A féléves EU-elnökséget ellátó francia kormány belügyminisztere, Gérald Darmarin formálisan a 2020 szeptemberében közzétett európai bizottsági migrációs politika tervezetének próbált múlt heti javaslatával újabb lökést adni – a jelek szerint nem is eredménytelenül –, miután ezen a téren az elmúlt másfél évben is csak részterületen sikerült valamennyi haladást elérni.

Ehhez azonban a másfél évvel ezelőtti átfogó brüsszeli – tíz jogszabály-javaslatot is tartalmazó – csomagtervnek egy lényegi eleméhez hozzá kellett nyúlnia:

önálló és teljesértékű opcióként vetette fel a menekültbefogadás kiváltását a pénzügyi finanszírozással.

Megfigyelők megjegyzik, hogy hasonló verzió egyszer már előjött az előző, Jean-Claude Juncker vezette Bizottság 2016-os migrációs politikai tervezetében, ami azonban lényegében visszhangtalan maradt, mivel az alaphelyzetben kvóta szerint átveendő menekültek helyett személyenként 250 ezer euró kifizetésére kötelezték volna az inkább a finanszírozást választó országo(ka)t.

A 2020 őszi csomagterv látszólag teljes egészben kiiktatta volna a kötelező kvóták rendszerét – legalábbis fogalmi szinten. Helyette olyan szolidaritási eljárást ajánlottak elfogadásra, amely elvben több elem közül kínál részvételi lehetőséget a tagországoknak, az együttműködésből teljes tagállami kimaradást azonban továbbra is kizárná.

Az úgynevezett „kötelező szolidaritás” három lehetséges formát vetett fel, amelyek egyike lehetne a tagállami szerepvállalás az elutasított személyek visszaküldésében. Hamar kiderült azonban, hogy hosszabb távon ez is aktiválhat egyfajta kötelező menekült-befogadást, amennyiben az ilyen opciót választó tagállamnak 8 hónap (válsághelyzetben 4 hónap) állna rendelkezésre a menekültek visszaküldésére. Ha ez idő alatt nem boldogul, a továbbiakban saját magának kellene a „rábízott” menekültek elhelyezéséről gondoskodnia. (Ezt nevezte utóbb a magyar diplomácia „bújtatott kvótarendszernek”.)

A friss francia EU-elnökségi javaslat – amit a tagországok belügyminisztereinek lille-i informális tanácsülésén terjesztettek elő –

a „szolidaritás és a felelősségvállalás” közötti „helyes egyensúly” keresésének jegyében

teljesértékű hozzájárulásként jelölte meg, ha valamely tagállam pénzzel „száll be” a menekültügyi helyzet kezelésébe.

A megközelítés ezúttal teljes körű egyetértésre talált, más kérdés, hogy a részletek kimunkálása még hátra van, márpedig ez – kezdve mindjárt a leendő „kiváltás” menekültenkénti nagyságával – még sok mindent befolyásolhat.

A viszonylagos áttörést így is sokan méltatva nyugtázták – elismerően szólt róla például Ylva Johansson belügyi EU-biztos, aki szintén ott volt a lille-i tanácskozáson –, lévén a szükséges-lehetséges kompromisszumküszöb arrébb tolása egy több mint félévtizedes elkeseredett vitában hozhat előrelépést, ha minden jó megy.

Emlékezetes, hogy különböző európai bizottsági javaslatok alapján 2015 tavasza óta folyamatosan napirenden van, hogy az Európai Uniónak a migrációs probléma kezelésére is legyen – együtt elfogadott paramétereken, követelményeken és lehetőségeken alapuló, számonkérhető – közös politikája. Ennek kihordásával azonban a tagállamok közötti véleménykülönbségek miatt

már egy tucatnyi egymást követő féléves EU-elnökség sem tudott zöldágra vergődni.

A kép teljességéhez tartozik, hogy részelemek kapcsán történt már haladás. Így mindenekelőtt megállapodás született a külső határvédelmet támogató uniós Frontex erőteljes megerősítéséről (beleértve a létszám 20 ezer főre bővítését). Emellett tárgyalások folynak és bizonyos megállapodások is születtek egyes „migráns-forrásországokkal”, tanácsadás és gazdasági együttműködés formájában próbálva elejét venni annak, hogy menekültek egyáltalán elinduljanak.

Tavaly pedig elfogadást nyert a most kiépülő uniós menekültügyi ügynökség (European Asylum Support Office – EASO) hatáskörének kibővítése, olyan jogosítványokat is elnyerve, amelyek birtokában például módjában lesz menedéket kérők jogosultságának az eldöntésére.

Mindmostanáig teljes maradt viszont a patthelyzet a tagországok közötti szolidaritás, konkrétabban is az uniós területre érkező menekültek kezelése, netán egymás között átvétele kérdésében. A „frontországok”, a tényleges „célországok” és a potenciális „tranzitországok” gyökeresen eltérő érdekeltsége hat év alatt sem tudott működőképes közös nevezőt találni az EU-huszonhetek között ennek kezelésére, a francia javaslat és nyomában a lille-i informális miniszteri ülésen észlelt elvi egyetértés ennek fényében számít sokak szerint egyfajta áttörésnek.

Hangsúlyozva ugyanakkor, hogy az említett részletek kapcsán még könnyen zátonyra futhat minden, miként nem árt emlékezni arra sem, hogy ez a fordulat még mindig nem orvosolja a visegrádi országok – de különösen a magyar és a lengyel kormányok – fenntartását minden olyan közös menekültügyi politikával szemben, amely nem rögzíti alapvetésként, hogy

a menedékkérők elbírálása eredendően EU-területen kívül történjen, és bebocsátást csak az kaphasson, akit menedékre jogosultnak találtak.

Ez a megközelítés ugyanakkor sokak szerint egyelőre szembe menne a genfi menekültügyi konvenció érvényes előírásával, úgyhogy tényleges megvalósulása is minden bizonnyal átfogóbb témakezelést követelhet majd egy féléves soros EU-elnökségi intézkedésnél – mutatnak rá szakértők.