A parlament 2012-ben Menczer Erzsébet fideszes országgyűlési képviselő indítványát elfogadva kérte fel a központi államigazgatási szerveket, az oktatási intézményeket, az egyházakat, a civil szervezeteket, a közszolgálati médiumokat és az önkormányzatokat, hogy méltóképpen emlékezzenek meg a Szovjetunióba hurcoltakról. Arról a mintegy 800 ezer magyarról van szó, akit 1944 őszétől hadifogolyként vagy internáltként a Szovjetunióba hurcoltak többéves kényszermunkára, illetve akit a második világháború után 5-25 évre száműztek a Gulág rabtelepeire a "magyar hatóságok hathatós közreműködésével, koholt vádak alapján" - írja az MTI.

Egyértelműen állíthatjuk, hogy a szovjet hatóságok tervszámokkal érkeztek Magyarországra" - olvasható a Rubicon folyóiratban közölt tanulmányban. "Az anyagi zsákmányon, továbbá a rendes és jogszerű jóvátételen túl a Szovjetunió munkaerő-szükségletének egy részét is a legyőzött országok polgáraiból igyekezett kielégíteni. Ugyanakkor a megszállt területek pacifikálása és a tömeges megtorlás politikája is a tömeges elhurcolásba torkollott.

A Szovjetunióba szállítottak feltehetően legnagyobb csoportját a valódi hadifoglyok alkották, bár nagy részük már fegyver nélkül került fogságba. Sokan ugyanis hittek a Vörös Hadsereg szabad eltávozást hirdető röplapjainak, és a gyors hazajutás reményében megadták magukat. Hadifoglyok lettek azok is, akik a németek és a nyilasok garázdálkodását megsokallva vagy a kedvezőbb bánásmód kiérdemléséért fegyverrel a kézben, harcra készen álltak át a szovjet alakulatokhoz. Mintegy 250 000 honvéd pedig - a háború utolsó napjaiban a nyugati zónák felé igyekezve - Németországban esett szovjet fogságba. (300 000 honvédnek sikerült az angolszász csapatok előtt letenni a fegyvert.)

Az elhurcoltak másik részét polgári személyek tették ki, akiket a harcoktól teljesen függetlenül fogtak el. ők a tömeges megtorlás és a megfélemlítés szovjet politikájának lettek az áldozatai."

A Rubicon írása szerint: "Békés és Csanád megyéből elsősorban a német nemzetiségűeket vitték el. Szovjet államvédelmisek 1944 karácsonyán kezdték meg egyes települések körülzárását. Volt, ahol erőszakkal, másutt megfélemlítéssel vagy éppen megtévesztéssel, csalással gyűjtötték össze a 18-30 év közötti nőket és a 18-45 év közötti férfiakat. Az elhurcolt német nemzetiségűek száma a Magyarországi Németek Szövetsége szerint 60 ezerre tehető.

Hasonló módon deportálták a mai Borso-Abaúj-Zemplén megye, a Hajdúság és más területek lakosságának számottevő részét. A tömeges elhurcolásokat közvetve bár, de a korabeli sajtó is beismerte. 1946. június 17-én a Magyar Hadifogoly Híradó azt tudatta olvasóival, hogy a Magyar Kommunista Párt közbenjárására "negyvenezer Miskolc környéki civil fogoly érkezett a Szovjetunióból".

Budapesten elsősorban az ostrom elhúzódása miatt szedték össze az embereket. A hónapokig tartó harcot ugyanis Malinovszkij marsall a védők nagy számával magyarázta. A város elfoglalása után a valódi hadifogoly-szállítmányokat civilek ezreivel egészítették ki.

Politikai megfontolásból vitték el a Horthy-korszak számos prominens politikusát, katonai vezetőjét, tudósát, többek között Bethlen Istvánt, Bakai Szilárdot, Lajos Ivánt. Politikai ellenfelei kikapcsolására a Magyar Kommunista Párt is felhasználta az NKVD jelenlétét. Kovács Bélát, a Kisgazdapárt főtitkárát megalkuvást nem tűrő, szókimondó magatartásáért tartóztatták le és vitték el.

