Az Idősziget, a 20. szólólemeze október elején jelent meg, és néhány nap után már platinalemez is lett. Ez fontos visszajelzés ebben a másolós, letöltős, streamelős világban?

Annak idején, amikor még a hanghordozók piacát nem változtatta meg a letöltés ennyire, 100-150 ezer példány után adtak aranylemezt, és volt előadó, aki akár egymillió lemezt is el tudott adni Magyarországon. Hiszem, hogy az én zenémet nem hallgatják kevesebben, mint abban az időszakban, mégis ha négyezerig eljut egy kiadvány, akkor már mindenki nagyon boldog. A fizikai hanghordozóknak lényegében leáldozott, csak néhány, velem hasonlóan ódivatúan gondolkodó ember tartja még fontosnak, hogy egy albumot akár egyszerre hallgasson meg, hogy fizikai hanghordozó képében is a kezébe vegye, esetleg együtt értékelje a borítóval.

Vagy azzal a booklettel, amely az Idősziget esetében valóban plusz tartalmat hordoz.

A régi iskola szerint készítjük a kiadványokat, és nagyon fontosnak tartjuk azt is, hogy milyen képi anyagot mellékelünk mellé, és vannak, akik ezt még értékelik. Próbálkoztunk olyan kiadványokkal is, amelyeket csak digitális letöltésként jelentettünk meg, és olyankor tömeges visszajelzés jött arról, hogy hiányérzetük van azoknak, akik föl akarják tenni a polcra. Nekünk, akik erre a szegény, lábon lőtt műfajra tettük fel az életünket – merthogy az egyik lába a koncertezés –, másik a hangfelvétel-kiadás, alkalmazkodni kell a megváltozott állapotokhoz.

Azt mondta a lemezbemutatón, hogy ez élete eddigi legfontosabb lemeze. Miért?

Aki azt mondja a legutolsó munkájára, hogy nem az volt a legfontosabb, ott éljünk a gyanúperrel, hogy egyéb bűncselekményekre is hajlamos. Szerintem minden alkotó ember a legutolsó munkáját tartja a legfontosabbnak, az a legaktuálisabb lenyomata annak, amit ő érez, gondol, amit szeretett volna megvalósítani. Úgy érzem az Idősziget kapcsán, hogy megszólalásilag, tartalmilag, hangszerelésileg nagyon izgalmas anyag született, és talán még soha ennyire nem sikerült megvalósítani azt, amit szerettünk volna.

Tervezik, hogy vinyl formában is megjelentetik?

Már megjelent, Angliában gyártottunk ötszáz darabot a kiadványból. Volt ez a régi reklámszlogen, hogy Kovács úr 26 év után megvette élete második autóját. Hát itt Kovács úr 26 év után élete második szóló vinyl lemezét tarthatta a kezében.

A Karcolatok volt még ebben a formátumban.

A Karcolatok a ’93-as debütáló szólólemezem volt, az utolsó olyan album, amit vinyl formában kiadtunk, és most ez a második, az Idősziget. Nagyjából órák alatt elkapkodták a webáruházból, már a kiszállítása is megtörtént. Nagyon örülök, hogy ezt a formátumot is megcéloztuk, nem számítottam arra, hogy ilyen fogadtatása lesz.

Azt érzékeltem a CD-t hallgatva, hogy nagyon sokféle és sokrétű a zenei világ, erősek a vokálok, erőteljesen akusztikus a hangzásvilág, megvannak a hagyományos szintetizátoralapok is, de van egy ilyen old school gitár- és dobhangzás is. Jól érzékeltem ezt amatőrként?

