mindig igazolja azt, hogy van megoldása ennek a problémának, meg lehet úgy oldani a kérdéseket, hogy rövidtávon is tudjunk segíteni, ami a politikának fontos feladata, de ezek a döntések fenntarthatók legyenek. Emlékezzünk vissza, hogy volt ez 2006-ban meg a 2002-2006 közötti ciklusban, amikor úgy hoztak meg jóléti típusú intézkedéseket, hogy a gazdaság alapjai nem voltak meg. Amit a réven megszereztünk, azt a vámon elveszítettük. Ilyen utcákba nem szabad bemenni.

Mi Magyarország szövetségesi rendszerének a képe? Egyáltalán, milyen pályára kell a magyar kormánynak szövetségeseket gyűjtenie?

Ez megint egy történelmi perspektívájú kérdés. Az elmúlt ezer évet mi itt töltöttük a Kárpát-medencében. Azt látjuk, hogy Magyarország akkor tudott sikeres lenni, akkor tudott erősödni, amikor erős Közép-Európa működött, amikor nem periféria, nem történelmi átjáróház volt. Nem civilizációs törésvonalak mentén helyezkedtünk el, amelyek állandóan szabdaltak, tördeltek és felőröltek minket, hanem ez önálló, gazdasági, politikai, kulturális egységként tudott megjelenni, és képes volt az alapvetően más szándékú, ezen térség periférikus jellegének a megtartása mellett politizáló erőket kívül tartani. Ezek az erők tőlünk keletre, nyugatra, északra, délre is találhatóak. Gyakorlatilag rajtunk, közép-európaiakon kívül, azt gondolom, mindenkinek az az egyszerűbb, ha ez a térség csak egy periféria. Mielőtt a török elfoglalta Magyarországot, ötszáz évig működött a magyar állam ugyanezzel a működési logikával. Ha megnézzük a Szent István-i külpolitikát vagy akár a mátyási külpolitikát, az nagyon hasonló: hogyan tudjuk a térséget megerősíteni és önálló hatalmi tényezővé tenni, mert az fog gazdasági prosperitást és biztonságot jelenteni az itt élők számára. Igazából megint csak arról van szó, hogy miután a szuverenitásunkat visszaszereztük, vissza kell találni a magyar állam eredeti működési logikájához, ami hosszú évszázadokon keresztül jellemzett minket és a magyar elitben nagyobb politikai csatározások nélküli, egyirányú paradigma volt. Most is ez a helyzet, a legfontosabb külpolitikai teendő ennek a szövetségi rendszernek és ennek az összeolvadásnak, összedolgozásnak, a közép-európai népek közös erősödésének a segítése. Ez a hagyma legbelső héja és erre lehet ráfűzni a Brüsszelhez, az Európai Unión belüli erőközpontokhoz és a nagy birodalmakhoz fűződő viszonyainkat, amelyek ily módon a hagymának a külső héjaiként képzelendők el.

A Balkán hogyan tartozik ide?

A Balkán, ha tetszik nekünk, ha nem, része a közép-európai gondolatnak. Amennyiben a Balkánon békétlenség, kiszámíthatatlanság vagy egy külső domináns hatalom van, az képes komolyan aláásni a magyar és egyébként a többi közép-európai nemzet stratégiai érdekeit.

De miért? Pusztán azért, mert, mondjuk, Szegedről látszanak a lövések fényei? Az egy másik ország. Időnként átesik egy-egy kazettás akna, de azért nem sérülnek meg sokan.

Én azért ennek a jelentőségét nem becsülném le. Amikor megjelenik, mondjuk, négyszázezer illegális bevándorló a déli határon, vagy nagyon komoly katonai műveletek vannak a határ túloldalán, amelyek bármikor átterjedhetnek az ország területén belülre is, szerintem elég nyilvánvaló, hogy a magyar érdek micsoda és hogy nekünk dolgunk van ezen a területen. Akkor is, ha ez a térség instabil, és itt nemcsak a Balkánra kell gondolni, hanem Ukrajnát is hozhatnám példaként, ha ez a térség geopolitikai ütközőzóna, ha a nagyhatalmi törekvések itt feszülnek egymásnak, itt omlanak össze államok, ha itt a környékünkön a politikai bizonytalanság erősödik. Hol tudnának a magyar vállalkozások megjelenni? Hol tudnánk komoly kereskedelmi kapcsolatokat létesíteni? Logisztikai útvonalaink hagyományosan milyen országokon keresztül vezetnek? Az is versenyelőny, hogy mi kelet és nyugat között vagyunk egy logisztikailag rendkívül fontos központban. Ha az egyik végeken háborús helyzet van, instabilitás van, akkor az azt jelenti, hogy a kereskedelem nem működik, tehát a földrajzi elhelyezkedésünkből eredő előnyöket nem tudjuk kihasználni. Ez csak pár szempont, de rendkívül sok praktikus szempontot tudnék hozni. A történelem arra tanít minket, hogy a Balkán stabilitása az érdekünk. Alapvetően etnikai, vallási vagy civilizációs alapú konfliktusok határozzák meg a tőlünk délre eső területeknek a jövőjét. Ráadásul az, hogy ők az euroatlanti integrációban vagy az európai integrációban nem vagy még csak részben vesznek részt, az nekünk kézzelfogható, a magyar cégek bankszámláin jelentkező hátrányt jelent.

