Az ukrán légelhárítás lengyel területre zuhant rakétája egy pillanatra a harmadik világháborút hozta egészen közel. Azért, hogy még egyszer ilyen helyzet ne alakulhasson ki, Németország felajánlotta, hogy a legmodernebb, amerikai légvédelmi rendszert küldi Lengyelországba. A lengyelek, akik amúgy maguk is rendelkeznek Patriot ütegekkel, először köszönték is a lehetőséget, de aztán Mariusz Blaszczak, az ország védelmi minisztere mégis azt kérte, hogy a MIM-104 Patriot típusú légelhárító rakétákat inkább Ukrajna nyugati részére telepítsék.

A Patriot (Hazafi) rendszer az első Öböl-háborúban, 1991-ben szerzett világhírt magának azzal, hogy képes volt az Izraelre kilőtt iraki rakétákat is megsemmisíteni. Persze a sikerpropagandát idővel erősen árnyalták a háború után napvilágra kerülő adatok.

Kiderült, hogy a Patriot egyáltalán nem volt "mindenható",

és csak az iraki rakéták töredékét tudta elfogni. Azonban ez még így is szép teljesítmény volt egy olyan fegyvertől, amit nem is erre terveztek. Merthogy a Patriot rendszert alapvetően repülőgépek és helikopterek ellen szánták az amerikai Raytheon, valamint a Lockheed-Martin mérnökei. Igazi műszaki csoda volt, hogy még az ezeknél sokkal gyorsabb és kisebb rakétafejeket is el tudta találni.

A Patriot fejlesztését az 1980-as években kezdték az Egyesült Államokban. A tengerentúlon a légvédelmi rakéták sokáig a fegyverkezés mostoha gyerekei voltak. Az amerikai katonai doktrínák ugyanis mindig abból indultak ki, hogy bármilyen fegyveres konfliktus legelején meg kell szerezni a teljes légi fölényt. Viszont, ha az eget az USA uralja, akkor nincs is igazán szükség rakétás légtérvédelemre.

A Szovjetunióban ezzel szemben éppen fordítva gondolkodtak.

A moszkvai katonai vezetés sokat tanulhatott a náci Németország ellen folytatott szövetséges légi háborúból és joggal számíthatott valami hasonlóra egy kelet–nyugati összecsapás esetén. Ezért a háború befejezésétől kezdve nagy hangsúlyt helyezett a légvédelem, ezen belül is az irányított rakéták fejlesztésére. Ebben pedig jócskán támaszkodott az elfogott német mérnökök tapasztalatára, tudására. Nem véletlen, hogy a legelső hadrendbe állított szovjet légvédelmi rakéták meglehetős hasonlóságot mutattak a háború végi német fejlesztésekkel.

Az évtizedek alatt egyre hatékonyabbá váló szovjet légvédelmi rakéták megjelenése egy idő után elérte a Pentagon döntéshozóinak ingerküszöbét is, és utasítást adtak egy új rendszer kifejlesztésére. Persze a Patriot tervezői nem a semmiből indultak, hiszen korábban is léteztek amerikai légvédelmi rakéták, mint például a MIM-23 Hawk, amit az új konstrukciónak kellett felváltania.

A mérnökök alaposan tanulmányozták a Vietnámban és a közel-keleten szerzett tapasztalatokat, és megállapították, hogy a légvédelmi rendszerek legnagyobb gyengéje a helyhez kötöttség. Olyat kell létrehozni, amely gyorsan és könnyen mozgatható, egyik helyről a másik telepíthető, mi több, a globális katonai szerepvállasának megfelelően, még repülőgéppel is szállítható.

Így az új rendszert eleve teherautókra tervezték és igyekeztek csökkenteni a részegységek számát. Ennek megfelelően a MIM-104 Patriot rakétaindítóból, felderítő radarból és irányítóközpontból áll. Ember csak ez utóbbi működtetéséhez kell, a többi teljesen automatikus.

Hogy megspórolják a tűzvezető radart érdekes műszaki megoldást alkalmaztak. Az elektronika miniatürizálásának köszönhetően ezt az eszközt a rakéta orrába építették. Nincs viszont hozzá számítógép, ami feldolgozná a radar jeleit és azok alapján kiszámolná a megfelelő repülési irányt. A Patriot úgy működik, hogy a rakéta elindul a kiválasztott cél felé, majd annak közelébe érve bekapcsol az orrában lévő radar. Ennek jeleit lesugározzák a földön lévő irányítóközpontba, ahol az ottani tűzvezető számítógép kidolgozza a szükséges iránymódosítás adatait, amiket aztán visszasugároznak a rakétának. Amennyire bonyolultnak tűnik, annyira egyszerű és ötletes megoldás ez. A rakéta kisebb súlyú, így gyorsabban tud manőverezni. Az első változat, a PAC-1 rakétái azonban még egy töltetet is cipeltek, ami a robbanást követően repeszfelhővel pusztította el a közeledő célt.