Ennél jobb kritikát nem kaphat az ember. Ez a lemez úgy szól, ahogy a kedvenc lemezeink, mondjuk, a nyolcvanas évek közepétől a kilencvenes évek végéig, amelyek nagy stúdiókban profi muzsikusokkal, jó hangszerekkel, jó felvételi technikákkal készültek, és mellesleg nagyon jó dalok. Az ember egész életében az őt érő kamaszkori hatások bűvöletében él, és referenciaként mindig, amikor a saját hangstúdióban dolgozunk, betesszük azokat a felvételeket, amelyeket etalonnak képzelünk, és most azt érezzük, hogy nem vagyunk olyan nagyon messze ezektől a nagy felvételektől. Természetesen más lehetőségekkel dolgozunk, mint ők, ugyanakkor nincs annyi pénzünk, nem olyan nagy piacra dolgozunk, de hangzásban meg lehet közelíteni ezt a világot. Én bizonyos értelemben mániákus ember vagyok, például a hangfelvételi technikák tekintetében is, de azt mindenki hallhatja, akinek van füle rá, hogy valami jól szól. Ez nem egy olyan nagyon bonyolult dolog.

A dalok hogyan születnek, mi a munkamegosztás a zenekarban?

A lemezen a zenék többségét magam írtam. A kiemelt dalok zeneszerzői általában vendégszerzők, akik egyébként az én csapatom tagjai. Lepés Gábor is több dalt hozott, a Felemel című klipes dalnak a zeneszerzője, Madarász Gáborral egy másik dal, a Néma fohász zenéjét írtuk együtt. Volt egy régi demóm, egy gitáros ötletem, abból lett a refrén, és ő hozzáhegesztett egy verzét. Ez közös munka. Én nagyon szeretem az egyszemélyes műhelymunkát is, hangstúdióm van, babrálhatok a hangszerekkel, kipróbálhatok nagyon sokfajta dolgot. Nemrégiben kikerült a hivatalos videocsatornánkra egy 44 perces werkfilm, hogy hogyan készül egy felvétel az én stúdiómban, és annak az elején azt igyekeztem elmondani, hogy azt soha nem látják a nézők, milyen több hónapnyi, néha többévnyi vívódás és magányos műhelymunka előzi meg ezeket a felvételeket.

A dalok évekig készülnek?

Akár, igen.

Egy interjúban mesélt arról, hogy az Ellenség a kapuknált több mint húsz évvel ezelőtt kezdte el komponálni.

Ez egy ’95-ös demó volt.

Mi történik egy dallal húsz éven keresztül?

Hirtelen iszonyúan aktuálissá vált, és persze kellettek hozzá zenésztársak, akik az akkori kompozíciót, az akkori alapokat megtöltik a mai játékukkal, és ezzel egy szintre hozzák a többi, mostanában született dallal. Rengeteg félbehagyott dalt tettem talonba az évek során, amelyeket soha nem húzok elő, mert mindig azt veszem észre, hogy már nem illeszkedik azokhoz, amelyekkel éppen foglalkozom. Ezek zenei konstrukciók, apróbb ötletek, de a kidolgozásukra már nem szánok energiát, mert ahogy egy lemez megjelenése felé megyünk, úgy lefilézi az ember az ötleteket, és tudja, hogy mire kell energiát szánni.

Maguk a dalok is változnak az előadóval?

Remélem.

A 2019-es koncerteken másképpen szólt az Ikon vagy az Indiántánc, mint, mondjuk, 15 évvel ezelőtt?

Az a jó, ha másképp szól. Ezek kompozíciók, amelyek az igazi állapotukat akkor érik el, ha nagyon sokszor van módunk őket játszani. Talán unalmas is lenne mindig ugyanúgy játszani ezeket a dalokat. A mi műfajunknak van is egy ilyen csapdája, hogy ha az ember megtalál egy modus vivendit, amiben a közönség elfogadja és ahol majdnem mindig sikeres, félve lép ki ezen a körön kívül. Az én igazi nagy sorsszerencsém, hogy kicsit izgágább típus vagyok, ezért többféle hangszerelésben is szeretném ezeket a dalokat elővezetni, de közben tudván tudom, hogy a közönség az állandóságot szereti. De meg lehet mozdítani, be lehet hívni azokba különleges ügyekbe, és egy idő után díjazza ezt. Kifejezetten sajnálom azokat a rockzenekarokat, amelyeknek muszáj rojtos bőrgatyában terpeszállni 30 meg 40 éven keresztül, mert a közönségük egyszerűen nem engedi meg, hogy kilépjenek ebből a körből. Én szerencsére időben elkezdtem megmutatni, hogy engem több érdekel, mint a popdalok világa.