Hol osztanak Magyarországnak lapot abban a kérdésben, hogy mondjuk, a Balkán területén összecsapó globális világhatalmak lehetőleg ne csapjanak össze? Magyarország az Európai Uniónak, meg a NATO-nak is tagja.

Védelempolitikai oldalról kezdeném. Az európai kontinens és egyben Magyarország egyik legfontosabb problémája az, hogy nem képes önmagát megvédeni jelen pillanatban semmilyen fenyegetéssel szemben, de katonai fenyegetéssel szemben pedig egyáltalán nem. Azért van szükségünk a NATO-ra, hogy ilyen egyszerűen lefordítsam, hogy az amerikaiak, ha gond van, megvédjenek minket.

A védelmi miniszternek azért erről némileg árnyaltabb a véleménye.

Igen, lehet…

Jelentős beszerzések voltak az elmúlt időszakban is.

Azért tegyük egyértelművé, hogy ez Franciaország problémája, ez Németország problémája, ez Lengyelország problémája és ez Magyarország problémája, hogy nem vagyunk képesek megvédeni magunkat a fenyegetésekkel szemben, külső segítségre szorulunk, és ez a szuverenitásunkat, hatókörünket, lehetőségeinket, a mozgásterünket korlátozza bizonyos konfliktusok esetén. Amikor Emmanuel Macron francia köztársasági elnök például európai szuverenitásról vagy stratégiai szuverenitásról beszél, akkor mi azért értjük bizonyos területeken, hogy ő pontosan mire gondol és ott van valami közös pont, mert ő is arról beszél, hogy Európának képesnek kell lennie egyrészt megvédeni magát külső segítség nélkül, másrészt képesnek kell lennie legalább a közvetlen szomszédságában zajló destabilizációs folyamatokban aktív, stabilizációs szerepet játszani. Erre nem vagyunk képesek. Közel-keleti konfliktus, szíriai polgárháború, senki nem kérdezte meg az európaiakat, hogy ott nekik mi az érdekük. Az európaiak pedig nem voltak képesek abban a konfliktusban meghatározó szerepet játszani. Egy módon játszottunk szerepet, több millió ember illegálisan áramlott Európába és az európai országok közötti együttműködést és szolidaritást összedöntötte. Ugyanez a Balkán esetében. Tehát már önmagában az, hogy képessé válunk saját magunk biztonságának minél nagyobb szintű garantálására és képesek vagyunk abban a stabilizációs feladatban részt venni, ami a közvetlen szomszédságunkat érinti, ez nemcsak egy katonai kérdés, ez politikai, diplomáciai, külpolitikai, gazdasági kérdés is. Ezért fontosak egyébként a honvédelmi beszerzések, a hadseregépítés, ezek nem támadó típusú műveletek, hanem alapvetően biztonsági és védelmi típusú képességfejlesztések, amelyek képessé tehetnek minket pár éven belül arra, hogy mi is helyet kapjunk az asztal mellett és hogy beleszólhassunk azoknak a döntéseknek a meghozatalába, amelyek mindennapi és evidens módon érintik a magyar embereket. Az, hogy a szíriai konfliktusban mi és hogyan történt és ennek következtében hány százezer ember jelent meg a déli határainkon, ebben az Európai Unió és azon belül Magyarország nem tudott komoly hatást gyakorolni. Ez többé nem maradhat így.

Azt nehéz elképzelni, hogy a NATO-ra egyszer nem lesz szükség.

