Az 50 év, 50 meccs-sorozat előző részeit itt olvashatják!

1982-ben a világbajnokság elkényeztetett bennünket jó mérkőzéseivel. Az, hogy melyiket emeljük ki a jók, sőt remekek közül a legkiválóbbnak, ízlés dolga is: aki a brazilokért lelkesedett, talán a szovjetek elleni csoportmérkőzésükre szavazna, akit a franciák és a németek nyűgöztek le, alkalmasint minden idők egyik legjobb hosszabbításos vb-meccsére, a 3-1-es francia vezetés után nagy fordulatot hozó sevillai elődöntőre voksolna. Nekünk, magyaroknak ott van a vb-rekordot hozó, salvadoriak elleni 10-1, Észak-Afrikában az algériaiak a Nationalelf elleni történelmi győzelmét ünneplik, s akkor még ott vannak az olaszok, akik akár választhatnak is a világbajnoki döntő és egy középdöntős diadal között.

Mi kivételesen nem az arany sorsáról döntő 3-1-es madridi találkozót választottuk, nem a legnagyobb tétre menő mérkőzést, hanem azt a barcelonai kilencven percet, amely a világklasszisok közé emelte Paolo Rossit, s széttörte a brazil álmokat.

Az 1982. július 5-én Barcelonában, a Sarriá Stadionban játszott meccs tétje az elődöntőbe jutás volt. Először rendezett a FIFA huszonnégy csapatos világbajnokságot, ebből is következően minden korábbihoz képest eltérő lebonyolítási rend szerint. A hat négyes csoportból tizenkét gárda jutott a középdöntőbe, ahol négy, ezúttal hármas csoportot alakítottak. Mindegyikből a győztes jutott az elődöntőbe.

A C jelű hármasban a címvédő argentinok elveszítették mindkét mérkőzésüket, mégpedig a vártnál sokkal simábban. A Squadra Azzurra ellen Daniel Alberto Passarella a 84. percben, 0-2-nél szépített, akkor talán felcsillant a remény, de Américo Rubén Gallego kiállítása után nem volt valós esély az egyenlítésre. A brazilok ellen 0-3-nál, a 89. percben szépített Ramón Díaz, Maradona abban a percben kapott piros lapot, azt a meccset és egyben az 1982-es vb-szereplést is emberhátrányban fejezte be Luis César Menotti gárdája. (1978 és 1990 között négyből ez volt az egyetlen világbajnoki torna, amelyen nem jutott döntőbe az Albiceleste!)

A csoport záró találkozója előtt az arany-zöld mezesek voltak kedvezőbb helyzetben, hiszen egy döntetlennel is a legjobb négy közé kerültek volna. Egy nappal korábban értek véget a küzdelmek a középdöntő A csoportjában, ahol hasonló volt a képlet, két olyan csapat találkozott, amelyik egyaránt addigra legyőzte a csoport harmadik tagját. Ott a lengyelek voltak jobb helyzetben, mert szemben a szovjetek csak egygólos (1-0) sikerével, Zbigniew Boniek mesterhármasával 3-0-ra verték a belgákat. A szovjetek elleni 0-0 így elég volt nekik az elődöntőbe jutáshoz.

A nemzetközi sajtó óriási favoritnak tartotta a meseszépen futballozó, a klasszikus jogo bonitót idéző, minden mérkőzését megnyerő brazil csapatot. Telê Santana szövetségi kapitánynak a torna előtt le kellett mondania a sérült Carecáról, nem volt klasszis kapusa – de ez mind semmit sem számított amellett, hogy a kapitány a bőség zavarával küzdött, Júnior, Toninho Cerezo, Falcão, Zico, Sócrates, Serginho és a „nehéztüzér” Éder mind egyszerre támadott. Az előző világbajnokság legjobb három futballistája közé sorolt Dirceu mindössze az első mérkőzés első félidejében játszott…

Az olasz csapat, amelyet Enzo Bearzot irányított, azok után, hogy csupán másodikként jutott ki a jugoszlávok mögött a csoportjából a Mundialra, csak vergődött a vb első szakaszában. Akkor még senki sem tudta, hogy végül megnyeri a tornát a Squadra Azzurra, ma már tényként rögzíthető: az első olyan világbajnok válogatott lett, amely az adott tornán az első három mérkőzéséből egyet sem tudott megnyerni. Nem bírt a lengyelekkel (0-0), a peruiakkal (1-1) és – egy utólag bundagyanúsnak ítélt mérkőzésen – a kameruniakkal sem (1-1). Az afrikai gárdával azonos pontszámmal és azonos gólkülönbséggel zárva, eggyel több szerzett góljának köszönhetően ment tovább. Kétségtelen, hogy ott megverte a címvédő argentinokat, de ettől még nem sorolta senki őket a favoritok közé.

