Az 50 év, 50 meccs-sorozat előző részeit itt olvashatják!

Könnyű szívvel választhattuk volna a 2001-es év legemlékezetesebb mérkőzésének a dortmundi UEFA-kupa-döntőt, amely kilencgólos remek csapatában, hosszabbításban dőlt csak el a Liverpool FC javára. A „Vörösöknek” ez volt az első nemzetközi kupasikerük a Heysel-dráma retorziójaként kapott eltiltás után, azt megelőzően legutóbb 1984-ben nyertek európai trófeát, Rómában, az AS Roma ellen.

A tizenhét évvel azelőtti tizenegyespárbaj is igénybe vette az érzékenyebbek idegeit – de ez ugyanígy igaz volt az UEFA-kupa-döntőre is. Addigra a Liverpool megnyerte már Cardiffban a Ligakupát (talán azért „csak” szétlövésben az Aston Villa ellen, mert Owen nem játszott), s diadalmaskodott az FA-kupa fináléjában, az Arsenal ellen. Az Ágyúsok Freddie Ljungberg góljával vezetést szereztek a 72. percben, s nagyon nem állt jól a Liverpool a hajrában. Ám akkor az ifjú csatár a 83. percben kiegyenlített, majd a 88. percben megszerezte a győztes gólt is.

Utána következett a dortmundi UEFA-kupa-döntő, a kicsit lenézett Alavés ellen. A vége 5-4-lett, a Liverpool egy a 117. percben esett öngóllal szerezte meg a kupát. A Liverpool mind a három kupasorozatot megnyerte, amelyben csak játszott 2001 tavaszán.

De hol volt még az esztendő vége. A Poolé lett a csekély presztízsű tulajdonképpeni angol Szuperkupa, akkori nevén a Charity Shield, mégpedig a Manchester United ellen. Michael Owen góllal járult a 2-1-es sikerhez.

De a java még hátravolt: két találkozó az akkor még az európai Aranylabda első számú várományosának tartott Oliver Kahn ellen. Méghozzá nyolc napon belül!

Az első mérkőzésen a Liverpool és a Bayern München találkozott, az akkori hagyományoknak megfelelően Monacóban, a II. Lajosról elnevezett stadionban.

Még tizenötezer néző sem volt kíváncsi a nemzetközi kupaidény hagyományos indítójára, nyilván sokkal, de sokkal többen látták a televíziós közvetítést. Benne Liverpool 3-2-es győzelmét. A „Vörösök” a 45. és a 46. percben is gólt szereztek, utóbbival alakította Owen 3-0-ra az állást. A folytatásban a Bayern feljött, szorossá tette a hajrát, de egyenlíteni nem tudott. Teljessé lett a Liverpool nagy ötöse, Gérard Houllier együttese mind az öt kupát megnyerte, amelyet megnyerhetett 2001-ben.

Nyolc nappal később a Bayern és a Pool sztárjainak többsége újra találkozott, mégpedig a müncheni Olimpiai Stadion utolsó válogatott mérkőzésén, a Németország–Anglia világbajnoki selejtezőn. A két csapat tizenegy hónappal korábban találkozott legutóbb, akkor a Nationalelf az „öreg” Wembley lebontása előtti utolsó válogatott meccsen 1-0-ra nyert a „liverpooli” Dietmar Hamann góljával.

Sven-Göran Eriksson, az angolok svéd szövetségi kapitánya nagyjából „közönségtizenegyet” állított össze, szinte a legtöbb szakíró és szurkoló hozzá hasonlóan válogatott volna, legfeljebb Nick Barmby beállítása váltott ki némi vitát. A kapitány a legerősebb három klubból válogatott, csak az akkor még a Leeds United keretéhez tartozó Rio Ferdinand nem mondhatta magát a Manchester United, az Arsenal vagy a Liverpool játékosának. A Poolt a csereként pályára lépőket is beszámítva öten képviselték.

A mérkőzésnek nagy volt a tétje: hazai győzelem esetén az angol csapat biztosan pótselejtezőre kényszerült volna a Japán és Dél-Korea által rendezett világbajnokságra vezető úton.