A Szovjetunióba hurcolt magyar állampolgárokról nem készült pontos névsor, számukról nincs egzakt kimutatás. A Központi Statisztikai Hivatal 1946-ban, az addig beszerzett dokumentumokra támaszkodva, 600 000 főben adja meg a deportáltak seregének nagyságát.""A Magyarország területén fogságba esett, közmunka ürügyén elfogott vagy mondvacsinált politikai okokból letartóztatott és elítélt emberek túlnyomó része gyűjtőtáborba került" - olvasható a Rubiconban. Mint írják: hazánkban a számos tábor közül tíz olyan volt, ahol folyamatosan 20 000-nél több foglyot őriztek a Vörös Hadsereg katonái. E tíz közül a ceglédi, a váci, a gödöllői, a jászberényi tábor volt a leghírhedtebb. Ezeken a gyűjtőhelyeken hónapokat is eltöltöttek a foglyok, amíg szabadulás helyett útnak nem indították őket valamelyik romániai átmenőtábor irányába. Sokan a magyar-román határ átlépésekor döbbentek rá arra, hogy - ellentétben a szovjetek tudatos hitegetésével - útjuk orosz kényszermunkatáborba vezet. A felismerés hatására többek megpróbálkoztak a szökéssel. Felszedték a vagonok alját, és a mozgó vonatból a sínek közé ereszkedtek. Volt, akinek sikerült, többen a kerekek alá kerültek, másokat az őrség lőtt le menekülés közben. Mivel a tervszámok betartása nagyon fontos volt, a hiányzók helyét valahogy mindig feltöltötték. Nemegyszer munkájukat végző román vasutasokat kényszerítettek a magyarországi transzportokba.

A hadifogolytáborokba elsősorban a harcok során elfogott vagy átállt katonák kerültek. Hozzájuk csapták azokat a civileket is akiket a háborús statisztika feljavításaképpen - ahogy Budapest esetében is - "hadi" fogolyként hurcoltak el. Ezek a táborok a Vörös Hadsereg ellenőrzése alá tartoztak, a bánásmód nem volt annyira rossz, mint a másik két lágertípusban. A foglyok a háború után általában levelezhettek hozzátartozóikkal, és időnként egy-egy szovjetunióbeli újság is eljutott hozzájuk. Aki viszont nem teljesítette a munkanormát vagy egyéb "kihágásra vetemedett", büntetőtáborba került.

Az NKVD ellenőrzése alatt álló internálótáborokba kerültek a német nemzetiségűek, valamint azok a magyarok, akiket az ország legkülönbözőbb területéről, de elsősorban Kelet-Magyarországról közmunka ürügyén hurcoltak el. Az együtt érkezett családokat szétszakították, és a hozzátartozók, a férjek, a feleségek, a gyerekek több ezer kilométerre kerültek egymástól.

Az internált rabok nemre és korra való tekintet nélkül bányában dolgoztak. Naponta csak kétszer kaptak enni, és nem volt joguk levelezni sem. A rendkívül rossz körülmények miatt gyakoriak voltak a járványos tífuszos megbetegedések. Ilyenkor a táborlakók 20-30 százaléka életét vesztette.

A legszörnyűbb viszonyok az ugyancsak NKVD vezette GULAG-táborokban uralkodtak. Ezekbe a lágerekbe a politikai elítélteket szállították. A kegyetlen bánásmódon és a tudatos, az akaraterőt megtörendő éheztetésen túl a táborlakóknak a zord földrajzi viszonyokkal is meg kellett küzdeniük. A három leghírhedtebb táborkörzet - a vorkutai, a norilszki és a kolinai - az északi sarkkörön túl volt. A hőmérséklet télen nemegyszer megközelítette a mínusz 60 fokot, de még ennél is rosszabb volt az állandó szél, a purga. A rengeteg távol-keleti körzet közül a tajseti tábort kell kiemelni. Lakói kezdték el építeni az évszázad építkezésének beharangozott Bajkál-Amur (BAM) vasútvonalat. Amikor a BAM-ról hallunk, jusson eszünkbe, hogy ez a technikai vívmány sok ezer magyar és más nemzetiségű kényszermunkás, rabszolga életébe is került.