Az Idősziget lemez még a korábbiaknál is talán személyesebb hangvételű. Szól dal az édesapjáról, az említett booklet fotóanyagának egy része az édesapja lakásában készült, a Felemel videoklipjében ott vannak a gyermekei, sőt, a zenésztársaknak a szülei, gyermekei is, és van egy dal, amit 17 éves lányával közösen énekel.

Nem tudok másról írni, mint ami érdekel. Nem tudok külső, de még belső megrendelésre sem írni. És ennek van egy párja is, hogy arról, ami foglalkoztat, írnom kell. Tehát belső cenzúrát sem szabad alkalmazni. Ez nagyon egyszerűnek tűnik, de nagyjából egy életre elég program. Az én tollamat ez vezeti. Sokszor kérdezték már, amikor a hitem valamilyen formán bekerült a dalokba, hogy miért kell ez, merthogy ez magánügy. Engem ez érdekel. Arról már nem is beszélve, hogy évszázadokon keresztül a hitélet nélküli művészet nem is létezett. Ma ez furcsának is hathat, de úgy gondolom, hogy én a líra műfajában ténykedem.

Sokan úgy gondolják, hogy ebben a műfajban, amit ön is művel, viszonylag kevésszer szólnak dalok például a hitről, a hazáról, a hazaszeretetről vagy akár a szülőkről.

Ezt is megértem, ez is legitim hozzáállás. De én kitől tanultam dalt írni, verset írni vagy mondani? A magyar költőktől. József Attila, Faludy György vagy Babits, Szabó Lőrinc miről beszéltek? A legbelső világukról nyíltak meg. Engem ők tanítottak arra, amit én csinálok. Ezek az emberek önmagukból tépték ki a verseiket. A saját küzdelmeikről szólnak. Ez a lírai attitűd dolgozik énbennem is, ezt tanultam tőlük, ez érintett meg olvasóként. Miről beszéltek? Magukról, a környezetükről, felelősnek érezték magukat akkor is, ha effektíve nem voltak felelősök. Ma az áruló írástudók korában az írástudók felelősségéről már említést sem szabad tenni. Ezek az emberek úgy gondolták, ha jól olvasom ki a szavaikból, hogy ők felelősek a világért, és azt hiszem, hogy amit én írok, az árnyéka vagy a halvány tükörképe van benne.

Az Idősziget című albumon érzésem szerint még személyesebb hangvételű dalok vannak. Ez a fajta személyesség óhatatlanul azért valamiféle kitárulkozással jár.

Én a dalaimban vagyok kitárulkozó, ergo nem kell más területen kitárulkoznom. Ha a véleményemet néha megkérdezik egyéb dolgokról is, akkor választhatok, hogy belemegyek-e ilyen szituációkba. Múltkor a stadionavatón odaállt elém egy fickó, hogy azonnal interjút akar velem készíteni. Nekem szegezte a kérdést, hogy mi az emléked Gera Zoltánról? A nagy múltú focistát én nagyon tisztelem, de bármennyire szeretem a futballt, nekem nincsenek személyes emlékeim Gera Zoliról és nem tudtam neki ilyet mondani. Nem kell nekem mindenhez érteni, nem kell nekem mindenhez hozzászólni. Ha olyan ügyben kérdeznek, ami számomra is izgalmas, érdekes, akkor nagyon szívesen beszélek, de ennek rendkívül sok hátulütője van, mert akinek meg más véleménye van, az azonnal vitatkozni kezd. Ez is egy marha érdekes szituáció, nem? Ma azt sugallják sokan, hogy minden vélemény egyenértékű, pedig szubjektív értékítélet alapján súlyozottak a vélemények, mert annak, akinek számomra fontos szellemi teljesítmény van a tarsolyában, a véleménye nekem lehet fontosabb, mint sok más emberé ugyanebben a műfajban.

