Dimitrije Stojakovic néven született 1883. január 5-én a vajdasági Versecen (ma Vrsac) egy szerb biztosítási ügynök fiaként, nevét csak az 1920-as években magyarosította. A pécsi hadapródiskolát, majd 1910-ben a bécsi Hadiiskolát végezte el, az első világháborúban vezérkari századosként, utóbb őrnagyként harcolt különböző hadszíntereken és alakulatoknál. 1917-ben a főparancsnokság hírszerző-kémelhárító osztályára helyezték, itt szolgált a forradalmak idején is.

A vesztes világháború után belépett Horthy Miklós nemzeti hadseregébe, az 1920-as évek elején a Honvédelmi Minisztériumban a hírszerzés-kémelhárítás egyik vezetője volt. 1925-ben ezredesként a berlini magyar nagykövetség katonai szakelőadója lett, 1927-től katonai attaséként dolgozott a német fővárosban. 1933-ban hazahívták, tábornokként két évig a Honvédelmi Minisztérium egyik osztályát vezette.

Horthy Miklós kormányzó 1935 decemberében altábornaggyá léptette elő, egyúttal nyugdíjazta és rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter rangban a berlini külképviselet élére nevezte ki. Sztójay őszinte híve és csodálója volt a náci Harmadik Birodalomnak, posztján - amelyet 1944 márciusáig töltött be - mindent megtett azért, hogy Magyarországot a német-olasz tengely mellé állítsa. Élvezte a német vezető körök bizalmát, sokan vélekedtek úgy, hogy hivatalában nem annyira a magyar, sokkal inkább a német birodalmi külügyminisztérium, a Wilhelmstrasse érdekeit képviselte.

Magyarország 1944. március 19-i német megszállása után Edmund Veesenmayer, Hitler teljhatalmú magyarországi megbízottja a leváltott Kállay Miklós miniszterelnök helyére a posztot 1938-39-ben már betöltő Imrédy Béla mellett Sztójay kinevezését javasolta a kormányzónak. Horthy inkább az utóbbit választotta, mert abban reménykedett, hogy gyenge és befolyásolható egykori tábornoka engedelmesen végrehajtja majd politikai elképzeléseit. Csalatkoznia kellett: Sztójay, aki 1944. március 22-től a külügyminisztériumot is vezette,

a megszállókat szolgálta ki szolgai módon.

Újabb honvédcsapatok indultak a keleti frontra "a háború győzelmes befejezése" érdekében, betiltották az ellenzéki pártokat és sajtóorgánumokat, számos politikust és publicistát letartóztattak.

A magyar gazdaságot a német hadigépezet szolgálatába állították, az úgynevezett háborús hozzájárulás formájában új alapokra fektették a kétoldalú árucsereforgalmat. A magyar és a német kormány megállapodása értelmében az SS-alakulatokba magyarországi németeket is toborozhattak, Sztójay perében azt is elismerte: tudott arról, hogy a németek lakta tolnai, baranyai és bácskai területekből önálló délnémet államot kívántak létrehozni. A Sztójay-kormány sorozatban léptette életbe a németek által régóta szorgalmazott zsidóellenes intézkedéseket: a zsidónak minősülőknek sárga csillagot kellett viselniük, megfosztották őket házaiktól, üzleteiktől, személyes tulajdonuktól, gettókba zárták őket, és megkezdődött a vidéki zsidóság deportálása.

Politikai kritika

A Sztójay-kormány működését a korszak számos tekintélyes politikusa kritizálta, gróf Bethlen István a kormányzó számára készített 1944. júniusi memorandumában azt írta, hogy Sztójay áruba bocsátja a németeknek az ország függetlenségét és gazdasági forrásait, korrupt és tudatlan kreatúrákat ültet vezető tisztségekbe, embertelen eszközöket alkalmaz a zsidókkal szemben, terjed a "leghihetetlenebb korrupció és erkölcsi züllés". Horthy 1944 júliusában - a ránehezedő külső és belső nyomás miatt - leállíttatta a deportálásokat, majd hat nappal a román kiugrás után, augusztus 29-én leváltotta Sztójayt, helyére Lakatos Gézát nevezte ki. A már nagybeteg Sztójay visszavonult a közélettől és a politikától, 1945 elején a közeledő szovjet csapatok elől Németországba menekült. A háború végén amerikai fogságba került, s 1945 októberében kiadták Magyarországnak.

Népbíróság

Hazatérése után a népbíróság előtt kellett felelnie tetteiért. A népügyész által megfogalmazott vád szerint "Sztójay cselekvősége abban állott, hogy a német utasításokat, parancsokat (…) alkotmányos mezbe öltöztette, haladéktalanul továbbította és végrehajtotta. Ezzel a tevékenységével végleg megfosztotta Magyarországot attól a lehetőségtől, hogy a szabad nemzetek közvéleménye előtt a valóságnak megfelelően, mint a német erőszak áldozata szerepeljen".

Az 1946. március 4-én kezdődött perben bűnösnek találták, és március 22-én egykori kormánya tagjaival - Rátz Jenő honvédelmi miniszterrel, Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszterrel, Kunder Antal kereskedelem- és közlekedésügyi miniszterrel és Szász Lajos iparügyi miniszterrel együtt - golyó általi halálra ítélték. (Rátz és Kunder büntetését másodfokon életfogytiglani kényszermunkára változtatták.) Az ítélet megállapította: "Sztójayék bűne felér Szálasiék bűnével, az ő árulásuk segítette elő Szálasiék hatalomra jutását. (…) A magyar Quislingek odadobták az országot a németeknek és idegen célok szolgálatában a pusztulás szélére vitték az országot".

Sztójay az utolsó szó jogán elmondott beszédében

a "legőszintébben fájlalta" a kormányzata alatt történteket, de azokért a "külföldi erőszakot" okolta,

és tagadta, hogy felelős lenne azért, amit nem sikerült megakadályoznia.

A kivégzéseket 1946. augusztus 24-én hajtották végre a budapesti Markó utcai börtönben.

Fotó: Fortepan / Uj Nemzedék napilap / Inkey Tibor