A harcok elültével, a jövőt meghatározó pártharcok és a gazdasági talpra állás közepette is az egész magyar társadalom egyik legégetőbb kérdése a hadifoglyok sorsa, hazaszállítása volt. Alig volt család, melyet közvetve vagy közvetlenül ne érintett volna mindaz, ami a szovjet fogságba esett és deportált 600 ezernyi magyarral történt. A hozzátartozók népes csoportjai a híres Mária-kegyhelyre, Makkos Máriára zarándokoltak, hogy a Szűzanya közbenjárását kérjék a hadifoglyok kiszabadítása érdekében. Az elhurcoltakról megemlékeztek a pásztorlevelek, és gyakran a miséket is az ő lelki üdvükért mondták. A vidéki városok és a falvak lakossága mozgalmat indított, hogy állítsanak hősi emlékművet az "ismeretlen elesett hadifoglyoknak".

A hadifogolyügy hatósági kezelése - akárcsak az első világháború után - elvben a Honvédelmi Minisztérium feladata volt. A Szövetséges (szovjet) Ellenőrző Bizottság azonban nem járult hozzá a honvédelmi tárca ilyen jellegű tevékenységhez. Nyilván a királyi honvédség tisztjei által vezetett és a Kisgazdapárt befolyása alatt álló minisztérium a tömeges elhurcolások leplezésében, valamint a hazaszállítás eltussolásában szovjet részről nem látszott alkalmas partnernek.

A központi irányítás hiányában számos öntevékeny szervezet jött létre. A legjelentősebb volt a Hadifoglyok és Hozzátartozók Szövetsége, de sokat tett a hadifogoly-gondozás terén a Nemzeti Segély, a Magyar Vöröskereszt, továbbá a Siess, Adj, Segíts mozgalom.

A hadifogoly- és a deportált-kérdés különösen nagy súllyal jelent meg a pártharcokban. Ebből az alapvető társadalmi ügyből nyilvánvaló módon minden párt igyekezett tőkét kovácsolni magának. Gyors egymásutánban alakította meg hadifogoly-irodáját a Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt és a Nemzeti Parasztpárt. A Magyar Kommunista Párt 1945 közepén hozta létre Központi Hadifogoly Irodáját, melynek vezetésével Sziklai Sándort bízta meg.

Ígéretekben nem volt hiány, hisz Rákosi Mátyás 1945 óta minden tavasszal kilátásba helyezte a "hadifoglyok" - értsd ezen a politikai elítélteket és internáltakat is - még az évben történő hazaszállítását.

A sokszínűség azonban az MKP diktatórikus törekvéseinek kibontakozásával fokozatosan elhalványult. A Szövetséges (szovjet) Ellenőrző Bizottság 1946 közepén feloszlatta a Hadifoglyok és Hozzátartozók Szövetségét. Helyette a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetségének szervezését erőltették - nem nagy sikerrel.

Nem készülhettek el a hadifoglyok sokak által óhajtott emlékművei sem. A rendkívül informatív és tárgyilagos Magyar Vöröskereszt Hadifogoly Tudósítója című lapot 1946 tavaszán beszüntették. A hadifoglyoknak és hozzátartozóiknak - nem számítva a Szovjetunióban megjelenő Igaz Szót - ezután csak az MKP Hadifogoly Irodája által kiadott propagandisztikus, a valóságot tudatosan elferdítő Magyar Hadifogoly Híradó maradt.

Az MKP legnagyobb félrevezető mutatványát az 1947-es választási harcra készülődvén tette meg. Az előre elkészített forgatókönyv szerint száztagú asszonyküldöttség járt Rákosi Mátyásnál, megkérve őt, járjon közben Sztálinnál a hadifoglyok szabadon engedése érdekében. A pozitív válasz egy héten belül megérkezett. Így a most már valóban tömegesen hazaérkezők számára készített brosúrák büszkén hirdették: "A Magyar Kommunista Párt nagy vezére, Rákosi Mátyás személyesen járt közben annak érdekében, hogy Ti hazatérjetek."

A 100288 fogoly 1947-ben történt hazaszállítása valójában a magyar békeszerződés megkötésével volt kapcsolatban. A háborút lezáró párizsi békekonferencia volt az egyetlen fórum, ahol a magyar külpolitika, ha óvatosan is, de felléphetett az elhurcoltak szabadon bocsátása érdekében. A Párizsban tartózkodó magyar küldöttség elsősorban azt szerette volna elérni, hogy a hadifoglyok hazaszállítása a békeszerződés aláírásától számított hat hónapon belül történjék meg.

