Az a törvény, hogy egy idegen szövet a kisbaba teljesen nyugodtan, minden támadás nélkül kilenc hónapon keresztül tud növekedni és utána megszületni, bizonyos esetekben nem jut érvényre. Egy picit olyan ez, mint az allergia, amikor olyan fehérjék, amelyeket bár sok ember szervezete befogad, mások számára idegenek, az ő szervezetük pedig túlzott reakcióval válaszol erre.

A visszatérő spontán vetélés azt jelenti, hogy a kismama szervezete immunológiai szempontból kilöki a magzatot?

Igen, bizonyos várandós kismamák egy idő után, hat-nyolc hónap után elvetélnek, sorozatosan. Miután a kisbaba idegen, az apai idegen szöveteket magán viseli, és ezt felismeri az anyai immunszervezet, ebben az esetben a kismama szervezete úgy tekinti a babát, mint egy beültetett idegen szövetet vagy szervet, amelyikkel szemben egy kilökődési reakciót alakított ki.

Mit lehet ilyenkor tenni? Hiszen ezek a párok is vágynak gyermekre.

Igen, hosszú éveken keresztül próbálkoznak, eredmény nélkül. Általában beavatkozásokkal vagy gyógyszerekkel nem lehet segíteni ezen. A szervátültetéseknél egyszerűbb a helyzet, mert ott vannak olyan immunológiai reakciók, kilökődést gátló gyógyszerek, amelyeket a szervezet elvisel, és meg lehet hosszabbítani a szervek túlélését. Itt viszont nem lehet ilyen immunszupresszív szereket alkalmazni, mert azok ártalmasak lennének a kisbabára. Ezért az a természet módszereiből próbálunk ellesni valamit. Az apa szervezetéből, a véréből olyan sejteket veszünk ki, amelyek az idegenséget képviselik. A kismamajelöltnek kétszer-háromszor-négyszer is beadják, különböző időpontokban, kis adagban, azzal a céllal, hogy a kismama immunrendszere ismerje fel és tanulja meg, hogy ezt neki el kell tűrnie.

Ezek szerint önök eljárást dolgoztak ki a visszatérő vetélések megszüntetése érdekében? Milyen a sikerarány?

Igen. Az eljárást majdnem teljesen hasonló formában már az élődonoros szervátültetéseknél is alkalmaztunk, ahol volt lehetőség a donor - szülő vagy testvér - szervezetéből kivenni a sejteket, és ezt a bizonyos oltás-előkészítést a várakozónál megindítani. Az eljárás a visszatérő vetélések esetében 80-90 százalékos eredménnyel jár. Ez borzasztó sok a nullához képest, és hatalmas élményt jelent azoknak, akiknek gyermekáldást hoz.

Milyen módszert dolgozott ki a szervátültetések sikerességének növelése érdekében?

Jó módszerekkel meg tudjuk állapítani részben a befogadó - aki várja a szervet -, részben az elhunyt vagy élődonor szövetének típusát. Ez a szöveti típus nagyon bonyolult szerkezetet foglal magában. Úgy kell elképzelni, mint egy ujjlenyomatot, amelyiknek minden kicsi kis redőjét külön-külön reagensekkel, módszerekkel kell meghatározni. Az így kialakult képeket - a várakozókét és a donorokét - össze kell hasonlítani. Az lesz a legjobb páros, ahol ez a hasonlóság nagyobb. Például veseátültetés esetében meghatározzuk minden várakozó szövettípusát, és amikor a donorszerv adódik, ezt nagyon gyorsan megtesszük az elhunyt embernél is. Ez után kikeressük a várakozók közül - ez lehet több százezer ember - azt, aki a legjobban hasonlít.

Így minimalizálható a kilökődés veszélye?

Erősen csökkenthető, ami azt jelenti, hogy az immunreakciókat gátló gyógyszereket minimálisra lehet csökkenteni, és kevesebb lesz a mellékhatás. A túléléseket nézve az eredmény jelentős. Ha például egy nagyon hasonló párost sikerül találni, akkor akár tíz-húsz évig is minden probléma nélkül elél a szerv, minimális gyógyszeres kezeléssel.