Ahhoz, hogy egy korszakos válogatottat aranygenerációnak nevezzünk, „valamit”, vagy inkább „több valamit” nyerni kell. A spanyol válogatott történetének első nagy sikere az 1964-es, egyébként hazai rendezésű Európa-bajnokság megnyerése volt, José Villalongával a szövetségi kapitányi poszton.

Az a generáció, amelyik egyébként az Eb-elődöntőben a magyar csapatot győzte le hosszabbításban, talán még abban az évben sem uralta a világ- vagy az európai futballt, gyengén szerepelt az 1962-es és az 1966-os világbajnokságon is.

A korábbi évtizedekben is, de a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes években remek futballistái voltak a spanyol válogatottnak. Szinte csodaszámba ment, hogy sem Carlos Santillana, sem Emilio Butragueño, sem Raúl González generációja nem tudott nagy tornát nyerni. Sőt: az 1984-es Eb-ezüstös szereplésen kívül még elődöntőbe sem jutott világ- vagy kontinensbajnokságon.

A 2006-os világbajnokságon már Luís Aragonés, a korábbi jeles futballista, az Atlético Madrid történetének legjobb góllövője vezette a válogatottat. Vagyis a La Roját, ahogyan ő követesen nevezte. Sokan „megtalálták” azzal, hogy a különböző autonóm tartományok függetlenségi törekvéseit támogatja ezzel az elnevezéssel a szokásos La Selección Nacional helyett, sejtetve, hogy ez nem egy nemzeti csapat, hanem egy sok nemzetiségű, Aragonés soha nem ment bele ilyesfajta disputákba. Legfeljebb annyit jegyzett meg, hogy a csapat Franco alatt is vörös mezben játszott, akkor is nevezték Vörösnek, Rojának – s ennek aligha kölcsönzött bárki is politikai felhangot.

Aragonés szokatlanul idős korban, hatvanhat évesen, a 2004 júliusában került a válogatott élére. A 2004-es Eb kudarca után Iñaki Sáeznek mennie kellett, s egy bölcs embert jelöltek a helyére. Aragonést, akinek beceneve El Sabio de Hortaleza, vagyis a Hortalezai Bölcs volt. Bíztak benne, s jól tették, mert a spanyol válogatott – igaz, a szerbek mögött, csoportmásodikként, de – veretlenül jutott ki a világbajnokságra.

Ám a németországi még nem a Roja tornája volt. Bár a gárda – ritka gyenge csoportjában – az ukránokat, a tunéziaiakat és a szaúdiakat megelőzve, maximális pontszámmal abszolválta az első három mérkőzését. Ám utána, rendkívüli magabiztossága ellenére, kikapott a franciáktól. Változások kellettek. Aragonés a vb-n történtek miatt kezdett barátkozni a gondolattal, hogy végleg elfelejti Raúlt, akit a 2006. szeptemberi, északírek elleni vesztes meccsen játszatott utoljára. Gyakorlatilag ezzel tette le a triplázás alapjait. Raúl ekkor 29 éves volt. Aragonésnek a Raúl kreálta klikkesedés valamint csapatkapitányi hozzáállása szúrta a szemét. A 2008-as Európa-bajnokságig egy ország követelte Raúl visszavételét a válogatottba, s ezzel párhuzamosan Aragonés kirúgását. A Bölcs Ember 2008-ig folyamatosan küzdött a médiával, és a szurkolókkal, akik halálosan megfenyegették, megrongálták a házát, s megállás nélkül szapulták őt.

A 2008-as Európa-bajnokságra benevezett huszonhárom játékosából tizenhárom volt ott két évvel korábban, a németországi világbajnokságon, de a csapat váza megmaradt. A két szélsőhátvéd posztján váltott és kimaradt Raúl. A tornán eleinte nem szárnyalt a spanyol csapat, de aztán jött az olaszok elleni negyeddöntő.

Minden spanyol azt mondta a torna után, hogy a legnehezebb meccsük az volt. „Nem játszottunk jól, de az olaszok sem” – mondta Aragonés, két nagyon óvatos csapat játékáról. Tizenegyesek döntöttek, Iker Casillas kivédett két lövést is, nagy része volt csapata sikerében. S elhitték, hogy tudnak nyerni. Megverték az oroszokat az elődöntőben, majd a németeket a fináléban.