Az Öböl-háborúban viszont kiderült, hogy a támadó rakéták túl gyorsak a Patriot gyújtójához képest, ezért a robbanás sokszor túl később következett be. Ellenben azt is megfigyelték, hogy a rakéta meglepően pontosan közelítette meg a célját és sokszor közvetlen ütközéssel semmisítette meg azt. Ez lett hát a fejlesztés iránya.

A következő változat, a PAC-2 még tartalmazott ugyan egy kisebb repeszromboló töltetet, de a legújabb PAC-3-as már nem. Ez a rakéta szó szerint telibe vágja a célját, és mivel ütközéskor összeadódik a két tárgy sebessége, ez bődületes mozgási energiát jelent.

Mivel pedig se fedélzeti számítógép, se robbanótöltet nincs, a PAC-3 rakéta méretét jelentősen lehetett csökkenteni. Olyan kicsi, hogy ugyanabban az indító konténerben egy helyett már négy új rakéta fér el. Egy csapásra megnégyszerezték ezzel az indítóállások kapacitását. Az újabb rakéták különösebb gond nélkül integrálhatók a korábbi indítókhoz, így egy-egy kilövőállás akár mind a kétfélét is alkalmazhatja vegyesen.

Mint említettük, az eredeti Patriot rendszert repülőgépek, helikopterek ellen tervezték és csak a mérnökök remek munkájának volt köszönhető, hogy korlátozottan még rakéták ellen is hatásos volt. A legújabb PAC-3 változatot viszont már kimondottan rakéták elleni harcra szánták. Méghozzá a legveszélyesebbek, a rövid és közepes hatótávolságuk elhárítására. Mivel ezek repülési ideje nagyon rövid, csak kevés idő áll rendelkezésre a felderítésükre és az ellentevékenységre. Az idő itt néha csupán másodperceket jelent.

A Patriot rendszernek van még egy óriási előnye. Elemei viszonylag nagy távolságra széttelepíthetők, így sokszorosára nő az oltalmazott terület nagysága és az indítóállások is jóval nehezebben megsemmisíthetők. Mivel ezek egy hálózatot alkotnak, bármelyik pusztulása esetén a feladatát a szomszédos kilövőállások veszik át. Emberek viszont csak az irányítóközpontban tartózkodnak, ezért a veszteség mindössze anyagi.

Sz-400 Triumf vs. MIM-104 Patriot

Sokan próbálják összehasonlítani a legújabb orosz és amerikai rakétás légvédelmi rendszereket. Először is szögezzük le, hogy a két fegyver nem azonos kategória. Az orosz Sz-400 Triumf nagy hatótávolságú, vagyis több száz kilométerre lévő célok ellen tervezték. Rakétái és járművei is hatalmasak az amerikai Patriothoz képest. Bár az oroszok azt állítják, hogy az ő rendszerük is alkalmas rakéták elfogására, valójában ez a képesség meglehetősen korlátozott.

A Patriot inkább a közepes hatótávolságú eszközök közé sorolható. Ellenben, főleg a PAC-3-as változata, már kimondottan rakéták és robotrepülőgépek ellen készült. Ezt a képességét pedig harc közben is igazolta. Itthon szinte alig kap nyilvánosságot az a háború, amely már évek óta, változó intenzitással dúl Szaúd-Arábia és Jemen között. 2015 és 2017 között a szaúdiak 80-90 százalék körüli eredményességgel több, mint 100 szovjet/orosz Scud rakétát szedtek le a Patriotokkal, főleg a PAC-2-es változattal. Független szakértők szerint még ennél is jobb eredményt érhettek volna a PAC-3-as verzióval, bár ez még így is komoly siker.

Azonban a fegyvereikből lassan kifogyó oroszok egy ideje már az Sz-300-asokat (ennek legutolsó változata kapta az Sz-400-as jelzést) inkább földi célpontok támadására használják. Valószínűleg egy ilyen rakétát lőttek a lengyel határ közelében lévő ukrán célpontra is, amit a védők, egy szintén hasonló típusú fegyverrel próbáltak elhárítani. Ennek a két rakétának roncsai hullottak a határ túloldalán lévő lengyel gabonaszárítóra, megölve két embert. A lengyelek most a rakétagyilkos Hazafiakat küldenének Ukrajnába, hogy elejét vegyék egy újabb ilyen esetnek. Egyébként ilyen rakéták védik számos NATO-tagország, többek között Szlovákia és a Románia légterét is.