Nyolcvankettedik évemben vagyok, és huszonkettedik éve már nyugdíjasként nézem a saját műemlékvédelmi szakmámat, amelyben negyven esztendőt dolgoztam. A kapcsolatot nem vesztettem el velük, az máig élő. Ilyenkor az embernek jó visszagondolni arra, amit elkövetett, hogy így mondjam. Az 1950-es, 60-as, 70-es években, amikor aktív műemlékes építész voltam, várakat, kastélyokat, templomokat rajzoltunk le a helyszínen, mértünk centiméterrel a kezünkben, utána fölhordtuk rajzpapírra, aztán a rozzant állapotból megpróbáltunk olyan terveket készíteni, ami szerint jönnek a kivitelezők és rendbe teszik az épületet.

A mai napig figyel a szakmára. Örömmel vagy szomorúsággal teszi?

Megváltozott az egésznek a szellemisége. Amíg mi annak idején körülbelül nyolcvanan-százan voltunk az Országos Műemléki Felügyelőségnél, az ma régészettel muzeológiával egybekapcsolva egy több mint háromszáz munkatársat foglalkoztató nagy intézmény lett. Már nem tudnak úgy foglalkozni egy vár, egy kastély, egy öreg templom helyreállításával, ahogy azt mi csináltuk, mert a munkájuk felében adminisztrálnak. Az aktív műemlékvédelem, az hogy évről évre átadtunk egy-egy régi épületet, és ezekről írtunk, előadásokat tartottunk és filmeket csináltunk, ma már alig van.

Mindenkinek mást jelent egy elismerés. Önnek mit mond a Széchenyi-díj?

Talán azt, hogy miután 1951-ben kaptam kézbe a diplomámat a Műszaki Egyetemen, és ennek már csaknem 60 esztendeje, azóta nem dolgoztam hiába. Ennek ez az esszenciája.