Jules Rimet, a FIFA elnöke elsősorban azért szánta Franciaországnak a 3. labdarúgó-világbajnokságot, hogy az 1930-as évek addigi legfontosabb két sporteseményének, az 1934-es olaszországi Mondialénak és az 1936-os berlini olimpiának apolitikus ellenpontot adjon. Akkoriban még nem volt kőbe vésve a négyévenkénti rendezés, a második világbajnokságot megelőző római FIFA-kongresszuson azt javasolta, a harmadik vb-t kapcsolják össze az 1937-es, párizsi világkiállítással. Az 1937-ből végül 1938 lett, s a nyitómérkőzésen, amikor a németek választása alapján eljátszották a himnusszá kinevezett Horst-Wessel-Liedet, a Parc des Princes nagyjából huszonötezer francia nézője hangos pfujolásba kezdett.

A fehér mezén a horogkeresztet viselő, a közönséget a náci karlendítéssel üdvözlő gárda tökéletesen tisztában volt azzal, milyen fogadtatásra számíthat.

Jürgen Leinemann írja a Sepp Herberger életéről szóló életrajzi könyvében, hogy a világbajnoki keret tagjait a Reichstrainer, vagyis a birodalmi edző úgy biztatta a feladatra, mintha katonai bevetésen kellene Párizst elfoglalniuk: „Tökéletes felkészültségre és felülmúlhatatlan bajtársiasságra lesz szükség, egységre, amely erős kötélként összeköt bennünket. Felkészültség és bajtársiasság: két tényező, ami szorosan összefonódik a csapatjátékban. Azt a tizenegy férfit, aki képviseli a mérkőzésen hazánk színeit, a harci szellemnek kell áthatnia.”

Leinemann szerint ez úgy hangzott, mintha Svájcnak nem is a futballválogatottját, hanem a hadseregét kellett volna legyőzni. Szinte kétszer el kell olvasni azon sorait, amelyek rávilágítanak, hogy „Németország nem engedhette meg magának, hogy különvonatot indítson Franciaországba, ellentétben Svájccal. Devizaszegény ország voltunk, ezért a német csapat nem utazott el korán Párizsba, hogy hozzászokjon az ottani viszonyokhoz, hanem Duisburgban maradt és csak június 3-án, pénteken, egy nappal a nyitómeccs előtt ment oda.”

Kis létszámú küldöttséggel. Mindössze tizenöt játékos, Herberger, egy gyúró és egy vezető alkotta. A hiányzó devizák mellett az az aggodalom is közrejátszott abban, hogy a keret, ameddig csak lehetett, német földön maradt. Számítani lehetett arra, hogy a párizsi nézők finoman szólva nem rokonszenveznek majd a németekkel. Még egy mondat Leinemanntól: „A birodalmi sas, aki agresszíven tartotta karmai között a Földet, elkezdett fenyegető szimbólummá válni.” Tartani lehetett olyan inzultusoktól, amilyenek korábban Svájcban is érték a németeket.

A stuttgarti Gestapo egy Berlinnek szánt jelentésben arra figyelmeztetett, hogy „a féktelen hajsza következtében, amit Svájcban a németek ellen folytattak,

a futballmérkőzéseket politikai tüntetésekre használják fel.

A németekkel nem vendégként, hanem mindenhol ellenségként, fagyosan bánnak. A főpályaudvaron és a városban látványosan horogkeresztes zászlókat tépnek szét. A nők azzal simogatják a feneküket. Heinrich Mann által írt vagy a spanyol polgárháborúra vonatkozó röpcédulákat dobálnak. Durván fogadták a német játékosokat, akik horogkeresztes zászlókat lengetve lépték át a határt. Winterthurtól Frauenfeldig megteltek az utcák emberekkel, akik a vasúti kocsikat sóderrel, tobozokkal, rohadt almákkal, banánhéjakkal, és mindenféle hasonló tárgyakkal dobálták, hangosan ordítoztak, a nyelvüket öltögették, vagy a hátsójukat mutogatták. Az őrjöngő tömeg megpróbálta minden elhaladó kocsiról egy bottal leütni a horogkeresztes zászlót, sajnos, nagyon gyakran sikeresen.”

Herberger korábban, ahogyan fogalmazott, „nagyon magas helyről” utasítást kapott arra, hogy a válogatottban tartson egyensúlyt a német és az osztrák játékosok között. Az első mérkőzésre kijelölt kezdőtizenegyében hat „régi” (Paul Janes, Andreas Kupfer, Albin Ktiznger, Ernst Lehner, Rudolf Gellesch, Josef Gauchel) és öt „új” (Rudolf Raftl, Willibald Schmaus, Hans Mock, Wilhelm Hahnemann, Hans Pesser) birodalmi játékos kapott helyet. Herberger értett a futballhoz, megpróbálta úgy elegyíteni a csapatot, hogy részben stílusukban összecsiszolható játékosok szerepeljenek, s ha ez teljes mértékben nem is kivitelezhető, legalább a csapatrészeket összehangolja. Ilyen szempontból talán Albin Kitzinger, a német balfedezet lógott ki a sorból, aki viszont a posztján a kontinens egyik legjobbja volt, 1937-ben szerepelt Nyugat-Európa, majd 1938 őszén, az angolok ellen Európa válogatottjában is. Herberger az osztrák kapus elé német jobbhátvédet, jobbfedezetet és jobbszárnyat választott, beleértve a középcsatárt, Jupp Gauchelt is. Osztrák volt ellenben a balhátvéd, a középfedezet és a balszárny.

