A csoportkör első fordulójában két válogatott kapott legalább hat gólt, az angolok elleni 2-6-tal az iráni, valamint a spanyolok ellen egy 7-0-s vereségbe belefutó Costa Rica-i legénység. Miután az iráni csapat, hazai becenevén a Team Melli immár három pontjával csoportjában továbbjutó helyen áll, érdemes visszanézni a futballtörténelembe, váratlan feltámadás-e ez, vagy szinte törvényszerű javulás.

A múlt azt mondatja, inkább az utóbbi.

Nézzünk néhány klasszikus példát azóta, hogy az akkor még nagyon gyenge dél-koreai válogatott 1954-ben 9:0-ra kikapott a magyar, majd 7:0-ra a török válogatottól, s az eddigi idők negatív rekordjával, két vereséggel és 0:16-os gólaránnyal (akkor még azt számoltak…) hazament.

Nyilván legtöbbünknek a következő gondolata az, hogy ugyanebben a csoportban a magyar Aranycsapat 8:3-ra megverte a (nyugat)németeket, az volt egyébként a legsúlyosabb vereség, amelyet egy világbajnokságon a torna későbbi győztese elszenvedett. Sepp Herberger válogatottjáé ilyen szempontból a legnagyobb feltámadás, a magyarok elleni ötgólos vereség után jött a törökök elleni 7:2 (a legtöbb gól, amelyet vb-n egy válogatott szerzett egy súlyos vereség után következő mérkőzésen), majd a jugoszlávok elleni 2:0, az osztrákok elleni 6:1 és a magyarok elleni döntőben a 3:2.

A Nationalelf esetében ismertek a vereség okai (az ellenfél a világ akkori, megengedjük, még a későbbi világbajnoknál is erősebb csapata volt, amely az előző háromnegyed évben két mérkőzésen 13 gólt szerzett az angolok ellen, illetve, s ez is fontos faktor, Herberger öt-hat kulcsjátékosát nem küldte pályára a magyarok elleni csoportmérkőzésen), s biztosan nem adnak biztos receptet a későbbi történések megfejtéséhez. Nincs analógia.

Érdekes és keveset emlegetett példa az 1958-as paraguayi válogatotté, amely a franciák ellen egy borzalmas 3:7-tel mutatkozott be a svédországi tornán. Pedig 3:2-re még vezetett a későbbi vb-bronzérmes ellen. A második félidőben rá sem lehetett ismerni arra a csapatra, amelyik 5:0-ra verte az abban az évtizedben világbajnok (1950) és vb-elődöntős (1954) uruguayiakat a selejtezőben.

Viszont a jugoszlávok ellen 1:1-gyel kezdő skótok elkövették azt a hibát, hogy a 3:7-ből indultak ki. A paraguayiak pedig, akik addigra már akklimatizálódtak (nagyjából) Európában, 3:2-re nyertek. Egyszerűen kitalálták, hogy mi nem működött a védekezésükben a franciák ellen – addig nagyon ritkán találkoztak európai ellenféllel. Az utolsó csoportmeccsükön 3:3-ra végeztek a négy nappal korábban a franciákat legyőző jugoszlávokkal. Esetükben egy taktikai, játékfelfogásbeli váltás segített:

sokkal zártabban védekeztek, mint a franciák ellen, amikor a vezetés birtokában elragadta a csapatot a hév.

Emlegethetnénk az 1962-es bolgár válogatott példáját is, amely a magyarok elleni 1:6 után kibekkelt egy gól nélküli döntetlent az angolok ellen. Ha a már a harmadik forduló előtt biztos továbbjutó magyarok – egyébként némileg tartalékos összeállításban – nem szereztek volna pontot egy nappal korábban az argentinok ellen (0:0), az angolok a maguk döntetlenjével kiesnek! De már úgy léptek pályára, hogy pontosan kiszámolták: a 0:0 elég nekik. S mintha a két csapat kötött volna egy kölcsönös meg nem támadási szerződést arra a kilencven percre. Akadt a bolgároknak is egy helyzete, de sokáig tartotta magát a nemzetközi sajtóban az a pletyka, hogy a döntetlen nekik is nagyon jó volt: egy jól hangzó eredménnyel mennek haza, ráadásul kiejtik az őket összerugdosó argentinokat.

