1980-ban kaptam egy Liszt-díjat. Ekkor még nem volt szokás az, hogy egy rézfúvós ilyen nagy elismerésben részesüljön, és egyáltalán nem számítottam rá. Úgy voltam vele, hogy ezért a díjat utólag fogom megérdemelni. Húsz évig igyekeztem, és 2000-ben lettem Érdemes Művész. Ez valahogy megnyugtatott, mert a Liszt-díjat most már tényleg megérdemeltem talán. Azonban a díjat átadó miniszter megjegyezte, hogy úgy gondolja, ez nem végállomás, még vannak lehetőségeim. Én ezen csak mosolyogni tudtam, de tessék, eltelt majdnem tíz. A korábbi logikát követve, miszerint húsz évig védtem meg a Liszt-díjat, tíz évig az Érdemest, akkor talán még van jó öt évem.

De ez az elismerés más, mint az eddigiek, mert most 64 éves koromban már nem az elvárásokon van a hangsúly. Ez egy összegzés, az elmúlt idők dicsérete. A trombitálás egy kicsit sport is. Én most egy olyan hosszútávfutónak érzem magam, aki az elmúlt 45 szakmai évemben rengeteg részhajrát teljesítettem. Tíz számomra írt kortárs trombitaversenyt mutattam be és vettem lemezre. Ilyen hosszú futás után sem akarom meghallani az utolsó kört jelző csengőt, és kihasználva a még meglévő lendületet, tapasztalatot és talán tudást is, futok tovább. És talán még az előbb kiszámolt öt év is bennem lehet.

Mindig nagyon igyekezett azon, hogy próbáljon megfelelni az elvárásoknak?

Soha nem volt bennem az, hogy ide nekem az oroszlánt is. Mindig egyfajta félsszel mentem a feladatokhoz. De ha megbíztak - és ez így volt például a tíz említett trombitaversennyel kapcsolatban is -, és elém került az oroszlán, akkor megpróbáltam legyőzni. Nem feltétlen erővel, hanem valami olyan eszközzel, amely csak az én sajátom. És ha meggyőződtem róla, hogy leterítettem azt a képzeletbeli oroszlánt, akkor ezt megpróbáltam elfogadtatni.

Arra emlékszik, hogy mikor kapta az első trombitáját?

Emlékszem: kürtöt kaptam. Úgy lettem trombitás, hogy a helyi zenekarban hiányzott egy kürtös. Először egyébként harmonikáztam, de abban nem lehetett továbbtanulni, ezért muszáj volt váltani. Apám cipőfelsőrész-készítő volt, anyám tűzőnő. A kor egyik leghíresebb trombitása, Galambos János járt hozzánk cipőt javíttatni. És mikor megtudta ezt a problémát, miszerint nagyon jól harmonikázom és lehetne belőlem zenész, rögtön meggyőzte apámat, hogy a trombita a legjobb hangszer természetesen, mert azt bálokban is lehet használni. Ha az ember elfárad a trombitában, előveszi a harmonikát.

És ön is meggyőzhető volt erről ezek szerint?

Öt perc alatt trombitássá váltam, és Galambos Jánostól kaptam átmenetileg egy hangszert 13 éves koromban. De mint mindig az életben, egy kis szerencsém is volt, mert rögtön fölvettek, egy év tanulás után, ami nem jellemző dolog, mert ma már jóval korábban kezdenek tanulni a gyerekek.

Egyik fontos érdeme a kortárs zene és az új magyar művek megismertetése, de emellett 2004-ben rögzítette a barokk trombitaversenyek és a kortárs magyar trombitaversenyek albumát is. Mitől függ, hogy mit játszik?

Ez 45 év alatt történt meg. Végig főállásban voltam zenekari trombitás. Az Opera Zenekarba vettek fel húszéves koromban, és aztán négy év után átkerültem az ország akkori legjobb zenekarába, a Rádió Zenekarba, és ott is maradtam egész tavalyig, onnan mentem nyugdíjba.

Lehet 45 évig ugyanazzal a lelkesedéssel kiállni minden egyes koncerten a színpadra?

Nem lehet másképp! Én Soroksáron ugyanazzal az izgalommal lépek föl. Izgalmat mondok, holott lelkesedésre kérdezett rá, de a kettő összefügg.