Az EU három pillérből álló szerkezete eleve a tagállamok közötti kompromisszum volt. Míg egyes államok további területeken is szorosabbra vonták volna az együttműködést, más országok nem szívesen ruháztak volna ilyen jogköröket a tagállamok fölött álló uniós intézményekre. Így aztán nem egyszerűen az Európai Gazdasági Közösséget nevezték és alakították át mindezt magába foglaló Európai Unióvá, hanem az Európai Gazdasági Közösségből kivették a "gazdasági" jelzőt, utalván arra, hogy már nem pusztán gazdasági együttműködésről van szó, és létrejött az inkább a tagállamok által az uniós intézményektől, az Európai Bizottságtól, az Európai Parlamenttől és az Európai Bíróságtól elkülönülten irányított második és harmadik pillér, amelyekbe az uniós szerveknek csak korlátozott beleszólásuk volt. A három pillért 2009-ben a Lisszaboni Szerződés olvasztotta egybe.

A tagállamok szorosabb, megbonthatatlannak szánt együttműködésének jelképe lett a Gazdasági és Monetáris Unió (EMU), amelyet a közös pénz, az euró testesít meg. A szerződés fektette le annak feltételeit is, hogy mi szükséges a tagállamok részéről ahhoz, hogy saját valutáikat az euróra cseréljék - ami egyébként minden, az Európai Unióhoz csatlakozó állam, így Magyarország számára is kötelező. Ez alól csak Dánia és az Egyesült Királyság kért és kapott felmentést.

A maastrichti konvergencia kritériumok célja az árstabilitás fenntartása a közös pénzt használó országokon belül. Az eurót csak azok az országok vezethetik be, amelyekben az infláció legfeljebb 1,5 százalékkal magasabb a három legkisebb mértékű pénzromlással rendelkező ország átlagánál, jelenleg 2,5 százaléknál, ahol a hosszú távú kamatláb maximum 2 százalékkal haladja meg a három legalacsonyabb átlagát, jelenleg ez a határérték 4,81 százalék, valamint ahol a költségvetés hiánya legfeljebb a bruttó hazai termék (GDP) 3 százaléka és az államadósság sem haladja meg a GDP 60 százalékát, vagy legalábbis csökken. Emellett az adott országnak az euró bevezetését megelőzően legalább két évig az európai árfolyammechanizmus tagjának kell lennie, s ezen idő alatt nem is értékelheti le nemzeti valutáját.

Húsz évvel később már a legtöbb szakértő egyetért abban, hogy a Gazdasági és Monetáris Unió alapjaival az volt a probléma, hogy sokkal inkább volt monetáris, mint gazdasági; a költségvetési politikákat - a megszabott hiányon felül - nem hozták összhangba, ehhez nem volt meg a politikai akarat, akkor a politikusok a deficit és az infláció ellen küzdöttek, nem számoltak azzal, hogy a fenyegetés a pénzügyi szektoron keresztül érkezik majd. Ráadásul tudvalevő, hogy a 2000-es években sem Franciaország, sem Németország nem tartotta be maradéktalanul a maastrichti kritériumokat, Görögország pedig éveken keresztül gyakorlatilag semmibe vette az előírásokat. Görögország a határérték többszörösére duzzasztotta mind államadósságát, mind költségvetési hiányát, s az eurózóna egybentartása érdekében a többi uniós tagország által vállalt áldozat, a neki nyújtott segítség nélkül totális összeomlással és fizetésképtelenséggel, államcsőddel lett volna kénytelen szembenézni.

A napokban Jean-Claude Trichet, a Maastrichti Szerződés egyik kidolgozója, az Európai Központi Bank későbbi elnöke úgy nyilatkozott: visszautasítja, hogy egyesek Európát és az eurót kiáltsák ki bűnbaknak a gazdasági problémákért, mert azok forrása nem a szerződés, hanem az, hogy egyes országok nem tartották be az abban foglaltakat, a lefektetett játékszabályokat.A válság miatt viszont a tagállamok is felismerték: elkerülhetetlen, hogy a pénzügyi szektort valamilyen formában közös szabályrendszer, felügyelet és védőháló alá helyezzék, a pénzügyi szektor ugyanis olyan szinten "összenőtt", hogy előfordulhat, hogy egy-egy tagállam adott esetben nem képes megfelelően szabályozni, ellenőrizni a határain túlnyúló hatásokat. Emellett pedig középtávon az is kiderült, hogy nem elég megmenteni a bajba jutott bankokat, ugyanis a tagállamok kasszája sem végtelen. Ördögi kör alakult ki: a bankszektor bajba jut, az állam hatalmas összegekkel megmenti, hogy elkerülje a tovagyűrűző reálgazdasági hatásokat, de emiatt felduzzad a deficit és az államadósság, a hitelezők csak drágábban lesznek hajlandóak finanszírozni az adott országot, emelkednek a kötvények hozamai, de ezzel az adott ország bankjainak költségei is megemelkednek, és újra ott vagyunk, ahol a part szakad. Ezt hivatott megtörni az, hogy az eurózóna bankrendszerét közös felügyelet alá helyezik, közös szanálási szabályokat állítanak fel, s talán idővel egységes betétgaranciát is létrehoznak, valamint igyekeznek elkerülni, hogy a bankokat az adófizetők pénzből, közpénzből, költségvetési forrásokból kelljen talpra állítani. Bár a jövőben elvileg ez is lehetséges lesz az uniós mentőalapból, a cél ennek elkerülése, az, hogy egy pénzintézet problémáit elsősorban azok pénzéből oldják meg, akik részvényesként vagy hitelezőként pénzelték a bankot.

A válság következményeként az Európai Bizottság is "erősebb" lett: jelenleg jóval több eszköz áll rendelkezésére, hogy ellenőrizze és megrendszabályozza azokat az országokat az eurózónában, amelyek megszegnék a szabályokat. Az eurót használó országoknak például mostantól kezdve már előre jóvá kell hagyatniuk fiskális terveiket Brüsszellel.