A világbajnokságok történetének egyik legkülönlegesebb mérkőzése volt a német–német futballcsata 1974-ben, Hamburgban. Az első az NSZK-ban rendezett világbajnokság hozta az NDK első (egyetlen) vb-részvételét. A két A-válogatott addig még nem találkozott egymással tétmérkőzésen. Utólag akár úgy is emlékezhetnének erre a tornára, hogy a nyugatnémetek megnyerték otthon a világbajnokságot, amelyen csupán egyetlen vereséget szenvedtek – éppen a keletnémetektől.
A vb-mérkőzésre az NDK csapata 15 meccses veretlenségi szériával érkezett, a másik oldalon pedig Franz Beckenbauer, a csapatkapitány ekkor lépett elő a válogatottsági számokat tekintve csúcstartóvá. Ezt az 1974-es alkalmat nem számítva, egyébként soha nem sorsolták össze a két A-válogatottat – egyetlen kivétellel. Az 1992-es Eb selejtezőiben összekerültek volna, már az is megvolt, hogy 1990. november 21-én Lipcsében, 1991 tavaszán pedig Münchenben játszanak, de aztán a keletnémet szövetség visszalépett, érezve az egyesítés már nagyon erős szelét. A DFB, a nyugati oldal szövetsége azt tervezte, hogy az első meccs időpontjában rendezzenek egy barátságos mérkőzést az egyesítés tiszteletére, de ezt aztán biztonsági okokból lefújták.
Mindazonáltal a klubfutballban akadtak találkozások, talán azokat is érdemes feleleveníteni. Az 1973–1974-es idényig a keletnémet és a nyugatnémet futballcsapatok kapcsolata még lazának is alig volt nevezhető. A nemzetközi kupákban nem sorsolták össze a két ország csapatait, az A-válogatottak nem találkoztak, mindössze az olimpiai csapatok összecsapásait jegyezhettük fel az 1964-es tokiói játékok európai selejtezőiből, illetve az 1972-es tornáról. Mivel az NDK szinte a teljes A-válogatottjával, az NSZK pedig amatőrjátékosaival szerepelt a mérkőzéseken, nem számított meglepetésnek a párharcokban a keletnémetek fölénye.
Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy Münchenben, az éppen a magyarok csoportjában rendezett találkozón a házigazdák két gólját az addigra már Európa-bajnok, 1974-ben pedig világbajnok Uli Hoeness, valamint az FC Basellel 1972-ben és 1973-ban is bajnok, a második évben svájci gólkirály Ottmar Hitzfeld szerezte.
A hetvenes évek elején vitathatatlan fejlődésnek indult az NDK labdarúgása. Volt honnan felkapaszkodni: a „béketábor” országai közül – ha csak a világ- vagy Európa-bajnoki szereplést nézzük – a szovjet, a magyar, a csehszlovák, a román és a bolgár is megelőzte. A lengyelek 1972-ben olimpiai bajnokok lettek. A keletnémetek ott harmadikok voltak, de aztán sokkal többre tartották, hogy túljutottak a következő világbajnokság selejtezőin. Más kérdés, hogy nem volt teljesíthetetlen a feladat: a román, a finn és az albán válogatottat előzte meg Georg Buschner legénysége. A válogatott két klubra épült, a bajnok Dynamo Dresdenre és a kupagyőztes 1. FC Magdeburgra. Utóbbi aztán egészen a KEK-győzelemig menetelt, előbbi a BEK első fordulójában kiverte a nagyhírű és nem mellékesen az előző kiírásban döntős Juventust, majd megkapta a Bayern Münchent.
Az lett az első tétmérkőzésekből álló párharc egy kelet- és egy nyugatnémet labdarúgóklub között. Addigra a politikai helyzet is valamelyest normalizálódott. Az NSZK-ban 1969-ben a kancellári posztra került Willy Brandt nevéhez kapcsolható keleti politika (Ostpolitik) egyik fontos eleme volt az NDK-val meglévő fagyos kapcsolatok rendezése. Az NDK és az NSZK történetében 1970. március 19-én Erfurtban került sor az első kormányfői szintű találkozóra, majd 1972. december 21-én írták alá a két ország közötti kapcsolatokat rendező alapszerződést (Grundvertrag). A két német állam kölcsönösen elismerte a másikat. Az alapszerződést a következő év június 21-én léptették hatályba, annak alapján számos új szerződés jött létre. 1973. szeptember 18-án mindkét német állam az ENSZ tagja lett.
A következő hetekben, az 1973–1974-es kupaidény első fordulójában kifejezetten jól szerepeltek a keletnémet csapatok. Mind a négy továbbjutott! A Carl Zeiss Jenának jutott a legkönnyebb ellenfél (a finn Mikkelin Palloillijat), a Magdeburgot is valamivel esélyesebbnek tartották riválisánál (NAC Breda), noha a holland klubfutball erősnek számított, ellenben a drezdai Dynamo a Juventus, míg a lipcsei Lokomotive a másik torinói klub, az AC Torino elleni sikere meglepetésnek számított. A Dynamo Dresden aztán az október 5-i sorsoláson megkapta a Bayern Münchent – aminek egyik oldalon sem örültek.
