Életemben ez, Edith Piaf szerepe az, amit legtöbbször - körülbelül ötszázszor - játszottam el. Először, amikor Pécsen adtuk elő a darabot, nagyon megijedtem, hogy én kapom a feladatot: úgy éreztem, nem lehet a Piafot eljátszani. Ez a fantasztikus nő a XX. század hangja lett; olyan mélységből jutott olyan magasságba, amit én még csak elképzelni sem tudok. És egyáltalán, hogy jövök én ahhoz? Mindenkinek a fülében van, ahogy Piaf énekel, és akkor kiáll valaki, és azt mondja, ő az. Nagyon nehezen győztek meg arról, hogy másfelől kell a szerepet megközelíteni, hogy ez tulajdonképpen egy művészsors, és azt mutatjuk meg, milyen lehetett Piaf, mit élhetett át az élet bizonyos pillanataiban, miközben megszólalnak ezek a csodálatos sanzonok.

Nem unja? Nem gondolt soha arra, miért nem figyelnek oda inkább a többi szerepére?

Nem. Nekem is ajándék az a havi két-három előadás, lélekmosó az, hogy elénekelhetek olyan háromperces kis drámákat, mint a Harmonikás, a Padam vagy a Nem bánok semmit sem. Az ember ebbe bele tudja szublimálni a saját életét, vágyait, csalódásait is.

Kaposvárról indult a pályája, 18 évesen már szerződést kapott. Később soha nem származott hátránya abból, hogy a főiskola helyett rögtön leszerződött egy színházhoz?

Ma már, úgy gondolom, hogy ez így volt helyes, bár akkor a szüleim nagyon-nagyon haragudtak, amiért elmentem az első felvételi vizsgára, és a Kaposvári Színházhoz kerültem. Az igazgató, Ruttkai Ottó - aki akkor már látott különböző amatőr előadásokban - rögtön megkérdezte, leszerződöm-e. Lehoczki Zsuzsa akkor tért vissza Kaposvárról Szegedre, és nem volt szubrettjük, így én ott aláírtam a szerződést. Aztán kimentem és mondtam édesapámnak, hogy már nem is kell főiskolára mennem, hiszen már színész vagyok. Óriási botrány lett belőle. Megígértették velem, hogy a következő évben elmegyek a főiskolára, mert anélkül azért nem lesz az ember színész, így a következő évben elmentem, de nem vettek fel. A harmadikról is kidobtak, amin annyira megsértődtem, hogy soha többet nem mentem a főiskola környékére.

Huszonkilenc évet töltött Pécsett. Ma köti még oda valami?

Minden. Túl azon, hogy a Pécsi Színház örökös tagja vagyok, a lakásom is ott van Pécsen, a mai napig is pécsi lakos vagyok. Szeretem azt a várost. Biztos azért, mert oda köt a pályám, a sikereim, a bukásaim, a házasságom, a magánéleti örömök, bánatok. Ott tanultam meg a szakmát, ott lettem színésznő igazából.

Tizenhat éve szerződött Budapestre. Jól döntött, amikor a Budapesti Kamaraszínházat választotta?

Oda vendégnek hívtak. A Szakcsi Lakatosnak és Csemer Gézának volt egy musicalje, a Cigánykerék, amit Pécsen nagyon nagy sikerrel játszottunk, ezt akarta a Budapesti Kamaraszínház is bemutatni, így meghívtak arra a szerepre, amit Pécsen játszottam. Aztán itt maradtam, és nem bántam meg. Nem akartam volna elszerződni Pécsről, korábban is hívtak több helyre, de nem volt bennem az az érzés, hogy valaki csak Budapesten lehet színész. Pedig sajnos ez így van: aki vidéken játszik, az nincs szem előtt. A szakma tudja, hogy létezik, a kritikusok is ismerik, de a nagyközönségnek fogalma sincs, ki ő. Úgyhogy amikor én Budapestre kerültem, sokan megkérdezték, hogy hol volt ez a színésznő. Erdélyből jött? Holott csak Pécsről jöttem idáig.

Mit játszik most? Szeptemberben volt egy bemutatója, de a régebbi szerepeit is folytatja...

Ezt még mindig nem sikerült megszoknom. Vidéken egy darab nem fut hosszú évekig: ha megvolt a bemutató, két nap múlva elkezdtük következő olvasópróbáit. Volt év, amikor öt bemutatóm volt. Budapesten viszont, miután a darabok évekig a programban maradnak, van olyan - például Spiró Quartettje - amit már tizedik éve játszom. Olyan sok darabban játszom, hogy újat már nem vállalhatok: nincs annyi nap a naptárban. Csak akkor foghatok újba, ha valamelyik lekerül a műsorról.