A lemezen a Felemel című dal az édesapja emlékének szól. Azt mondta a lemez megjelenésekor, hogy az édesapjával intenzívebb a kapcsolata most, mint amikor még élt. Beszélgetnek?

Minden nap velem van, de nyilván ez egy egyoldalú beszélgetés. Én az apaság élményéről és a fiúi létélményről írtam a dalt, az apám fia vagyok és vannak gyerekeim, apa vagyok. Azt próbáltam érzékeltetni, hogy milyen így ötvenen túl rádöbbenni arra, hogy valakik bennünk folytatódnak és hogy nem kell nagyon megijedni, mi is folytatódni fogunk valakikben, elsősorban, aki olyan szerencsés, mint én, hogy apa lehet, az a gyerekeiben, és hogy a szüleinket sem veszítjük el, ha érezzük magunkban őket. Amikor az ember saját életében eljut erre a lépcsőfokra, akkor a maga módján megpróbálja megfogalmazni. Ahogy a hazához való viszonyát is meg akarja fogalmazni az ember. Ezen a lemezen ilyen is van. Minden olyan művész, aki valaha számomra fontos volt, megfogalmazta a hazához való viszonyát, és jobbára a nagy művészeink szerették a hazájukat. Én is szeretnék az ő lábnyomukba lépni, én is szeretem ezt a helyet, ahol lakom. Más kérdés, hogy ma már ez nem divatos, a hazáról majdnem hogy nem szabad beszélni. Én ódivatú vagyok, ezt vállalom, azokat követem, akik engem megérintettek. A Hazatalál egy evokáció, egy megidézés, a Szózat megidézése, egy kérdés: létezik-e vajon a hely, ahol élni és halni kell? Ma már csak bátortalan kérdésként lehet finoman rápendíteni arra, amit Vörösmarty még direkt közlésként kimondhatott. Nem magamnak írok, nem direkten a közönségnek írok, hanem valami eszme, valami sok-sok összegyűjtött hatás eredménye az, hogy az ember ír.

Visszatérve az apai örökségre: szokták mondani, hogy ezek a családi minták öröklődnek. Jó apa Ákos?

A gyerekeimet kell megkérdezni erről. Igyekszem jó apa lenni, de azt nem merem kijelenteni, hogy jó vagyok, szeretem a gyerekeimet, érdekel a sorsuk. Természetesen vannak konfliktusaink is, mert ez a szülő–gyerek viszonyhoz nagyon is hozzátartozik. Amikor az ember olyat lát a gyereke életében, amit nehezen tud összeegyeztetni azzal, amiben ő hisz, amit ő fontosnak tart, akkor ezt szóvá teszi. A gyerekeknek meg az a dolguk, hogy mindig feszegessék a határokat. Marci fiam, aki most 21 éves, kamaszkorában gyakran szórakozott azzal, hogy tudván, én alapvetően politikai értelemben nem liberális beállítottságú vagyok, hogy egy liberális narratívát föltett a reggelizőasztalra. Na most erre mi az apai reakció? Fater kitámaszt, és ellilult fejjel kezdi mondani, hogy ez miért hülyeség. Voltam olyan hülye, hogy belemenjek a játékba. Ő egyébként semmi mást nem akart, csak az érveimet előpiszkálni belőlem, de ez rengeteg energiába, bosszúságba, elhullott agysejtbe kerül a szülőnek. Ilyen értelemben teljesen béna szülő vagyok, lépre megyek minden alkalommal. Amikor látom, hogy a 14 éves lányom festi a körmét, szerintem egy 14 éves lánynak nem kell festenie... És közben annyira büszke vagyok rájuk.

Anna lánya írt is egy dalt erre a lemezre, és duettet énekelnek.

