Elhúzódó vita vezetett Giuseppe Conte pártelnökségéhez, miután februárban a párt akkori főnöksége, élén az alapító Beppe Grillo komikussal, felkérte őt a párt vezetésére.

Akkor még egyszerűnek tűnt a dolog, ám Conte – aki 2018 előtt kívülállónak számított az olasz politikában, akkortól viszont 2021 februárjáig

egymás után két olyan koalíciós kormányt is vezetett, amelyekben az 5 Csillag is résztvevő volt –

csak úgy állt kötélnek, ha a párt kész alávetni magát bizonyos változásoknak.

A mozgalom eredetileg a meglévő politikai intézményrendszer teljes tagadásából indult ki, és igyekezte gyökeresen eltérő alapokra helyezni működését. Így egyebek között minden fontosabb politikai döntés meghozatalát a „közvetlen demokráciától” (párttagsági online szavazástól) tették függővé, ami nem mindig nyújtott kiszámítható hátteret a kormányzati munka tervezéséhez és menedzseléséhez.

Conte éppen ezért ragaszkodott hozzá, hogy ha ő lesz a párt vezetője, akkor a párt váljon vezethetővé is, aminek egyik előfeltételeként

az eddigi alulról felfelé szerveződő pártmunkát fokozatosan a fölülről lefelé irányító hagyományos pártsrtuktúrával készül most felváltani.

Igazából az elmúlt közel félév éppen azzal telt el, hogy mindezt elfogadtassa a pártalapítókkal, akik közül Grillo néhány hete még úgy tűnt, hogy felmondja az együttműködést. Ám végül megállapodtak, és a szavazásban résztvevő pártbázis 93 százalékos egyetértő voksa után immár formálisan is a professzorból lett ex-kormányfő vezetheti a politikai munkát az 5 Csillagnál.

A párt egyébként kezdetben számos unortodox kezdeményezést is bedobott, így az 5 Csillag felvetése volt az állampolgári jogon járó minimálbér (780 euró egyedülállóknak, 1638 családosoknak) intézményesítése is, ami helyből 15-20 milliárd euróval terhelte volna meg az állami költségvetést.

A tradicionális olasz politikától és a politikusoktól megcsömörlött közvéleménynél viszont láthatóan kedvező visszhangra talált az újszerű hang, mert

a 2018-as választáson az 5 Csillag a szavazatok 32,5 százalékával egycsapásra a legnagyobb parlamenti párt lett,

igaz, bármilyen kormányzati, vagy akár csak államigazgatási tapasztalat nélkül.

A mozgalom először a Matteo Salvini-vezette Ligával állt össze, majd miután néhány hónap alatt minden közös platform megszűnt közöttük, a baloldali Demokratikus Párttal kötöttek koalíciót.

Az országos politikában korábban nem ismert

Conte mindig is közel állt az 5 Csillaghoz.

Tanácsadóként a kezdeti napokban is feltűnt körükben, nem véletlen, hogy amikor a 2018-as parlamenti választás után az Öt Csillag és a Salvini-vezette Liga nem tudott egymásnak kölcsönösen elfogadható miniszterelnök-jelöltet javasolni egy koalíció élére, kompromisszumos megoldásként az Öt Csillag az akkor még teljesen kívülállónak számító Contét javasolta kormányfőnek.

Amikor a koalíció felbomlott, Conte az Öt Csillaggal maradt, és a középbal Demokratikus Párttal, valamint további partnerekkel együttműködve egy teljesen más koalíciós felállásban is a kormány élén tudott maradni. Ebből a helyzetből billentette végül ki idén januárban Matteo Renzi parányi baloldali pártja, amely megvonta támogatását a kormánytól, és Conte nem tudott új többséget összehozni programja számára. Közben azonban az olasz belpolitikában továbbra is a legnépszerűbb politikusnak számított, elsősorban a járvány kezdetén mutatott határozott és hatékony intézkedései miatt.

Mindeközben

az 5 Csillag bázisát alaposan kikezdték a kormányzati évek,

a hagyományos pártokkal történt koalíciós együttműködés, majd most februárban a „nemzetközi bankár” Mario Draghi-vezette kormány támogatása, amivel olyan politikai erőkkel léptek koalícióra, mint az 5 Csillag-berkekben vörös posztónak számító Berlusconi-féle Hajrá Olaszország.

Mindez sok korábbi támogatót elfordított a mozgalomtól, ami a legutóbbi felmérések szerint egy mai voksoláson legfeljebb már csak 15 százalékot kapna.

Conte „szerződtetésétől” e tendencia megfordítását várják most

az Öt Csillag mellett kitartó politikai körök. Szakértők megjegyzik, hogy az egymásra utaltság kölcsönös, mivel Conte viszont kormányfőként éppen attól volt mindvégig sebezhető, hogy semmilyen „saját” pártháttér nem állt mögötte, hanem az őt felkért, de tőle független politikai erők döntéseinek volt kiszolgáltatva.

Ha megfelelő fellépéssel sikerül megállítania a szavazó bázis további morzsolódását, akkor az ország egyik legnépszerűbb politikusának és a korábbi évek legígéretesebb új pártjának a frigyéből elemzők szerint akár ütős belpolitikai tényező is kinőhet.

Mindez sokak szerint egyúttal

gyökeresen új dinamizmust adhat annak a politikai készülődésnek is, ami már 2023-as következő parlamenti választásra összpontosít,

és amit eddig jobbára a Salvini-féle Liga, és a Giorgia Meloni-vezette Olasz Testvérek politikai megnyilvánulásai domináltak.