Fehérvári Géza a budapesti tudományegyetemen az orientalista Germanus Gyula egyik kedvenc tanítványa volt, diplomáját megszerezve a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Múzeum munkatársává nevezték ki. 1956-ban tagja volt a múzeum forradalmi bizottságának, és november végén Ausztriába menekült. Egy évet töltött ott, majd a londoni egyetemen kezdte meg nagydoktori disszertációja elkészítését. Az iszlám művészet volt a főtémája. Tanulmányai végeztével meghívták előadónak, 1987-ben a tanszék professzora lett.

Számos régészeti ásatást vezetett Líbiában, Egyiptomban és Iránban. Amikor Núbiában az asszuáni gát által felduzzasztott víz kezdett hatalmas tóvá növekedni, gyors ásatásokra volt szükség. Fehérvári Géza ekkor találkozott azokkal az ott élő és falvaik feladására kényszerülő arabokkal, akik az 1935-ben arra utazgató sivatagkutatónak, Almási Lászlónak mondták azt, hogy úgy tudják, magyar származásúak, janicsár ivadékok, a török haderővel kerültek erre a vidékre 1517 táján.

Fehérvári Géza nem talált a magyar származásra utaló nyomokat a szunnita muszlim vallású, barna bőrű arabok között, de egy érdekes jelenségre felfigyelt. Amikor a kenyeret megszegik, a kés hegyével keresztet rajzolnak rá, mint ahogyan ez valaha a magyar falvakban volt szokás.

Fehérvári professzor a londoni egyetemről 1991-ben vonult nyugdíjba, és 1992-ben Jeszenszky Géza külügyminiszter Magyarország kuvaiti nagykövetévé nevezte ki. Három évig látta el feladatát. Kinevezése után ezt mondta: "Kár, hogy Magyarországnak nincs diplomáciai kapcsolata Szaúd-Arábiával, ugyanis az ottani kormányban hat londoni egyetemi tanítványom van, míg a kuvaitiban csak négy."

Fehérvári Géza így is jó kapcsolatokat épített ki. 2011-ben még részt vett a budapesti Iparművészeti Múzeum perzsa kiállításának a rendezésében.