A magyar érdekeket sajnos nem sikerült érvényre juttatni, így a békeszerződés az eredeti megfogalmazásban került aláírásra. A hadifoglyokkal kapcsolatos kötelezettségeket a következőképpen fektették le: "1. A magyar hadifoglyok, mihelyt lehetséges, hazaszállítandók a hadifoglyokat visszatartó egyes hatalmak és Magyarország között erre vonatkozólag kötött megállapodások szerint. 2. Mindennemű költséget, beleértve a hazaszállításban lévő magyar hadifoglyok fenntartási költségeit-, amelyeket az érdekelt szövetséges- állapít meg-, a magyar kormány képvisel."

A hadifogolykérdés diplomáciai szintű megoldására a békeszerződés aláírása után tehát egyetlen remény maradt, nevezetesen az említett iratban megcsillantott hadifogoly-egyezmény. Ezt Magyarországnak a Szovjetunióval kellett megkötnie, mivel 1946 nyarától Nyugaton már nem volt magyar hadifogoly. Az érintett tárcák (Külügy-, Honvédelmi, Népjóléti és Közlekedési Minisztérium) szakértői ki is dolgozták az előírt megállapodás előzetes verzióját.

A tervezet 4. cikke kimondta, hogy a Szovjetunió "-kormánya hozzájárul ahhoz, hogy a Magyar Köztársaság kormánya a hadifoglyok- hazaszállításának megkönnyítése céljából a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének területére egy Főbizottságot és több összekötő törzset küldhessen ki-" A 6. cikkben a szovjet fél kötelezettséget vállalt volna a fogságban elhalt személyek halotti anyakönyvi kivonatainak átadására. A 8. cikk szerint: "A Szerződő Felek kormányai kölcsönösen lehetővé fogják tenni egymásnak a Másik Szerződő Fél területén lévő hadisírok és hadifogolysírok rendezését és karbantartását."

Bár 1947 tavaszától 1948 februárjáig Szekfű Gyula, a moszkvai magyar követ többször is azt üzente, hogy a szovjet kormány rövid időn belül javaslatot tesz a megállapodás megkötésére - semmi sem történt. A Rákosi Mátyás által vezetett kormányküldöttség pedig 1948. február 18-án Moszkvában egy egészen más jellegű egyezményt kötött meg. A szovjet-magyar kölcsönös barátsági és együttműködési szerződés az elhurcoltakról nem rendelkezett, magyar-szovjet hadifogoly-egyezmény - ideértve a civileket is - sohasem született. Nem is születhetett, mert noha még 1948-ban is 84 310 fő érkezett haza, a Szovjetunió nem tudott elszámolni a területére szállított 600 ezer magyar állampolgárral. Ezért a kommunista diktatúra kiteljesedésekor, 1948 novemberében a kormányzat a hadifogolykérdést hivatalosan megoldottnak tekintette, mondván, akkorra már csak a szovjet hatóságok által elítélt háborús bűnösök maradtak kint.

A Szovjetunióban még életben lévő foglyokért ekkor a magyar emigráció emelte fel a szavát. A főleg szolgálaton kívüli katonatisztekből álló Magyar Harcosok Bajtársi Közössége dr. Makra Zoltán vezetésével 1949-ben felállította hadifogoly-szolgálatát. Az ő megbízásából készítette el az ENSZ számára Palásthy Rezső a Fehér könyvet, amely addig ismeretlen adatokat hozott a világ tudomására a Szovjetunióban elpusztult katonai és polgári deportáltakról. A nemzetközi közvélemény nyomására az ötvenes évek elején további 20 ezer fogoly érkezett haza, többségüket a kazincbarcikai és a tiszalöki internálótáborba zárták.

Az elhurcolt 600 ezer személy közül hozzávetőlegesen 400 ezer térhetett vissza. Pontos adat azért nem adható, mert központi ügykezelés hiányában az 1946 júliusáig hazaérkezettek számáról nincsenek kimutatások. A hiányzó 200 000 ember a hadifogoly-kényszermunkáslét mártírjává vált.