A keletnémet sportfunkcionáriusok – és nem utolsósorban a Stasi emberei – hirtelen kicsit gyakorinak tartották a találkozásokat. „Az isten szerelmére! Előbb a müncheni olimpián, aztán most és még előttünk az NSZK-beli világbajnokság is!” – így hangzott az egyik panasz.
Reinhard Häfner, a Dynamo Dresden korán elhunyt egykori középpályása idézte fel már az egyesítés után, hogy a vezetők mindig elvárták a külföldi úgynevezett kapitalista csapatokkal szemben a győzelmet, de – nyilvánvalóan a politikai helyzetre tekintettel – kivételesen még hozzátették: „Most, a Bayern München ellen is nyerni kell, de még ennél is fontosabb a békés légkör.” Ugyanakkor a Stasi, a keletnémet titkosrendőrség berkein belül kidolgozták az úgynevezett Aktion Vorstoß-t (Rajtaütés akciót). Ez magába foglalt mindent, amiről úgy gondolták, „veszélyes” lehet az NDK-ra. A következő bő két hétben munkatársak százait állították az ügyre, ellenőrizni a játékosokat és a stáb tagjait, kiválasztani azokat a szurkolókat, akik elkísérhetik a Dynamót Münchenbe. Végül két különvonattal ezer extrán megbízható drezdai szurkoló utazhatott Bajorországba. Kaptak ugyan ajándékba a klubtól (vagy a Stasitól…) hatalmas zászlókat, de a játékosok a pályán azonnal kiszúrták – nem mintha nagy kétségeik lettek volna addig –, hogy kik „szurkolnak” nekik. A kiválasztott műdrukkerek ugyanis egyet sem ismertek a fanatikusoktól minden héten hallható rigmusokból…
Öt munkatárs kifejezetten azért került a küldöttségbe, hogy biztosítsa, a Dynamo tagjai ne beszéljenek nyugatnémet polgárokkal, s főleg ne ottani újságírókkal. A legfontosabbnak azt ítélték, hogy minden eszközzel megakadályozzák, hogy bárki is a nyugati oldalon maradjon. A drezdai visszavágóra gondolva kontrollálták a jegyértékesítést, arra számítva, hogy így elejét tudják venni esetlegesen nem kívánatos nézőtéri kiabálásoknak. Még azt is megtiltották a játékosoknak, hogy az esélyekről nyilatkozzanak. A futballisták úgy tartották, a Bayern a favorit, de a Juventus elleni győzelem megnövelte az önbizalmukat. Ennek ellenére úgy érezték, hülyét csinálnának magukból, azt hangoztatva, hogy biztosan nyernek majd. Ezért inkább betartották a szabályokat, s az őket faggatóknak azt válaszolták: „Kérdezze a vezetőket!”
A Dynamo egyébként kitűnően helyt állt a müncheni mérkőzésen. A Bayern nem volt jó formában, az előző bajnoki meccsén 4-1-es vezetésről is 7-4-re kikapott a Kaiserslauterntől, mégis meglepetést keltett, hogy az öt helyzetükből hármat gólra váltó keletnémetek a félidőben, sőt még a hetvenedik percben is 3-2-re vezettek. A Bayern végül fordított, „Bulle” Roth kiegyenlített, majd Gerd Müller megszerezte a győztes gólt.
A Bayern elnöke, Wilhelm Neudecker a párharc előtt hatezerről tizenkétezer márkára emelte a győzelmi prémiumot. Vad és meggyőződéses antikommunista lévén egyszerűen elképzelhetetlennek tartotta, hogy az övéi kikapjanak egy olyan ország bajnokától, ami szerinte nem is létezik. Úrrá lett rajta némi paranoia, meggyőződésévé vált, hogy a Dynamo környékén lévő ügynökök mindent megtesznek majd azért, hogy a drezdaiak politikailag is fontos győzelmet arassanak a nyugati rivális ellen. Kitalálta, hogy játékosainak akklimatizálódásra van szüksége, mivel Drezda 412 méterrel mélyebben fekszik Münchenhez képest.
