Nem is igaz, hogy nem szeretek. Két esetben nem szeretek: ha az az érzésem, hogy az interjú készítőit nem érdekli azt, amit mondok, ha a beszélgetésbe belecsúszik egy formalitás. A másik pedig akkor van, amikor rettenetesen ismételem magamat. Persze ismerem azt a mondást, hogy egy újszülöttnek minden vicc új, nem hallotta még mindenki még az én történeteimet sem. De olyan sokszor mondtam már annyiféle módon, de mégis ugyanazt, hogy néha úgy érzem: csak ismétlem magam. Különben pedig szeretek.

Nemrégiben újra bemutatták Az élet mint olyan című darabot a Pesti Színházban. Ez korábban a Vígszínház házi színpadán ment, egy kisebb, egészen más légkörű színpadon. Az előadás nem vesztett az intimitásából azzal, hogy egy nagyobb színpadra került?

Érzésem szerint, amit vesztett az intimitásból, azt megnyerte a teatralitásán, a szó jó értelmében. Kicsit erősebben, összeszedettebben és nagyobban kel játszanunk, és remélem, hogy ez nem lett hátránya az előadásnak. Valamit elvesztett: egyfajta zavarba ejtőséget. Ott a házi színpadon olyan volt, mint ha körülülnék az ágyunkat a nézők, és igazán belelátnának a paplanunk alá. Ezt egy kicsit elvesztette, helyette viszont nyert egy összeszedettebb, erősebb nézőteret, akik jobban és bátrabban reagálnak, és ennek megfelelően kihozott belőlünk egy koncentráltabb és erőteljesebb játékformát.

Igen keserű a darab. Alapvetően a kapcsolatok elsekélyesedéséről beszél. De ön szerint valós szituáció az, hogy valaki felébred az éjszaka közepén egy szívroham gyanújával, és azt mondja: megvan, hogy hol rontottam el az életem, a feleségem mindennek az oka.

A színház nem egészen arra való, hogy valós szituációkat mutasson, hanem inkább arra, hogy tükröt tartson nekünk. Ezt a művészet mindenfajta eszközzel elvégezheti. A darab azok közé tartozik, amelyik a valóságra emlékeztet, de egészen pontosan nem hiszem, hogy ilyen előfordulhat. De a színház egy sűrítmény. Ez az előadás pedig igazán az. Nincs szünet benne, olyan mintha egy filmet nézne a néző. Nagy vállalás az író részéről, hiszen odahívja a nézőket hétre, fél kilenckor már el is engedi őket, mégis csinál egy olyan katarzisos játékot, hogy sokan az egész darabot ugyan átnevetve, de a végén sírva azt mondják: ez nagyon jó volt, ez sokat mondott nekünk. Nagyon ritkán van, hogy a nézők így reagáltak.

A darab bemutatójakor azt mondta, hogy olyan, mint ha maga írta volna. Miért?

Én nem tudok sajnos ilyen jót írni. Ezt úgy értettem, hogy olyan, mint ha nekem írták volna vagy az én számból szólna. Mert minden ismerős benne, és könnyedén jön. A mai srácok időnként azt mondják, hogy mindenbe bele kell halni, halálig kell harcolni, egész életünket bele kell tenni a színházba, azért, hogy az hasson. Az én főiskolai tanárom, Várkonyi Zoltán azt tanította, hogy ha igazán belehalós egy előadás, akkor azt nem lehet százszor végigcsinálni, mert tönkremegy az ember szervezete. Ha valaki például meghal egy színpadon, akkor másnap nem tud játszani. Kell valamiféle könnyedségnek és játékosságnak lenni a darabban, elképzelhető, hogy át is kell verni a közönséget, mint ha meghalnánk, mintha belepusztulnánk. De mégse pusztuljunk bele, hogy másnap el tudjunk menni filmezni vagy színházat csinálni.

Ezt mikorra tanulta meg? Vagy ezt elejétől tudta? Főiskolás hevülettel sokan nekimennek a nehéz feladatoknak.

Ez manapság így van, de nem mindig volt így. Minket úgy tanítottak, hogy mondjunk el egy olyan monológot, amihez nagy erő kell, úgy, hogy a bal kezünkben egy kifújt tojást tartunk, amit nagyon könnyű összeroppantani. Rettenetesen nehéz volt ennek úgy eleget tenni, hogy a tojás megmaradjon, az mindig összetört.