Két évvel később már Vicente Del Bosque irányította a válogatottat, amely az aranyéremért ment Dél-Afrikába. Soha addig nem nyert világbajnoki címet olyan csapat, amelyik elveszítette ott az első mérkőzését. Ők pedig kikaptak Svájctól – mégis megnyerték a tornát Andrés Iniesta a hollandok elleni döntő hosszabbításában szerzet góljával. A spanyolok a második meccsüktől kezdve egyetlen gólt kaptak, az egyenes kieséses szakaszban egyet sem. Mindössze másodszor fordult elő, hogy az Európa-bajnok két évvel később világbajnoki címet szerezzen.

Ám arra addig egyszer sem volt példa, hogy egy világ- és Európa-bajnok csapat megnyerje a következő Eb-t is. Spanyolország megcselekedte, 2012-ben újra a kontinens legjobbja lett. Iker Casillas ismét nem kapott gólt az egyenes kieséses szakaszban. Ennek a generációnak olyan szátrjai voltak, mint Iker Casillas, Sergio Ramos, Piqué, Jordi Alba, Busquets, Xavi, Xabi Alonso, Fàbregas, Fernando Torres, Iniesta, Mata, David Silva és Pedro.

A spanyol futball megsínylette, hogy ez a generáció kiöregedett. A következő három világbajnokságon (2014, 2018, 2022) még a legjobb nyolcba sem jutott el a válogatott, mint ahogyan a 2016-os Eb-n sem. A világjárvány miatt egy évvel elhalasztott Eb elődöntője előrelépést jelzett, de a katari vb nem sikerült.

Luis de la Fuente vette át a válogatottat a marokkóiak elleni tizenegyespárbaj elvesztése után, mégpedig Luiís Enriquétől. Akkor már majdnem egy évtizede dolgozott a szövetség alkalmazottjaként, első U19-es válogatottjában ott volt már Rodri, Mikel Merino és Unai Simón is. 2016-ben ifjúsági Európa-bajnok lett a csapatával, majd 2019-ben aranyérmes lett a kontinensbajnokságon az U21-es korosztállyal is. Mikel Merino, Dani Olmo, Mikel Oyarzabal, Fabián Ruiz és Unai Simón akkor is a játékosa volt.

A következő nagy lépés a tokiói olimpia volt 2021-ben, De la Fuente csapata ezüstéremmel tért haza. Hosszabbításban kaptak ki a braziloktól egy olyan kezdő csapattal, amelyből nyolc játékos vasárnap este pályára lépett a megnyert világbajnoki döntőben (Unai Simón, Eric García, Marc Cucurella, Martin Zubimendi, Mikel Merino, Pedri, Mikel Oyarzabal, Dani Olmo.)

Ez a spanyol csapat már esélyesként érkezett a 2024-es németországi világbajnokságra, s ha nem is könnyen (gondoljunk csak Cucurella a németek elleni kezezésgyanús mentésére), de végig ment az úton. Veretlenül lett Európa-bajnok. A csoportban megverte a horvátokat, az olaszokat és az albánokat, az egyenes kieséses szakaszban pedig a grúzokat, a németeket, a franciákat és az angolokat.

Aztán veretlenül játszotta végig a legutóbbi Nemzetek Ligája-sorozatot (ezüstérmes lett a portugálok jobban lőtték a döntőben a tizenegyeseket), majd a világbajnokságot is. Spanyolország esetében, ahogyan két évvel ezelőtt, úgy most is a Franciaország elleni győzelem igazolta, hogy a legjobb futballt játssza a mezőnyben.

Luis de la Fuente szövetségi kapitányként még soha (!) nem veszített tétmérkőzést, miközben világ- és Európa-bajnoki győzelemre vezette a maga aranygenerációját. Azt a gárdát, amelyben Rodri a vezér, a csapatkapitány, de fontos szereplők az előző években összerakott keret pillérei is.

Az argentinok elleni volt a 49. meccse a válogatott élén, s a 37. győzelme, tíz döntetlen és csupán két vereség mellett. Csapata a rutinos játékosok és a nagyszerű, s már egyáltalán nem tapasztalatlan fiatalok nagyszerű elegye. Yamal, Pedri, Pau Cubarsi, Alex Baena, Nico Williams, Gavi és Joan Garcia mindannyian legfeljebb 25 évesek. Rajtuk kívül Pedro Porro, Ferran Torres és Martin Zubimendi is azon játékosok közé tartozik, akik számíthatnak arra, hogy bekerülnek akár a 2030-as keretbe. Annak a vb-nek egyébként Spanyolország társrendezője lesz. De hol van az még… A következő nagy feladat a 2028-as Európa-bajnokság.