A németek kezdtek jobban, Carsten Jancker – a két, sokra taksált középső védő, Rio Ferdinand és Sol Campbell hibáját kihasználva – már a hatodik percben megszerezte a vezetést. Ám bő tíz elteltével az addig feltűnően magabiztos németek elbizonytalanodtak, s ezt csak fokozta Michael Owen egyenlítő gólja. Ettől kezdve már a vendégek irányították a játékot, a Liverpool csillaga kétszer is gólhelyzetbe került. A legnagyobb mutatvány azonban a veterán David Seamané volt, óriási bravúrral védte Jörg Böhme 17 méteres lövését.

Az első félidő utolsó percében Steven Gerrard hatalmas lövésével előnybe kerültek az angolok, s attól a pillanattól kezdve már nem volt kérdéses, hogy nyernek-e.

A második félidőben Böhme hibája és David Beckham labdaszerzése után ismét Owen vette be Oliver Kahn kapuját, aki Gerrard kiszolgálása után már mesterhármasnál járt. A hajrában Emile Heskey kiütésessé alakította az eredményt, s nem utolsó sorban nem törte meg a sort: a „háromoroszlánosoknál” csak Liverpool-futballista szerzett gólt.

A mérkőzés után az angol sajtó eufóriában ünnepelt, a BBC például tízest adott Michael Owen teljesítményére, nyolcast David Seamanére, David Beckhamére és Steven Gerrardéra. Brian Glanville, a legendás szakíró olyan sokkolónak nevezte az eredményt, mint az angolok 1950-es világbajnoki vereségét az Egyesült Államok ellen, vagy az 1966-os észak-koreai győzelmet az olaszok fölött.

A bő egy hét alatt Owentől négy gólt kapó Oliver Kahn nagy elismeréssel mondta: „Mindannyian emlékszünk rá az 1998-as világbajnokságról, egy ártatlan kifúnak tűnt, aki csodálatos gólt lőtt az argentinoknak. Mostanra felnőtt, s bár ugyanolyan ártatlan és tiszta az arca, senkinek sem lehet kétséges, hogy a világ egyik legjobb csatárává fejlődött. Az angolok mind remekül játszottak, de Owen túltett a társain. Semmit sem tudtam tenni ellene, olyan kiszolgáltatott voltam, hogy úgy éreztem, időnként a sporttáskámat is beállíthattam volna a kapuba.”

A mesterhármast szerző csatár azt mondta utóbb: „Három vagy négy mérkőzésem akadt a pályafutásom során, amikor úgy éreztem, minden sikerült, minden tökéletes, mindannyian duzzadunk az önbizalomtól, minden helyzetünket gólra váltjuk. Ez volt az egyik közülük.”

A brit sajtó Michael Owen mesterhármasát Geoff Hurst az 1966-os világbajnoki döntőben, a Wembley-ben elért triplához hasonlította. Kinyomozták, hogy a kettő között mindössze egy játékos, a portugál Sergio Conceição tudott három gólt szerezni a Nationalelf ellen.

A mérkőzés alatt Rudi Völler, a német szövetségi kapitány édesapja az átélt izgalmak hatására szívinfarktust kapott, kórházba szállították, szerencsére később stabilizálódott az állapota, felépült.

Az angolok, bár lépéselőnybe kerültek a továbbjutást illetően, még nem ülhettek fel gondolatban a Távol-Keletre induló repülőtérre. A kulcsjátékosaik, elsősorban Michael Owen és David Beckham próbálták csillapítani a tömeghisztériát, amelyben máris sokan világbajnoki trófeával a kezükben látták az angol játékosokat.

Pedig a vb-részvételt is nehezen harcolták ki, noha nagy esélyesnek számítottak az utolsó mérkőzésükön, a görögök ellen. A németek elleni meccs után Michael Owen és Robbie Fowler egy-egy góljával 2-0-ra megverték Newcastle-ben az albánokat, ugyanazon a napon a görögök kikaptak 5-1-re a finnektől.

Nem akadt angol, aki komolyan kételkedett abban, hogy az Old Traffordon a „háromoroszlánosok” simán megverik a görögöket. Nem így történt. A 93. percben a görögök még 2-1-re vezettek. Még nagyobb bajban lettek volna az angolok, ha a németek nyernek Gelsenkirchenben a finnek ellen, de csak egy pontot szereztek. Pontosan annyit, amennyit a nagy rivális. Az utolsó percben David Beckham szabadrúgást lőhetett – ötöt „elrúgott” már addig a meccsen, de a hatodikkal kijuttatta csapatát a világbajnokságra.