A legenda szerint Szent Fermin egy római szenátor kereszténységre áttért, jámbor lelkű fia, Pamplona első püspöke volt, akit 303-ban galliai térítőútján, Amiens-ben fejeztek le. A mártírhalált halt püspök lett Pamplona védőszentje, Navarra társpatrónusa, a csizmadiák, a borkereskedők és a pékek védőszentje. Ereklyéinek egy része 1196-ban került vissza Franciaországból szülővárosába, ahol ettől kezdve október 10-én tartották ünnepét. Az időpontot a zord őszi időjárás miatt 1591-ben július elejére, a hagyományos állatvásárok idejére tették át, amikor a jószágaikat a városba hajtó marhakereskedők bikaviadalokat is tartottak. A két esemény összekapcsolásából született, az eleinte kétnapos Feria de San Fermín (vagy ahogy a helyiek nevezik: sanfermines) aztán egyre hosszabb ideig tartott, újabb látványosságokkal - köztük a 17. századtól a bikafuttatással - bővült, és egyre több látogatót vonzott.

A napjainkban már kilencnapos ünnep a múlt században a Nobel-díjas Ernest Hemingway révén vált világhírűvé.

Az amerikai író 1923-ban látta először a bikafuttatást (encierro), amelynek 1926-ban megjelent Fiesta (A nap is felkel) című regényében állított irodalmi emléket. Műve felkeltette az érdeklődést a szokatlan látványosság iránt, amelyre ma már a világ minden tájáról özönlenek az emberek. A kétszázezer lakosú Pamplona utcáit ilyenkor másfél millió turista lepi el, akik esznek-isznak, énekelnek, táncolnak, és gátlásaikat levetkőzve, féktelen mulatozással töltik a világ legőrültebbnek tartott fiesztáját.

A fesztivált július 6-án délben a városháza erkélyéről kilőtt rakétával (chupinazo) nyitják meg a teret betöltő, tengerként hullámzó, hagyományos baszk viseletbe (fehér ruha, nyakba kötött piros kendő és piros derékszalag) öltözött tömeg előtt. A következő nap reggelétől aztán naponta több ezer helybéli és turista bizonyítja bátorságát - mások szerint kockáztatja könnyelműen az életét - a híres-hírhedt bikafuttatásokon.

A bikafuttatás menete évtizedek óta szinte változatlan.

A környező gazdaságokban bikaviadalokra tenyésztett állatokat a futtatás előtti éjszakán hagyományosan lábon hajtják át (encierrillo) a város közepén lévő karámokba. Reggel nyolc órakor rakéta fellövésével jelzik, hogy a karámból hat békés természetű ökör kíséretében kiengedték a hat viadalra szánt, felajzott bikát. A hatmázsás kolosszusok előtt futók csupán egy összetekert újsággal "felfegyverkezve" rohannak végig az óváros kordonokkal védett, szűk utcácskáin. A bikaviadal-arénáig mindössze 875 métert kell megtenniük, de a három-négy percig tartó futás így is baleset-, sőt életveszélyes. A szabályok szerint a résztvevőknek tizennyolc évnél idősebbnek kell lenniük, alkoholt nem fogyaszthatnak, csak a bikával azonos irányba futhatnak, és nem ingerelhetik az állatokat.

A résztvevőknek erős idegzetre, gyors reflexekre és jó erőnlétre van szükségük, de az sem árt, ha a szerencsével sem állnak hadilábon.

A baszk ruhát viselő, tapasztalt helyiek, a mozók művészetnek tekintik a futást, komolyan edzenek, s indulás előtt Fermín szobránál énekelve kérik a szent áldását. Közöttük, a néhány ezer fős tömegben tapasztalatlan turisták (már a gyengébb nem képviselői is) tolonganak, akik gyakran éjszakai dorbézolás után állnak a bikák elé, és nem riadnak vissza ingerlésüktől sem, ami szigorúan tilos, veszélybe sodorva önmagukat és futótársaikat. 1910 óta 16 ember vesztette életét a vágtában, legutóbb 2009-ben öklelt halálra egy bika egy madridi férfit, a kisebb-nagyobb sérülések száma minden évben eléri a százat.

Az arénába befutó bikák egymástól elkülönített karámokban várják sorsuk beteljesülését. A közel húszezer főt befogadó Plaza de Torosba este fél hattól díszes ruhába öltözött lovasok és az elpusztult állatok szállítására használandó lovas fogatok vonulnak be, s fél hétkor elkezdődik a nap másik nagy látványossága, a bikaviadal (corrida). Az estéket tűzijáték zárja, 2000 óta ennek résztvevői is versengenek egymással.

A viadalra szánt bikákat (toro bravo) minden évben nagy gonddal választják ki, tenyésztésükre egy egész ágazat szakosodott, jellemző tulajdonságaik tenyészetenként különböznek. A miurai bikák veszélyesek és erősek, de az arénában nemes viselkedésűek, a Cebada Gagóból származók nyugtalanok és ingerlékenyek, a jandillaiak a legmerészebbek, futtatásuk mindig szenvedéllyel és drámával jár. 2017-ben - a futáson néhány ökleléssel - először mutatkoztak be a Puerto de San Lorenzo tenyészet bikái, jellemző tulajdonságaikról még csak gyűlnek a tapasztalatok. Az idei újoncok, a La Palmosilla tenyészet bikái július 13-án (a statisztikák szerint a balesetek szempontjából legveszélyesebb napon) futnak majd ki.

A macskaköves utcákon reggelenként végigdübörgő félelmetes bikák esténként már az életükért harcolnak, s rendszerint alulmaradnak a szigorú koreográfia szerint küzdő, jól felkészült torreádorokkal szemben. A tömegeket vonzó bikaviadal az állatok számára szenvedés, védelmükben egyre hangosabban tiltakoznak az állatvédők, de egyelőre nem látszik valószínűnek, hogy a közeljövőben betiltsák a Spanyolországban művészetnek és kulturális eseménynek tekintett bikaviadalokat.