Armin Laschet, akit januárban tett meg elnökké az 1001 fős pártkongresszus – mellesleg német sajtóértesülések már akkor is tudni vélték, hogy minderre a „mezei párttagok” nem kis részének ellenvéleménye dacára került sor –, a szeptemberi parlamenti választások elvesztése után nem sokkal jelentette be, hogy a maga részéről kész átadni a helyét, ha a párton belüli többség ezt óhajtja.

A választási kudarcért – a CDU 2017-hez képest korábbi szavazói 9 százalékát elvesztette, és 24,1 százalékos eredménnyel története legrosszabb eredményét produkálta – Laschet teljes egészében magára vállalta a felelősséget. Az azonban sokáig nem volt világos, hogy mindezek után milyen konkrét lépésre szánja el magát a párt vezetése?

A keddi bejelentés aztán egyértelművé tett mindent. E szerint e hét végétől, november 6 és 17 között lehet „nevezni” az elnöki posztra, majd a jelölteknek három hetük lesz platformjuk bemutatására. Azt követően

a párt teljes 400 ezer fős tagságának közel két hét áll majd rendelkezésre – december 4-16 között -, hogy leadják voksukat a nekik tetsző jelöltre.

Az eredményt december 17-én jelentik be, ha nincs világos győztes, akkor újabb voksolási fordulót tartanak, január 14-i eredményhirdetéssel.

A győztes nem válik automatikusan a párt új vezetőjévé, hanem ehhez még el kell nyernie az 1001 küldöttből álló kongresszus támogatását is, amire 2022 január 21-22-én kerül majd sor Hannoverbe.

Mint Laschet fogalmazott a keddi pártvezetőségi döntés megszületése után, a cél, hogy a 2022 májusi tartományi választásokon a CDU már „emelt fővel” és győzelmi esélyekkel indulhasson.

A hír hallatán megindult a szokásos találgatás a lehetséges indulók személyét illetően, és

elsők között most is a január pártelnökválasztáson megmérkőzött további akkori jelöltek tűntek fel.

A leggyakrabban emlegetett név most is, mint akkor, Friedrich Merz, a CDU-CSU hajdani parlamenti frakcióvezetője (2000-2002 között töltötte be ezt a tisztet), aki ugyanakkor hamar szembekerült Angela Merkellel, úgyhogy az utóbbi fokozatosan ki is szorította a befolyásosabb posztokról. Merz végül a „megélhetési politikából” is kiszállt, és több, mint tíz évre az üzleti életben helyezkedett el, mint lobbista. Merkel visszavonulásának hírére azonban ismét „aktiválta” magát, és az ez év január pártelnök-választáson is indult.

Úgy tudni, a konzervatív értékek előtérbe állításával különösen a párt hagyományos programjához kötődő „tradicionális tagság” körében jelentős a támogatottsága – januárban a tagság szintjén őt mérték befutónak, de a küldöttek körében Laschet volt erősebb -, ellene szól viszont, hogy sokszor elhatárolódó megnyilvánulása például genderügyekben, vagy az egyneműek házassága kapcsán, párosulva milliomos lobbista múltjával sokak szerint jelentős számú választót el is fordított, mindenekelőtt a mérsékeltebb, középen álló rétegnél, külön is nők körében.

Januárban harmadikként Norbert Röttgen indult, ő a Bundestag külügyi bizottságának vezetésével szerzett nevet, külpolitikai szakértőként tartják számon, belpolitikai közismertsége viszont csekélyebb.

Sokszor emlegetik ezen kívül Jens Spahnt, az utolsó Merkel-kormány egészségügy miniszterét is, akinek neve a januári elnökválasztás előtt „pótjelöltként” eleinte szintén felmerült. A homoszexualitását nyíltan vállaló Spahn mellett szól kora (csak 41 éves), és kezdetben a Covid-ügyeket is közmegelégedésre kezelte, ám utóbb – mindenekelőtt a korlátozási intézkedések, helyenként ellentmondásos döntések nyomán – végül sokan szembe fordultak vele.

További lehetséges jelöltként hangzik el helyenként Ralph Brinkhaus, aki jelenleg a CDU parlamenti csoportját vezeti, valamint Carsten Linnemann is, aki a párt piacorientált, üzletbarát szárnyához tartozik.

Az első elemzések többsége ugyanakkor egyetért abban is, hogy

a CDU jövője szempontjából még az új elnök kiválasztásánál is fontosabb kérdés a párt irányultságának a korrigálása.

Melyik a célszerűbb: megőrizni Merkel centrista politikáját, vagy – főként gazdasági és szociális kérdésekben – markánsabban visszatérni a „hagyományos” konzervatív, jobban jobbra álló álláspontok és értékek felé? – teszik fel sokan a kérdést.

A brüsszeli Politico ennek kapcsán idézte a párt egyik veterán politikusát, Wolfgang Bosbachot, aki úgy fogalmazott, hogy a túlélés és a megújulás kulcsa, hogy „a párt megkülönböztesse magát a vetélytársaitól ott, ahol saját profilja van, miközben választ adjon az ország előtt álló legsürgetőbb kérdésekre”.

További kihívást jelent annak mérlegelése, vajon meddig lehetséges fenntartani a „néppárti jelleget”, ami a CDU félévszázados kormányzati szerepének egyik bázisa volt.

Egy olyan korban, amikor a választói többség véleménye akár hétről-hétre is változhat, sokak szerint egyre reménytelenebb dolog arra törekedni, hogy valaki mindenkinek tetszeni akarjon.

Ha mégis megteszi, a választók a végén könnyen éppen ezért büntetik, lévén hozzáállásában elsősorban opportunizmust vélnek majd felfedezni.

Láthatóan a markánsabb politizálás felé igyekszik szorítani a párt politikáját annak ifjúsági szervezete, a CDU „Fiatal Uniója” is, amelyik nemcsak kurzus-megújulást, de generáció-váltást is sürget. Sokak előtt a napokban lemondott Sebastian Kurz, korábbi osztrák kancellár példája lebeg, ahogy nem csupán megújította az osztrák néppártot, de azt is elérte, hogy 31 éves korára már kancellár lehessen.

Egyes sajtóvélemények szerint ugyanakkor éppen ez lehet a veszte Merz újabb próbálkozásának, lévén ő a 65 éves korával nehezen tudja majd az utóbbiak körében a megújulás motorjaként elfogadtatni magát.