Az erdőket a közvélemény a természetesség netovábbjának tartja, amire rájátszik az a képzet is, amelyet a középiskolai biológiaórákon alakítottak ki sokunkban: az élőhelyek természetes változásában a végső állomás, ahonnan már nincs tovább, mindig az erdő volt. Az esőerdők fái hatalmas törzsükben rengeteg szenet halmoznak fel – mivel tehetnénk hát többet a klímaváltozás ellen, mint ha minden talpalatnyi területre, amely a napelemek után szabadon marad, erdőt telepítünk?

A képlet egyszerűnek tűnik, így a döntéshozók fejében és a médiában szinte egyeduralkodó lett ez a hozzáállás, az ökológusok azonban egy ideje már figyelmeztetnek: érdemes lenne egy kicsit átgondoltabban hozzáállni a dologhoz, vagyis hátrább a csemetékkel! – olvasható az mta.hu-n.

Ahol nincs a helyén az erdő

Amikor Nyugat-Európában egy parlagon hagyott szántóra erdőt telepítenek – és ezt őshonos fafajokkal teszik –, a legtöbb helyen nem tesznek mást, mint visszatérnek ahhoz az állapothoz, amely ott a civilizáció előretörése előtt természetesen kialakult. Azon a helyen 6-8000 évvel ezelőtt jó eséllyel erdő volt, így a körülmények adottak, hogy az újonnan telepített erdő is megmaradjon, szépen növekedjen, és fáinak törzsében megkösse a szén-dioxidot.

A helyzet azonban sokszor egyáltalán nem ilyen egyértelmű. A jó szántókat nem igazán éri meg erdővé alakítani, így ha a döntéshozók vagy a gazdák alkalmas területeket keresnek, gyakran a gyepekre vetik tekintetüket. Hiszen ez egy kihasználatlan lehetőség, mindenki jobban járna, ha a pusztaság helyett égbe törő fák nőnének itt, nemde? – teszik fel a kérdést.

Nos Török Péter, Tölgyesi Csaba – és a restaurációs ökológia kutatóinak túlnyomó többsége – szerint nem egészen így áll a helyzet. Először is, a gyepek igen sok szenet képesek megkötni a talajban, olyannyira, hogy azokon a területeken, ahol a klíma nem teszi lehetővé erdők kialakulását – és a közép- és kelet-európai szántókat sokszor ilyen területek feltörésével hozták létre –,

az igazi jó szén-dioxid-megkötő életközösségek a gyepek.

Hiába próbálunk itt fákat ültetni, illetve faültetvényeket kialakítani, hosszú távon rosszabbul járunk, mint ha megőriznénk a gyepet, vagy a már említett, felhagyott szántók helyén őshonos, fajgazdag gyepeket alakítanánk ki. Hiszen ezek mellett a feltételek mellett az ültetvények nem vagy igen nagy költségek mellett tarthatóak fenn (öntözésre és gyakran rendszeres tápanyag-utánpótlásra van szükség).

A rövid távú sikerek bűvöletében

Elképzelhető persze, hogy az erdőtelepítés kezdetben látványos sikereket hoz, főként, ha olyan idegenhonos, optimális tápanyag- és vízellátottság mellett szupergyors növekedésű fajokkal próbálkoznak, mint a manapság divatos császárfahibridek. Az ilyen rövid távú eredményeknek azonban nagy ára van.

A gyors növekedésű fafajok gyökereikkel megcsapolják a talaj vízkészleteit, és mivel a klíma várhatóan csak szárazabbá válik, utánpótlás hiányában a talajvízszint hamarosan csökkenni kezd. Sőt sok helyen ez már aktuális probléma:

a Duna–Tisza közén a talajvízszint már több méterrel a 20. század első felében mért értékek alá süllyedt.

Továbbá a faültetvények árnyéka pusztítani kezdi az alá szorult gyepet, és hamarosan a talajban is a bomlási, tehát szén-dioxid-felszabadulással járó folyamatok kerülnek túlsúlyba. Néhány év vagy egy-két évtized múlva pedig a fák elkezdenek kiszáradni, a gazdálkodó kénytelen kitermelni az egész állományt, és visszatérni a gyephez (amely értelemszerűen silányabb az eredetinél), miközben az egész faültetvény összességében inkább forrása volt a szén-dioxidnak, mintsem megkötője – figyelmeztetnek.

Török Péter és kutatótársai a Restoration Ecologyben megjelent véleménycikkükben arra kérik a tudományos közösséget, a civil aktivistákat, a döntéshozókat és a gazdálkodókat, hogy

a jól hangzó „Ültess fát!” szlogent cseréljék fel inkább erre: „Állítsd helyre a természetes növényzetet!”.

Mint írják, egyszerűen csak hagyni kell, hogy a természet utat mutasson, megvizsgálni, hogy az adott helyen erdő, erdős sztyepp vagy gyep alakulna ki magától, és ez lesz az az életközösség, amely hosszú távon fenntartható módon a legjobban szolgálja a klímavédelmi célokat.

Javaslatukkal a kutatók nem szűkítik a faültetési kampányok lehetőségeit, hanem éppenséggel kiterjesztik, és ahol célszerűbb, kövessük inkább a „Telepíts gyepet!” jelmondatot (no persze nem golfpályaszerű pázsitot, hanem őshonos, fajgazdag löszgyepet, homoki gyepet és változatos társaikat). Ezekből ugyan nem lesz deszka és tűzifa, de a „Fűre lépni tilos!” táblát sem kell kirakni, ugyanis a hagyományos gyepgazdálkodás, leginkább a külterjes legeltetés mellett fognak a leghatékonyabban helyreállni a gyepek, mind fajösszetételben, mind pedig az ökológiai funkciók szempontjából, amire a kutatócsoport egy másik friss tanulmányban mutat rá.

Visszakanyarodva a korábbi gondolatmenethez, a gyepek ökológiai funkcióinak egy sarkalatos pontja a talajban való szénmegkötés. De ha még bárkiben kétségek maradtak volna, gondoljunk Békés megye szántóira, melyek fekete földje a bennük felhalmozott humusznak, azaz a félig-meddig lebomlott szénvegyületeknek köszönheti színét. Bolygónk e szénben legdúsabb talajtípusát a korábban rajtuk tenyésző sztyeppjellegű gyepek (és nem erdők!) hozták létre hosszú évek szorgos szénmegkötésével – olvasható.