A csapat végül csak közvetlenül a mérkőzés előtt buszozott át Drezdába az országhatár „nyugati” (földrajzilag: déli) oldalán lévő Hofból. Neudecker így akarta megelőzni, hogy a Stasi emberei hashajtót vagy teljesítménycsökkentő szereket csempésszenek a Bayern futballistáinak ételébe. Külön idegesítette, hogy a drezdai mérkőzést november 7-én, „a kommunisták ünnepén” rendezték. Telt ház előtt – állítólag nemhogy 36 ezer, de akár 300 ezer jegyet is el tudtak volna adni a meccsre – a bajorok Uli Hoeness két góljával gyorsan előnybe kerültek, de a Dynamo a félidő hajrájában és a második félidő elején nagyszerűen játszott, 3-2-re fordított. Az idegenben lőtt több gól miatt már továbbjutásra állt. Ám Gerd Müller megint meglőtte a maga nagyon fontos gólját, s ezzel a Bayern lépett tovább, s végül megnyerte a Bajnokcsapatok Európa-kupáját.
Az UEFA-kupa 1973–1974-es idényének harmadik fordulójában, decemberben az 1. FC Lokomotive Leipzig és a Fortuna Düsseldorf találkozott. A Bundesliga előző idényének harmadik helyezettje 2-1-re megnyerte az első meccset. Ám a visszavágón a „Loksche” szinte csodát tett: 3-0-ra kiütötte ellenfelét. E két párharc után senki sem mondhatta, hogy a nyugatnémet klubok fényévekkel megelőzik játéktudásban a keletieket. S akkor még nem is emlegettük, hogy a Lokomotive Leipzig az UEFA-kupa-elődöntőig menetelt, az 1. FC Magdeburg pedig megnyerte a Kupagyőztesek Európa-kupáját.
A két nemzetközi kupatalálkozó között az NDK válogatottja, történetében először, győzni tudott Budapesten (1-0), de alkalmasint nem ezért keltett itthon is nagy feltűnést az 1974. január ötödikei, frankfurti vb-sorsolás „eredménye”: azonos négyesbe került a két német állam válogatottja. Külföldön is szenzációt jelentett a sorsolás: Ferruccio Valcareggi, az olaszok vb-ezüstérmes kapitánya, amikor pontokkal értékelte a mezőny tizenöt csapatát (a sajátját nem akarta), az NDK válogatottjánál csak a nyugatnémet, a brazil és a holland együttest tartotta többre!
A nyári világbajnokságon már delikát helyzetben találkozott a két német válogatott Hamburgban: addigra mindkettő továbbjutott a középdöntőbe. Ettől függetlenül óriási érdeklődés előzte meg az 1974. június 22-i mérkőzést. Az első két fordulóban mind a két csapat egyszer Hamburgban, egyszer pedig a különleges státusú Nyugat-Berlinben játszott. A (futball)történelem egyik szomorú különlegessége, soha annál közelebb nem játszott egy válogatott „idegenben” országa fővárosától, mégpedig úgy, hogy szurkolói közül csak a legszigorúbb procedúra alapján kiválasztottak lehettek ott az Olimpiai Stadionban a mérkőzésen, néhány ezren.
Hamburgba a Stasi állította össze az „utaslistát”, attól tartva, hogy nem megfelelő előkészítés esetén esetleg a keletnémetek közül is sokan Schön csapatának szurkolnának. A mérkőzés presztízscsatát, s egyben váratlan eredményt hozott. Az NDK futballistái Jürgen Sparwasser góljával 1-0-ra nyertek. Pletykálták utána, hogy Beckenbauerék nem szakadtak meg, hogy csoportelsők legyenek, szívesebben kerültek a könnyebbnek vélt ágra.
Azt is pedzegették, hogy a játékosok így akartak ráijeszteni a szövetség embereire, akik a prémium és más okok miatt „hadban” álltak a játékosok egy részével. Bernd Bransch, az NDK-sok csapatkapitánya később azt mondta, őket a politika nem érdekelte, ők csak egyszerűen meg akarták nyerni a futballmeccset. Nyilván így volt, de otthon a politika hősként fogadta és tartotta őket, függetlenül attól, hogy a világbajnoki címet nem ők, hanem a nyugatnémetek nyerték meg.
A következő idényben a Bayern München ismét kapott keletnémet ellenfelet a BEK-ben, ezúttal a KEK-győztes 1. FC Magdeburgot. A Stasi újraindította a Rajtaütés II-t, Rudi Mittig, a titkosrendőrség későbbi második embere irányította. Az előkészületek az egy évvel korábbihoz hasonlóan alaposak voltak, a jelentések még arra is kiterjedtek, hogy Udo Lattek, a Bayern edzője dedikált fényképeket osztogatott NDK polgároknak, s hogy „Meier és Hönes nevű játékosok az aláírt képeket adtak szurkolóknak”.
A titkosrendőrök nem igazán ismerhették a futball világát, németként sem tudták helyesen leírni Sepp Maier és Uli Hoeness nevét. Tudatlanságuk kevésbé volt meglepő, mint az, hogy ha nem volt kötelező, azért nem játszottak a keleti és a nyugati németek. A Bayern München és az 1. FC Magdeburg nem talált megfelelő időpontot arra, hogy megmérkőzzön az európai Szuperkupáért.