Lehet, hogy ez a jobboldali gondolkodásomból adódik, de a nemzetközi kapcsolatok elméletének van egy olyan liberális megközelítése, mely szerint az elvek meg a morális fölény adnak súlyt egyes országoknak. Én nem így látom, mert a történelemben sokszor volt olyan, hogy Magyarországnak volt igaza, aztán ez senkit nem érdekelt, mert nem volt erő mögötte. Azt tartom szerencsés helyzetnek, amikor Magyarországnak igaza van és erő is van mögötte. Ha a kettőből az egyik nincs meg, akkor komoly problémák vannak. Jelen pillanatban ezért fontos az, hogy politikai, kulturális, gazdasági, katonai értelemben is erősek tudjunk lenni, nemcsak mi, hanem az egész közép-európai térség és hallatni tudjuk a hangunkat. Semmit rólunk, nélkülünk. Ez az elv.

Egy a hangunk a közép-európai térséggel?

Igen, mert ez a geopolitikai meg geostratégiai belátás mindenkiben megvan, mert a történelmi tapasztalat mindenki esetében ugyanaz. Más politikai pártcsaládokból jönnek a vezetők, bizonyos politikai különbségek vannak is, de aztán a nap végén, ha a cseh miniszterelnök vagy a szlovák miniszterelnök vagy a lengyel miniszterelnök vagy a szlovén miniszterelnök vagy a magyar miniszterelnök kimegy Brüsszelbe és az Európai Tanács ülés előtt egyeztetni kell, akkor mindig a V4-es, meg közép-európai körben ülnek össze és egyeztetik az álláspontot. Ha egyetértenek mindenben, ha nem. Olyan még nem volt, hogy a szlovákokat meghívták volna a Benelux államok egyeztetésére vagy minket meghívtak volna a skandináv országok egyeztetésére. Ebben a tekintetben a földrajz és a geostratégiai érdekazonosság, nagyon-nagyon erős. Vannak pártpolitikai különbségek vagy vannak bizonyos részkérdésekben eltérő megközelítések, például, a magyar és a lengyel kormányzat között nagyon erős a koherencia politikai, ideológiai alapon, de Oroszország helyzetének megítélésével kapcsolatban eltérő a megközelítés.

A történelem más.

Mert a történelem más. De ezt mindenki tudja és mindenki érti, hogy a nagyobb cél az, hogy ez a térség együtt legyen, erős legyen, mert csak így vagyunk képesek erősödni és az érdekeinket képviselni. Ha hagyjuk magunkat hosszú távon minden témában leszalámizni bárki által, kelet, nyugat, németek franciák, oroszok, amerikaiak, kínaiak által, akkor ezen mindenki veszíteni fog. Szerintem ez a belátás erősebb és összességében ezért a következő évtizedekben a konvergencia a közép-európai országok között politikai ciklusoktól függetlenül erősödni, nem pedig gyengülni fog.

Egy évvel ezelőtt beszélgettünk a Matthias Corvinus Collegium tervéről. Akkor volt a nagy vagyonjuttatások meg ingatlanjuttatások időszaka. Mire jutottak egy év alatt?

A Matthias Corvinus Collegium talán Közép-Európa, de mindenképpen a Kárpát-medence legnagyobb tehetséggondozó intézménye. Abban a logikában épül föl, hogy természetesen nagyon fontos és jó minőségű az a munka, ami a közoktatásban meg felsőoktatásban zajlik, de mivelhogy tömegoktatásról beszélünk, nagyon széleskörű a hozzáférés az egyes oktatási szintekhez, de a rendes oktatási rendszerben a legtehetségesebb diákokkal való extra foglalatoskodásra nem mindig jut idő, nem mindig jut kellő figyelem. Mi azt a feladatot vállaltuk, hogy a közoktatás és a felsőoktatás rendszere mellé egy párhuzamos, nagy Kárpát-medencei tehetséggondozó rendszert építünk. Kifejezetten a legtehetségesebb gyerekeknek kívánja ez megadni azt az extra törődést, azt a külföldi ösztöndíjlehetőséget, azt a közösségi élményt, amivel be tudják futni azt a pályát, ami a tehetségük alapján nekik rendeltetett. S ha aztán olyan munkát tudnak végezni, ami a nemzet számára is hasznos, az már csak hab a tortán.

A számok igazolják már ezt a törekvést?