A brazilok 13-3-as, az olaszok 4-3-s gólkülönbséggel zárták első négy meccsüket, illetve várták a világbajnoki elődöntőbe jutásról döntő találkozót. A brazilok elég magabiztosnak tűntek, még ugratták is Falcãót, az egyetlen játékost a keretben, aki már akkor olasz klub (az AS Roma) tagja volt azzal, hogy elég könnyű lehet pénzt keresni, ahol csak ennyit tudnak… A kiváló középpályás nem győzte figyelmeztetni a társakat: az olaszok sokkal többet tudnak annál, amit addig mutattak.

Eggyel nem számoltak az előzetes jóslatok: Paolo Rossi feltámadásával. A már az 1978-as Mundialon is szereplő, sőt ott az argentinok, a magyarok és az osztrákok ellen is gólt szerző, később a torna második legjobb játékosának választott csatár az olasz bundabotrányban, a totoneróban játszott szerepe miatt kétéves kihagyásra kényszerült, Enzo Bearzot csak néhány héttel az spanyolországi torna előtt harcolt ki neki amnesztiát. Rossi a csoportmérkőzéseken, de még a megnyert, argentinok elleni találkozón is rosszul játszott. Ám a kapitány bizalma töretlen volt benne. Parádés megérzés volt, mert aztán „Pablito”, miután az utolsó három meccsen sorozatban hat gólt szerzett a Mundialon, gyakorlatilag egyedül nyerte meg a világbajnoki címet az olaszoknak. Hasonló volt a szerepe, mint 1994-ben Roberto Baggiónak, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ő trónra tudta segíteni a csapatát, Baggio pedig nem.

„Ami az erőnlétet illeti, 1978-ban, sőt 1986-ban is jobb formában, jobb fizikai állapotban voltam a világbajnokságon. így aztán mondhatom, akkor lettem világbajnok, s a torna legjobbja, amikor a legrosszabb formában éreztem magam. Más kérdés, hogy az argentínai vébéhez képest már sokkal tapasztaltabb voltam. Ráadásul óriási segítséget jelentettek a társak. Az olasz válogatott 1982-ben igazi csapat volt, a szó legszebb értelmében. Minden gól nagyon fontos a világbajnokságon. Mégis, a braziloknak lőtt első gólom mindennél fontosabb volt. A mérkőzés előtt tartottunk egy kicsit tőlük, övék volt a lélektani előny. Úgy gondolom, ott, akkor – viszonylag az elején – az ötödik percben mindez a javunkra fordult. Bizonyos szinten felül minden játékos pályafutásának van egy csodálatos hete, amikor szinte minden sikerül neki. Nekem óriási szerencsém volt, hogy ezek a csodapillanatok éppen a világbajnokságon, éppen a legfontosabb mérkőzéseken jöttek el” – mondta később Paolo Rossi, aki egyébként nagyon sokra tartotta a legyőzött ellenfelet: „Ez volt a legjobb brazil csapat, amelyet valaha láttam. Úgy kiemelkedett, szinte nem is látszott a mi bolygónkról. Ha a játékosaiknak bekötötték volna a szemét, akkor is megtalálták volna egymást a labdával.”

Az a brazil csapat annyival jobb volt a világnál, hogy talán még azt is el tudta volna viselni, hogy Rossi élete mérkőzését játssza (korábban mindössze egy futballista szerzett mesterhármast a brazil válogatott ellen, vb-mérkőzésen a lengyel Willimowski 1938-ban), előbb Sócrates, majd Falcão is ki tudott egyenlíteni. Az arany-zöld mezeseknek jó lett volna a döntetlen, de sem 1-1, sem 2-2 után nem álltak vissza. „Telê ugyan a mérkőzés előtt mondta nekünk, hogy a döntetlen is elég, de azt soha, hogy ne támadjunk. Mi mindig mentünk előre, minden meccset meg akartunk nyerni. Egyszerűen ez a brazil futball” – mondta Zico.

Még Rossi harmadik góljára is jöhetett volna válasz, de Dino Zoff, talán az egész torna legnagyobb védését produkálva, a 90. percben hárította Sócrates kísérletét.

A brazilok azóta nevet adtak a mérkőzésnek: A tragédia do Sarrià, a Sarrià tragédiája. A szurkolók ünnepelték otthon a hazatérő csapatot, de Telê Santana nem akart a posztján maradni, inkább elment Szaúd-Arábiába. Neki a kilencvenes évek eleje hozta meg az igazi „rehabilitációt”, amikor a világ legjobb klubcsapatává emelte a São Paulo FC-t. Minden játékosának fájt és fáj a vereség, de a többség egyetér(ett) Falcãóval, aki azt mondta: „Elveszítettünk egy mérkőzést, de helyünk lett a futballtörténelemben.”

Jonathan Wilson, a kiváló brit szakíró úgy véli, a brazilok a naív futball áldozatai lettek – soha többet nem játszottak ennyire keveset törődve a védekezéssel világbajnokságon.

De talán ilyen szépen sem…