Ám a hazatérteket nem a szabadság várta. Megbélyegzettek lettek, bizalmi állásba nem kerülhettek. A Szovjetunióban eltöltött időt sokaknak még a munkaviszonyába sem számították be. Az egykori elhurcoltak, a megtorlástól félve, a közelmúltig kinti "tapasztalataikat" nem merték elmondani. Emlékeztek még a szabadulásuk alkalmával kapott "jó tanácsra": "Aki otthon beszélni mer az itt látottakról, azt visszahozzuk" - olvasható a Rubicon írásában.Varga Mihály: a kormány vállalt kötelezettsége a jóvátétel

A kormány vállalt kötelezettsége, hogy erkölcsi, politikai, jogi és anyagi jóvátétel illesse meg a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcolt magyar embereket - jelentette ki Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapja alkalmából tartott megemlékezésen szombaton Budapesten.

A kormány dolga nemcsak az, hogy emlékezzen és emlékeztessen - mondta Varga Mihály, hozzátéve: a kormány kötelessége a felelősök, a bűnösök megnevezése, az embertelen rendszer feltárása és leírása is.

A Szovjetunióban Volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások szervezetének (Szorakész) a Derkovits Gyula általános iskola udvarán tartott rendezvényén Varga Mihály emlékeztetett: annak idején több mint 800 ezer magyart hurcoltak el kényszermunkára és száműztek a Gulág rabtelepeire. Mint mondta, a Szovjetunió lágereiben sokkal több magyart halt meg, minta harctereken a második világháború hat éve alatt - írja az MTI.

Az itt elhelyezett emléktábla az igazságra, az évtizedeken át eltitkolt borzalmakra emlékezet minket, arra, hogy ezen a helyen a szovjet állambiztonság börtönében sok magyar embert kínoztak meg - mondta.

Varga Mihály szólt arról, hogy a trianoni Magyarország területén ötven gyűjtőtábor működött, ahol a foglyok "ízelítőt" kaptak a későbbi fogság megaláztatásából.

A munkatáborba deportált embereket a remény, az otthonhoz kötő emlékek, a haza, a család, a nyugodt élet utáni vágy tartotta életben - jelentette ki, hozzátéve, hogy ezeket az embereket a hazatérésük után sem a szabadság várta, hanem megbélyegzettek lettek.

Varga Mihály azt mondta, a fájdalmas emlékeket meg kell ismernünk ahhoz, hogy honfitársaink emlékét továbbvihessük. Ezt a küldetés vállalta magára a Szorakész - fűzte hozzá.

Menczer Erzsébet, a Szorakész elnöke beszédében úgy fogalmazott: "az áldozat, amire ezúttal emlékezünk, a halál és a vereségek dacára is fenntartotta a nemzetet, fenntartotta Magyarországot" - fogalmazott.

Szólt arról is, hogy, a "kettős mérce használata miatt tőlünk Nyugatabbra kell elmagyaráznunk, hogy nemcsak a náci és fasiszta diktatúra volt népelnyomó, kegyetlen, az embereket eszközzé lealacsonyító, hanem a kommunista is".

"Nem hagyjuk megismétlődni a gyalázatot" - hangoztatta emlékező beszédében Menczer Erzsébet.

A katonai tiszteletadás mellett megtartott rendezvényen jelen volt Boross Péter volt miniszterelnök, a Szabadságharcosokért Közalapítvány elnöke, Radnainé Fogarasi Katalin, a Nemzeti Örökség Intézetének elnöke, Szakály Sándor, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója, Petrusz Tibor az 1945-1956 Közötti Magyar Politikai Elítéltek Közösségének elnöke, valamint Krasznay Béla, a Recski Szövetség országos elnöke.

A megjelentek néma főhajtással adóztak az elhurcoltak emléke előtt.

Az Országgyűlés 2012-ben Menczer Erzsébet határozati javaslata alapján nyilvánította november 25-ét a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává. Azért, hogy méltóképpen emlékezzenek meg arról a mintegy 800 ezer magyarról, akiket 1944 őszétől hadifogolyként vagy internáltként a Szovjetunióba hurcoltak több éves kényszermunkára, illetve akiket a második világháború után 5-25 évre száműztek a Gulag rabtelepeire a "magyar hatóságok hathatós közreműködésével, koholt vádak alapján".