Azt lehet mondani, hogy a 2020 előtti több mint két évtizedben azt sikerült bebizonyítani, hogy a Matthias Corvinus Collegium képes arra, hogy megértse ezt a feladatot, hogy betöltse ezt az űrt és megszerezte azt a know-howt, ami ahhoz kellett, hogy ezeket a programokat fel tudja építeni. A 2021-es év, meg előtte a vagyonjuttatás, a támogató döntések pedig azt bizonyították be, hogy föl tud nőni a feladathoz, képes azt a munkát, amit kicsiben eddig elvégzett, nagyban is végezni. Most már 4100 diákról beszélünk, több mint 330 bentlakásos egyetemistáról, több mint 150 külföldi előadó volt a vendégünk 2021-ben, megindultak a képzéseink összesen 23 helyen a Kárpát-medencében, ebből 14 határon belül, a többi határokon kívül. Elindult az az intellektuális és infrastrukturális építkezés, ami szerintem nagyon látványos, konferenciánkkal, könyvbemutatónkkal, előadásokkal, külföldi professzorokkal, az MCC Feszttel, ami a nyár egyik meghatározó intellektuális és közéleti szabadidős eseménye volt. Szerintem bebizonyítottuk, hogy képesek vagyunk ezt nagyobb volumenben, nagyobb kiterjedésben is csinálni, de még pár évig eltart, hogy teljes üzemi hőmérsékletet elérjen az MCC.

Kihez vagy mihez lesznek lojálisak szándékuk szerint az MCC végzősei? A tudományhoz, valamelyik politikai irányhoz, a hazához?

Nagyon különböző ambíciójú diákjaink vannak. Vannak, akik politikával szeretnének foglalkozni, vannak, akik közigazgatással. Vannak, akik a gazdaságban szeretnének dolgozni, kultúrában, tudományos területeken. Nekem két alapelvem van, és ezt kérem számon a diákokon, az egyik az, hogy nemzetközileg versenyképesnek kell lennie a legtehetségesebb magyar diákoknak. Ez a legfontosabb fókusz, a nemzetközi kiválóság. A másik, amit, én úgy fogalmaznék meg, hogy patrióta, hazafias szemlélet. Kicsit gondban vagyok, mert a magyar közéletben vagy ebben a pártos gondolkodásban ez egy pártpolitikai töltetű kifejezés, de én nem így szeretném használni, ez egy nemzetpolitikai kifejezés, ami arról szól, hogy hazafias, elkötelezett elit nélkül, tehetséges meritokrata osztály nélkül egyik ország sem tudott még a történelemben sikeres lenni. Ha megnézzük, hogy az Amerikai Egyesült Államokat, Szingapúrt, Dél-Koreát, Svédországot, Svájcot kik és hogyan tették hosszú generációkon keresztül sikeressé, azt látjuk, hogy mindenhol ott kellett lenni egy meritokrata, teljesítményi alapon kiválasztott, de hazafias, patrióta elkötelezettségű osztálynak. Amikor valamelyik elv ebből a kettőből megbicsaklott, vagy a kiválasztás nem tehetség alapúvá változott, hanem más szempontok érvényesültek, vagy eltűnt a hazafias szellem, az előbb-utóbb az adott ország sikerességét direkt módon befolyásolta. Ezért mi azt szeretnénk, hogy a mi diákjaink értsék a körülöttük lévő világot, legyenek versenyképesek a többiekkel, biztosítjuk is számukra azokat a lehetőségeket, amelyek ahhoz kellenek, hogy külföldön tanuljanak, tapasztalatot szerezzenek, itthon tanuljanak a legjobbaktól, de valahogy érezzék azt feladatuknak, hogy olyan munkát végezzenek, ami összességében a magyar nemzet megerősödését szolgálja. Ez evidensnek hangzik, közhelyesnek is egy picit, de a globalizált világban, amelyben a közösségi média, a telekommunikáció, a kulturális trendek olyan erősen hatnak ránk és sok esetben importtermékek, elveszíthetjük a képességünket, hogy a világban zajló folyamatokat a magyar nemzeti érdeken és a magyar közösség érdekein keresztül, azon a szemüvegen keresztül tudjuk nézni. Ha olyan vezetőink lesznek a következő évtizedekben, akik erre nem képesek, mert nem látják a fától az erdőt, nem látják, hogy a Kárpát-medencében élő magyar embereknek mi az érdekük, mi jó nekik, mit kell csinálni ahhoz, hogy nekik jobb legyen, ha nincs egy olyan következő generáció, aki ezt képes felmérni és utána képviselni tudja nemzetközi szinten is, akkor az egészet megette a fene.