Ez a közkeletű megfogalmazás, hogy írt egy dalt. Na most a következő történik. Anna vasárnap délelőtt pizsamásan, zongorázik, én hallgatom. Mondom, kislányom, mi ez? Mondja a világsláger címét. Megint játszik valami marha jót, az akkordfűzésekből lehet tudni, hogy ezt valami komoly ember írta. Mondom, ez mi? Megint mondja, hogy ez melyik világsztárnak az éppen listás száma. Jön a következő szám, és mondom, ez mi? Az is ugyanolyan jó volt. Azt mondja, ezt én írtam. Mondom, ne szórakozz apáddal, kislányom, hát ez nem lehet. Azt mondja, de, apa, ezt én írtam. Mondom, ha ezt te írtad, akkor fölrakom a lemezre. Elvittem, egy picikét áthangszereltem, de semmi lényegeset nem változtattam rajta, írtam rá egy szöveget. Annát nagyon érdeklik a bibliai történetek, legalább annyira, mint engem, és ez nagyon megtetszett neki, hogy ilyesmiről szól ez a dal. Akkor már nem kellett sokáig győzködni arról, hogy a gyönyörű hangját először az én lemezemen mutassa meg. Ez elképesztő dolog, Annának ott voltam az első lélegzetvételénél, a szülőszobában, egy vekni kenyérként szorítottam magamhoz, most meg szuverén alkotótársként áll mellettem, és egy kicsit örülhetek is, hogy elfogad alkotótársának.

Ott lesz a koncerten is?

December 13-án, 14-én az Arénában játszunk, sorrendben ötödször van alkalmunk dupla Arénát játszani, és az én kis büszkeségem, a 17 éves Anna lányom ígéretet tett, hogy ott lesz velem mind a két koncerten, és a közös számunkat, az Elhiszemet együtt fogjuk énekelni és vokálozni fog a Felemel című klipes dalban is.

Nincs két egyforma koncert, de azért mindig az Aréna koncert a csúcspontja a turnénak?

Minden koncert nagy dobás kell legyen. Én azzal a lendülettel megyek színpadra, 31 éve koncertezem, de izgulok. Tudom, hogy nagyon sok minden múlik rajtam.

Az Arénában mégis 12 ezer ember elé kell kiállni.

Az még nagyobb stressz, mert ott általában egy új műsort mutatunk be, nem pedig egy már jól bedolgozott anyagot viszünk színpadra.

Teljesen más lesz, mint a nyári koncertturné?

A dalok repertoárhangszerelése igen. A nyári koncertturnén húsz nagyszabású előadásunk volt, összesen 150 ezer embernek játszottunk, és most ezt fejeljük meg egy dupla Arénával. Új repertoárt viszünk színpadra, ez nyilván még fokozza a feszültséget, amit az ember igyekszik jóra fordítani. A közönségünk is a jó felé hajt minket, jó energiákat kapunk tőlük. Az elmúlt 31 évben annyi szeretetet kaptam színpadon álló emberként, ami majdhogynem feldolgozhatatlan mértékű.

Az izgalom vajon minek szól? Hogy bizonyítani kell?

Igen.

Mit kell bizonyítani harminc év után?

Lehet, hogy most megyünk utoljára színpadra, vagy lesz, akinek ez az első koncertje. Minden egyes előadásom után volt olyan visszajelzés, hogy most voltam életemben először Ákos-koncerten, de nem utoljára. Ez óriási dolog! Ez egy közösségi élmény, és van, akivel együtt nőttem fel, látok olyan embereket, akiket annak idején a Petőfi Csarnok színpada előtt láttam állni az első sorban...

És most hozzák a gyerekeiket.

Ez egészen elképesztő élmény! És nagyon nagy felelősség, és én adni szeretnék nekik. Az én dolgom az, hogy adjak. Miért izgulok? Hogy sikerül-e. Mert az, hogy már sikerült tavaly meg tavalyelőtt, semmi garanciát nem ad arra, hogy most is sikerülni fog. Aki ott van, az kapjon valamit, hogy ne csak azzal menjen haza, hogy villogtak a fények, meg milyen helyes fiú az Ákos. Ezt úgy hívják, hogy katarzis. Egy popkoncerttől ezt nem várjuk, de én ezt szeretném adni. Az sem mindegy, melyik dal jön melyik után, hogy milyen látvány van melyik dalhoz, hogy mit mond előtte az ipse. Nem spóroljuk ki az anyagot ezekből az előadásokból.

