Az 1945 és 1948 közötti kormányok deklarált célja az állam és az egyházak szétválasztása volt, ami hamarosan a "klerikális reakció" elleni küzdelemmé változott. 1945-ben felosztották az egyházi birtokokat, 1946-ban feloszlatták az egyházi társadalmi szervezeteket, két évvel később államosították az egyházi iskolákat. A "fordulat éve" után az egyházak már első számú ideológiai ellenségnek minősültek. A legfontosabb egyházi posztok betöltőit megfélemlítéssel, erőszakkal, koholt perek indításával állították félre, és helyükre a hatalomhoz lojális személyeket helyeztek. Négy egyház, a református, az unitárius, az izraelita és az evangélikus 1948 végére egyezményeket kötött az állammal.

A katolikus egyház élén álló megingathatatlan, semmilyen kompromisszumra nem hajlandó Mindszenty József hercegprímást 1949 februárjában koncepciós perben életfogytig tartó fegyházra ítélték. A püspöki kar tárgyalóasztalhoz kényszerítése érdekében az Államvédelmi Hatóság 1950 nyarán több alkalommal is meglepetésszerűen lecsapott, éjszaka hurcolva el több mint háromezer szerzetest.

A legtöbbjüknek csak perceket adtak arra, hogy felkészüljenek az útra, kényszertartózkodási helyeken zsúfolták össze őket, olykor a legelemibb életfeltételeket sem biztosítva számukra. Mindezek után a püspöki kar 1950. augusztus 30-án aláírta a katolikus egyház állami ellenőrzését biztosító, a működését korlátok között engedélyező megállapodást. (Azt követően, hogy az egyezményt aláíró Grősz József kalocsai érseket 1951-ben 15 évi fegyházra ítélték, a püspöki kar felesküdött az alkotmányra.)

1950. szeptember 7-én jelent meg az Elnöki Tanács 1950:34. számú törvényerejű rendelete, amely megvonta a szerzetesrendek működési engedélyét. Munkáját mindössze négy tanítórend, a bencések, a piaristák, a ferencesek és a Szegény Iskolanővérek folytathatta, igen korlátozott lehetőségekkel. Csak kilenc rendház maradhatott meg mintegy 180 férfiszerzetessel és 60 szerzetesnővel, a katolikus egyház négy hittudományi főiskola és nyolc középiskola fenntartására kapott jogot.

A rendelkezést azzal indokolták, hogy a pártpropaganda által a klerikális reakció agitátor apparátusának minősített szerzetesrendek munkáját, főként a tanítást és a betegápolást az állam átvette, ezért rájuk nincs többé szükség. Több mint hatszáz szerzetesházat elkoboztak, ezek mintegy 12 ezer lakóját úgy lakoltatták ki, hogy nem biztosítottak számukra lakóhelyet, és még azt is megtiltották, hogy új lakhelyükön együtt éljenek.

Nagy részük a végzettségénél, tudásánál alacsonyabb szintű munkára kényszerült a polgári életben, ezzel az országot tízezernél több pedagógustól, tudós szakembertől, jól képzett ápolónővértől fosztották meg.

1989. szeptember 28-án az Elnöki Tanács hatályon kívül helyezte az 1950-es rendeletet, és ezzel ismét megnyílt a lehetőség a szerzetesrendek és a szeretetszolgálatok működésére.

1990 elejére 58 női, illetve férfi szerzetesközösség szerveződött újjá, 2004-ben pedig már 100 szerzetesrendet, 70 női és 30 férfi rendet, illetve társulást tartott nyilván több mint 2500 taggal a Magyar Katolikus Egyház.