Dale Vince, az Ecotricity alapítója valószínűleg nem gondolta, hogy élete legdrágább projektje nem egy szélerőműpark, hanem a saját válása lesz. 2024 decemberében a brit bíróság 43,5 millió fontot ítélt meg volt feleségének, Kate Vince-nek. A jogi költségek pedig további hatmillió fontba fájtak. Ironikus módon Vince korábban ötvenmilliós egyezséget ajánlott, amit elutasítottak, így évekig húzódó pereskedés következett, ahol az ügyvédek és a könyvvizsgálók többet profitáltak a házasságból, mint a felek maguk. A történet tanulsága? Egy válásban a veszteség soha nem egyoldalú. Az érték nem pusztán eloszlik, hanem elpárolog a súrlódás hőjében. A jogi díjakban, a bizalmi válságban, az időveszteségben.

És most képzeljük el ugyanezt globális léptékben. Két fél, akik valaha közös jövőt építettek, ám most külön utakat keresnek. Csakhogy itt nem házassági vagyonról, hanem a világgazdaság gerincéről van szó. Ez a sztori Kína és az Egyesült Államok gazdasági leválása.

A Kína–USA gazdasági kapcsolat sosem volt romantikus, inkább egy érdekházasság. Az egyik gyártott, a másik vásárolt, és mindketten boldogok voltak, amíg a kereskedelmi mérleg el nem választotta őket. Most azonban az újabb amerikai 100 százalék feletti vámokkal, kínai exportkorlátozásokkal és WTO-panaszokkal épen a válóper zajlik.

Ngozi Okonjo-Iweala, a WTO főigazgatója szerint,

ha a felek tényleg végigviszik a leválást, az akár 7 százalékkal csökkentheti a globális GDP-t.

Az ellátási láncok és a technológiai ökoszisztémák újraosztása ugyanis nem jár veszteségek nélkül. Az IMF óvatosan fogalmaz, de az üzenet világos. A decoupling nemcsak a két félnek, hanem mindenkinek fáj. A világ GDP-növekedése 3 százalék körül stagnál, és ebben még nincs benne a válási vagyonmegosztás végső költsége. A WTO már most csökkentette a 2026-ra vonatkozó növekedés előrejelzését 1,8 százalékról 0,5 százalékra. A fájdalmas rész azonban még csak most jön. A vámok, az inflációs hullámok és a piaci bizalmatlanság hosszú árnyékai.

Egy válásban a legdrágább nem a döntés, hanem a kivitelezés. Pontosan ez történik most is. Amikor az USA büntetővámja nemcsak Pekinget sújtja, hanem az amerikai vállalatokat is, amelyek kínai termékeket használnak. Ugyanígy, amikor Kína korlátozza a ritkaföldfém-exportot, az nem csak Washingtonnak fáj, hanem a világ teljes elektromosautó-iparának.

A közgazdaságtanban ez a költségaszimmetria. Minden fél veszít, de nem azonos mértékben. A globális ellátási láncok pedig úgy viselkednek, mint válás után a közösen nevelt gyerekek. Mindkét fél ragaszkodik hozzájuk, de a logisztika, a bizalom és a finanszírozás lassan felőrlődik a feszült helyzetben.

Az IMF és a WTO szakértői egyetértenek abban, hogy a „de-risking” nem csökkenti a kockázatokat, csak átrendezi azokat. Az Egyesült Államok Mexikóba, Vietnamba és Indiába tereli gyárait, Kína pedig Afrikába és a Közel-Keletre nyit új kapukat.

A WTO olyan, mint egy fáradt válóperes bíró. Próbál rendet tartani, de a felek már inkább a saját ügyvédjeikre hallgatnak. Az Egyesült Államok egyre gyakrabban lép ki a szervezet döntései mögül, Kína pedig jelentéseket készít a diszkriminatív bánásmódról. A WTO által korábban védett, kiszámítható kereskedelmi rendszer a szemünk láttára hull darabjaira. A legnagyobb kedvezmény elvének alkalmazási aránya 80 százalékról 72 százalékra esett.

Egy válásban mindig van érzelmi komponens is. A felek immár nem is bíznak egymásban. A Kína–USA válásban is ezt látjuk nap mint nap. Washington fél a technológiai kiszolgáltatottságtól, Peking pedig az amerikai pénzügyi nyomástól. Ám mint minden széteső házasságban, a közös múlt itt is kísért. Az amerikai fogyasztás most is Kínában gyártott termékekre épül, a kínai exportbevételek pedig továbbra is dollárban a legfényesebbek.

Lehet, hogy a világ most hangos, érzelmes váláson megy keresztül, de a gazdasági ház közös marad. Az ellátási láncolatok, a technológiai függések, az energiahordozók a közös gyerekek, akiket nem lehet csak úgy kettévágni. Az igazi kérdés nem az, hogy ki nyer, hanem hogy mennyibe kerül a procedúra.

A gazdasági decoupling tehát olyan, mint Dale Vince válása. Lehet, hogy a végén mindkét fél megkapja, amit akart, csak éppen a vagyonuk felét kellett közben jogi és egyéb költségekre költeniük.

A cikk szerzője Sebestyén Géza, az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője, a BCE egyetemi docense