Az 1974-es világbajnokságra ugorhatunk a következő példáért, a csoportkör második fordulójában a jugoszlávok 9-0-ra agyonverték a zairei válogatottat. A csoport utolsó játéknapján a jugoszlávok 1-1-et játszottak a skótokkal, így az afrikaiakon kívül mind a három válogatottnak négy pontja lett (akkor még kettőt adtak a győzelemért). Mert az, hogy a brazilok nyernek a „Leopárdok” ellen kalkulálható volt. De mennyire? Megint jött a matematika: ha az azonos időben kezdődő másik meccs nem döntetlen, bármilyen győzelem jó az aranyzöld mezeseknek. Ha döntetlen, három góllal kell győzniük. Lehet ez probléma a zaireiek ellen, akik kilencet kaptak a jugoszlávoktól?

Lehetett. Mert az afrikai válogatott mindent megtett azért, hogy ne kapjon még egy ekkora pofont, hogy elkerülje a szégyent. Nem a győzelem volt a lényeg, nem a bravúros pontszerzés, hanem hogy ne kapjon még egyszer annyi gólt. (A jugoszlávok ellen az első félidő első felében már három gólt kapott, ráadásul utána tíz főre fogyott, mert Ndaye Mulamba, a legjobb játékosuk fenékbe rúgta a játékvezetőt. Utóbb azt mondta, a bírók rasszisták voltak, s hogy a csapat azért nyújtott gyengébb teljesítményt, mert tiltakozott amiatt, hogy nem kapta meg az ígért 45 000 dolláros prémiumot a kijutásért. Ez meg egy példa arra, hogy néha nem minden jön ki az öltözőből, nem tudjuk, miért nem szakad meg egy csapat a világbajnoki mérkőzésen.

A magyar válogatott 1982-ben 10-1-re megverte a salvadoriakat,

mindmáig ez a vb-történelem legnagyobb győzelme, az egyetlen, amikor a győztes kétszámjegyű gólmennyiséget termelt, de utána a közép-amerikai csapat csak 1-0-ra kapott ki a belgáktól, s csak 2-0-ra az argentinoktól. Utóbbit tekintve: kisebb különbséggel kapott ki az Albicelestétől, mint a magyar. Még úgy is meglepő ez a fordulat, ha tudjuk, a salvadoriak az első meccs után rájöttek, nem játszhatnak úgy, mint a magyarok ellen, minden erejüket a védekezésre kell fordítani. A belgák meg azt hitték, az 1-10 után a labda majd önmagától bemegy a salvadori kapuba. Ludo Coeck a 19. percben lőtt gólja után azonban semmi sem sikerült nekik.

Maradva a magyaroknál: 1986-ban, a szovjetek elleni váratlan és sokkoló 0-6 után következett a kanadaiak elleni 2-0-s győzelem. Utána meg egy újabb vereség, a franciáktól. Ez a példa inkább arról szól, hogy egy elhibázott felkészítést, meg egy súlyos vereséget követően hogyan próbált talpra állni egy többre hivatott válogatott.

2002-ben a szaúdi válogatott az első meccsén 8-0-ra kikapott a németektől. A mesterhármassal bemutatkozó vb-újoncnak, a fejes gólokat szóró Miroslav Klosénak és a többi németnek minden sikerült, a szaúdiak semmi – ott tényleg nagy különbség volt a csapatok között. A Nationalelf, emlékezve a szaúdiak 1994-es vb-szereplésére, nagyon komolyan vette a mérkőzést, s több gólt szerzett, mint aztán a további hat mérkőzésén összesen. A szaúdiak a következő fordulóban csak 1-0-ra kaptak ki a saját belső problémáikkal, prémiumvitáikkal terhelt kameruniaktól, de aztán az írek ellen megint nagyon gyengék voltak (0-3), kilógtak a vb-mezőnyből.

Most az utódok számára az a kérdés: kaphatnak-e segítséget az első meccsen hétgólos vereséget szenvedő Costa Rica-iaktól ahhoz, hogy a japánok ne hat ponttal álljanak két meccs után, adott esetben a német válogatott ne veszítse el a továbbjutás esélyét két forduló után. Bízhatnak a közép-amerikaiak büszkeségében, abban, hogy nem lesz még egyszer ilyen rossz napjuk, de akár abban is, hogy a japánok egyszerűen más futballt játszanak, olyat, ami kevésbé érvényesül egy nyolc-kilenc-tíz emberrel védekező válogatott ellen.

Azt látjuk, hogy az elmúlt majdnem hetven évben két egymást követő súlyos vereségbe senki sem szaladt bele.