Gondot jelentett a birodalmi edzőnek, hogy az osztrák és a német játékosok kifejezetten utálták egymást. Erre a legjobb példa az az öltözői jelenet volt, amelynek főszereplője Pepi Stroh, a bécsi FK Ostmark (korábban FK Austria) szupertechnikás csatára és a német válogatott vezére, a Schalke csillaga, Fritz Szepan volt.

Stroh imádott dekázni, sőt zsonglőrködni a labdával, a barátai pedig hálás közönségnek bizonyultak. Osztrák társai hangos tetszésnyilvánítása közepette végigtáncoltatta a labdát a lábán, a vállán, a fején, még a hátán is. „Ilyet csak Pepi tud! Ez a srác egy varázsló, Jobb, mint Rastelli!” – kiabálták, de aztán csak tapsoltak, mert Stroh már annyi ideje bűvészkedett a labdával, hogy kifogytak a dicsérő mondatokból.

Hosszú percekkel később, amikor elunta, s megfogta a labdát, a német fiúk tekintete Szepanra szegeződött. Rajta volt a sor. A kapitány feldobta a labdát, aztán megcsinálta szinte ugyanazokat a trükköket, mint Pepi Stroh. Aztán fogta, s a falnak rúgta a labdát, csak centikkel, az osztrákok feje mellett. Amikor a visszapattanót megfogta, elfordulva odasziszegte: „Seggfejek.”

A Parc des Princes-ben megrendezett nyolcaddöntőben ugyan Jupp Gauchel megszerezte a vezetést a németeknek, de a svájciak az első számú csatáruk, André „Trello” Abegglen révén kiegyenlítettek. Svájc akkori leghíresebb futballistacsaládjának sarja (bátyja Jean és öccse, Max is válogatott volt, ezért ő Abegglen II néven vált ismertté) a kor egyik legjobb francia profi klubjában, a Sochaux-ban játszott, ezért aztán a Parcban kétszeres lelkesedéssel ünnepelték a franciák a gólja után. Kicsit az „ő fiuk” fejelt a kapuba, ráadásul a németek ellen! Mivel sem a rendes játékidőben, sem a hosszabbításban nem esett több gól, a mérkőzést öt nappal később meg kellett ismételni.

Azon már nem játszhatott Hans Pesser, a Rapid csatára, akit az utolsó percekben kiállított John Langenus, a belga bíró. A 8 órai újság itthon beszámolt arról, hogy

a bécsi futballista viselkedése kellemetlen volt a német sportvezetőknek is,

akik szerették volna, hogy a csapat szimpatikus benyomást keltsen:

„Különösen visszataszító volt a német Pesser viselkedése, amiért a bíró a közönség tomboló követelésére kizárta a játékból. A nemzetközi tornán történt súlyos szabálysértésért maga a német sportvezér rótt ki büntetést Pesserre, hogy példát mutasson és fegyelemre intse a játékosokat. Tschammer und Osten rendelkezésére a német futballszövetség Pessert azonnal hazarendelte és két hónapra eltiltotta a játéktól.”

Karl Rappan, a svájciak osztrák edzője az első meccs előtt azzal lepte meg a világot, hogy közölte, a játékosai kizárólag akkor maradnak Franciaországban, ha döntetlent játszanak a németekkel: „A mi játékosaink amatőrök, polgári állásukat nem hanyagolhatják el, ezért haza kell utaznunk. Ha továbbjutunk, akkor pénteken utazunk otthonról Lille-be.”

Újrázniuk kellett a németek ellen, ezért maradtak. Rappan ugyanazt a tizenegy játékost (Willy Huber, Severino Minelli, August Lehmann, Hermann Springer, Sirio Vernati, Ernst Lörtscher, Lauro Amadò, Eugène Walaschek, Alfred Bickel, André Abegglen II, Georges Aeby) küldte pályára, mint négy nappal korábban. Herberger ezzel szemben hat helyen is változtatott, a német Ludwig Goldbrunner, Jakob Streitle és Fritz Szepan, valamint az osztrák Stefan Skoumal, Pepi Stroh és a kiállított Pesser helyét átvevő Leopold Neumer is bekerült a csapatba. Közülük Goldbrunner, Skoumal és Stroh nem volt benne az eredeti tizenötben. A birodalmi edző kicserélte több mint a fél csapatát, de arra ügyelt, hogy az arányok rendben legyenek: ezúttal is hat német és öt osztrák játszott. Egyébként egy szűk félidőn át jól (akkor 2:0-ra vezettek…), utána pedig rosszul. A svájciak Walaschek góljával a 41. percben szépítettek, majd a második félidő az övék volt. Előbb az egyébként németországi születésű Fredy Bickel – a svéd Erik Nilsson mellett a másik futballista, aki a II. világháború előtt és után is szerepelt vb-mérkőzésen – kiegyenlített, majd a nagy sztár, Trello Abegglen két góljával kiejtette a németeket.

„A lelkesedés néha csodát művel! A német hátvédpár erősen ludas az eredményben. Káprázatos második félidőt játszik a svájci csapat. A németek is elismerik, megérdemelten győzött a lelkes Svájc” – állapította meg a Nemzeti Sport.