Új műsor indult reggelenként az InfoRádióban. A három-négyperces összeállításokban minden hétköznap egy-egy '56 után-miatt halálraítélt forradalmár alakját mutatjuk be. Összesen 56 portré készül a Nemzeti Emlékezet Bizottságával együttműködésben.

Major Ernő

Portré

Csepel 1956-os története különös jelentőségű a forradalom leverését követő megtorlás során. Budapest legjelentősebb munkáskerületében számos nagy pert rendeztek és a forradalomban való részvételért összesen tizenkét embert ítéltek halálra. Egyikük, Major Ernő sorsa különösen jól rávilágít a megtorló gépezet logikájára és működésére. A munkáscsaládból származó, a negyvenes években a rendőrségnél szolgált, ráadásul kisgazda párttag Major személye több szempontból is megfelelt a „néphatalom ellen fellépő ellenforradalmár” képének, akire a Kőrösi Sándor és társai perében a „horthysta rendőr” és az osztályáruló szerepét lehetett osztani.

Major Ernő 1915-ben született Budapesten. Szíjgyártó szakmát tanult, a rendőrségnek 1941-től volt tagja. A karhatalmi zászlóalj őrmestereként a háború alatt zsidókat mentett meg, amit perében többen is tanúsítottak, de ezt a bíróság végül jelentéktelen enyhítő körülménynek minősítette. 1950-ben otthagyta a rendőrséget és a Csepel Művek kerékpárüzemében helyezkedett el. Megfontolt embernek ismerték, az október 30-án megalakult Nemzeti Bizottság választott tagjaként is ezt az irányt képviselte. A testület elnökének, Ivanics Istvánnak a javaslatára lett a csepeli nemzetőrség parancsnoka. Helyettesével, a nála jóval radikálisabb Buri Istvánnal együtt szervezték meg a fegyveresek feladatait, szem előtt tartva a rend és a közbiztonság megteremtését. „Szeretnénk felhívni a lakosságot arra, hogy támogassanak bennünket, és minden esetben bizalommal forduljanak hozzánk. Értsék meg végre Csepel dolgozói, hogy mi rendet és közbiztonságot akarunk. Olyan közbiztonságot, mely csak szabad és megelégedett társadalomban lehetséges.” – nyilatkozta a csepeli újságnak. Tagja volt a Nagy Imrével a Parlamentben tárgyaló csepeli küldöttségnek, amelyre úgy emlékezett, hogy a miniszterelnök megjegyezte: „(...) a nép irányítsa a sorsát, és olyan demokráciában fog élni, amilyet saját magának készít elő.” Major Ernő a novemberi fegyveres harcokban nem vett részt — ezt egyébként feltételként szabta, amikor elvállalta a nemzetőrség vezetését —, a második szovjet intervenció után azonban már maga is pártolta a fegyveres ellenállást és olyan parancsokat adott ki, amelyekkel a szovjet páncélosok mozgását igyekezett ellehetetleníteni.

A forradalom leverését követően visszament dolgozni. 1957. május 27-én letartóztatták. A Kőrösi Sándor főhadnagy és társai elleni per másodrendű vádlottjaként első fokon a Budapesti Katonai Bíróság Jacsó János hadbíró százados vezette tanácsa szervezkedés vezetése vádjával 12 év börtönre ítélte. A legfőbb vád ellene a nemzetőrség megszervezése vol

t, amely hat napon keresztül megakadályozta, hogy a szovjet csapatok bejussanak Csepelre.

Sorsát azonban megpecsételte, hogy az időközben emigrált, sőt az ENSZ magyar ügyekkel foglalkozó bizottsága előtt 1957 márciusában tanúvallomást tett Buri Istvánt Kádáréknak csak távollétében sikerült halálra ítélniük. A másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának Ledényi Ferenc hadbíró ezredes vezette különtanácsa halálbüntetésre súlyosította Major Ernő ítéletét. A következő állt a bíróság indoklásában: „(...) a különtanács elsősorban azt vette fontolóra, hogy a nem kétségesen javára jelentkező pozitívumok bírnak-e olyan jelentőséggel, amelyek lehetővé teszik a legsúlyosabb büntetés kiszabásának mellőzését.” A bíróság szerint ezek nem voltak olyan jelentőségűek, 1958. március 6-án végrehajtották az ítéletet.