Korábban volt a Krúdy-estje, a közelmúltban volt az Arany-est, most ősszel pedig zenét írt A 301-es parcella bolondja című Schwajda-darabhoz, amit a kecskeméti Katona József Színházban mutattak be a közelmúltban Cseke Péter rendezésében. Azért ez egy kicsit más terep, nem?

Teljesen más terep, de hozzá kell tenni, hogy hiánypótló műről van szó. A rendszerváltás környékéből nem sok releváns mű maradt fenn, a ma fiataljainak magyarázni kell, hogy itt egyébként volt egy rendszerváltás harminc évvel ezelőtt. Valahogy nem ültük meg ennek az ünnepét. Tehát kevés ilyen kulturális küzdő van, mint Cseke Péter, aki fogta ezt a darabot, elővettem, leporolta.

Nem nagyon játszották, sőt ősbemutató.

Mondjuk úgy, hogy játszatlan darab. Most ehhez az én meglévő zenéimet használta fel Péter, amelyeket a Terror Házához írtam. Annak idején, 2002-ben egy nagyon sok tételből álló, inkább egy film kísérőzenéjéhez hasonlító tételsort komponáltam. Nem is értettem elsőre, hogy miért kell egy múzeumhoz zene. Aki járt a Terror Házában, annak nem kell magyarázni és most már nekem sem kell, megértettem. Az ott hallott zenéket aktualizáltuk, és azt hallom, hogy nagyjából nem lehet jegyet kapni erre az előadásra Kecskeméten. A kecskeméti színházba amúgy is szívesen járok. Színházjáró ember volnék, csak úgy igazán kedvemre való előadást nem tudom, mióta nem láttam. Ódivatú vagyok, és szeretem, ha három dolgot tiszteletben tartanak a rendezők: az első a néző, a második a szerző és a harmadik a színészek. Ezt az attitűdöt most nagyon ritkán érzem előadásokból, de rendületlenül, nem lankadó kedvvel járok bemutatókra, és mindig pozitív várakozással ülök be, hogy most biztos nagyon jó lesz. Kecskeméten nagy reményem, hogy ez a darab, amihez a zenémet fölhasználták, az is ilyen, amely emberi fogyasztásra is alkalmas.

Az Időszigetnek van egy záródala, az Írisz, ennek az utolsó két sora így szól: „Ki tudja, hogyan lesz ezután, hogyan lesz ezután?” Nos, hogyan lesz ezután?

Igen, így fejeződik be minden utolsó dal, egy nyitott kérdéssel, mert az ember soha nem tudja, hogy melyik az utolsó. A Szentírásban úgy van, hogy nem tudhatjuk se a percet, se az órát. Én sem tudom, hogy lesz-e még lemezem, fogok tudni még lemezt írni. Minden lemez után felvetődik ez az emberben.

De most ez ott van a dalban is, a korábbi lemezeken ez nem volt így feltéve ez a kérdés.

Nem, de magában a zárótételben valahol mindig benne van ez, hogy Uram, lesz még folytatás? Nem tudom. Szeretném, ha lenne, persze. De amikor az ember mindent odaad egy lemez kapcsán, akkor úgy érzi, hogy kiürült. Lehet, hogy végleg. Amikor az első szólólemezem megjelent, a Karcolatok ’93-ban, akkor a szakmát sokkal jobban ismerő idősebb barátomat, Samut, a basszusgitárost, aki Fekete Tiborként született, felhívtam, hogy te, óriási baj van, a lemezkiadó három lemezre szerződést akar velem íratni. Azt mondja, és előleget adnak? Mondom, szerintem adnak. Akkor mi a gond? Hát apukám, fogok én még tudni három lemezt írni? Ezt nem tudja az ember előre, nincs bérlete se a sikerre, se a dalszerzés képességére. A kétely munkál bennem és ez jelenik meg például egy ilyen dalban. Most úgy érzem, hogy az Idősziget az, amit én tudok erről a műfajról. Azt majd kiderül a következő esztendőkben, hogy van-e még bárhová út számomra.