Mérlegelte a felkéréskor, hogy legfőbb ügyésznek lenni, legalábbis a rendszerváltás óta, nem tartozik a legnépszerűbb pozíciók közé?

Mérlegeltem természetesen, de azért az hozzátartozik, hogy a mérlegelendő szempontok között talán nem ez volt az első számú, sőt talán az első tízben sem volt benne. Ha valaki ezt a posztot betölti, azzal számolni kell, hogy ez ilyen következményekkel is jár. Amikor kaptam a felkérést és felvetődött az, hogy esetleg köztársasági elnök úr engem jelölne legfőbb ügyésznek, akkor elsősorban azzal próbáltam számot vetni magamban, hogy szakmailag ezt milyen kihívásnak tekintem. Én bíróságon kezdtem a jogászi pályafutásomat, a bírósági ranglétrát végigjártam, fogalmazó, bírósági titkár, bíró, utána kerültem az ügyészségre, ott is voltam több szervezeti egységnél is, és azon gondolkoztam, hogy látok-e esélyt arra, hogy ezt a munkát olyan szakmai színvonalon el tudom végezni, amellyel már magam is elégedett vagyok. Különösen az utóbbi években meglehetősen maximalista vagyok magammal szemben. Ez az élet minden területére igaz egyébként, tehát nem szeretek belevágni olyan, akár munkába, akár hobbiba, amit csak középszerűen tudok végezni. Az, hogy ez sikerül-e, vagy nem, azt nem az én tisztem megítélni, talán nem is a kortársak tiszte megítélni, hanem az utókornak lesz a feladata. Én azt gondoltam, hogy összeszedtem annyi szakmai tapasztalatot az elmúlt évek során, hogy látok esélyt arra, hogy ezt a munkát szakmai szempontból jól el tudom végezni. Ehhez képest a közvélemény vagy a közmegítélés egy másik kérdés. Természetesen az ember szeretné, mindenki arra törekszik, hogy elismerjék a munkáját, hogy elégedettek legyenek a munkájával, ez egy nagyon nehéz és egy bonyolult folyamat. Erre is törekszem természetesen.

Mi mutatja meg egy legfőbb ügyész szakmai minőségét? Ez nem egy nyomozó ügyészi feladat, nem egy felügyelő ügyészi feladat, ez egy szervezetvezető ügyészi feladat.

Ez egy nagyon sokrétű munka. A legfőbb ügyészi munkát, szerintem, érdemes két nagy területre szétválasztani. Mind a két terület ugyanolyan fontos, nem lehet ebben rangsort vonni. Az egyik az a törvények által a legfőbb ügyésznek rendelt hatásköröknek az elvégzése. Ha a büntetőeljárásra gondolunk, akkor a jogorvoslat, a törvényesség érdekében benyújtása, majd erről akár beszélhetünk is, mint végső jogorvoslati eszköz, amellyel a Kúria a törvénysértéseket helyre tudja tenni. A mentelmi indítványok megtétele, akár a magyar Országgyűlésnek, akár az Európai Parlamentnek, vagy akár az Országgyűléssel való kapcsolattartás, értve ezalatt az éves beszámolót, vagy a kérdésekre válaszadást – ez a szűk értelemben vett szakmai munka. Van egy másik szegmense, ami abban nyilvánul meg, hogy Magyarország ügyészségén pillanatnyilag közel 4100 ember dolgozik, tehát 4100 munkavállalóval dolgozunk, ebben benne foglaltatik a jogvégzett embereknek a köre, tehát az ügyészek, alügyészek, fogalmazók, de a nem jogvégzettek is, tehát a személyzet és az adminisztrátorok, tisztviselők, gépkocsivezetők, takarítók. Mi 4100 embernek adunk munkát, akik ebből a fizetésből tartják el a családjukat.

Küzdeni kell például az államháztartási alrendszerekkel, hogy az ügyészség mennyit kapjon.

Így van, nekem az is a feladatom, hogy gondoskodjak arról, hogy valamennyi munkatársam megfelelő bérezést és javadalmazást kapjon, és valóban meg tudjanak ebből élni, versenyképes munkahelyet kínáljak azoknak a potenciális kollégáknak, akik szeretnének idejönni, vagy akiket mi szeretnénk, hogy hozzánk jöjjenek. Ez két részben egymástól elkülönülő szegmense a legfőbb ügyészi munkának. Természetesen a kettő között azért valamiféle kapcsolat van. Kezdeném az utóbbival. Nyilván, ha nincsen elvándorlás, kevés a fluktuáció, jó munkahelyi légkört sikerül kialakítani a Legfőbb Ügyészségen és valamennyi járási szintű ügyészségen is, akkor ez pozitív eredmény. Természetesen ez nemcsak az én dicsőségem, hanem valamennyi munkatársamnak és valamennyi vezető kollégámnak a dicsősége, ez például egy viszonylag objektíven és jól mérhető teljesítmény. A másik része a szakmai tevékenység, jóval összetettebb kérdés. Van egy téves képzet az emberekben, a közvéleményben a legfőbb ügyészi munkáról. Természetesen a legfőbb ügyésznek a dolgozószobája nem úgy néz ki, hogy ülök egy asztal mögött, és ott van több százezer irat előttem, és rengeteg monitor, és én rálátok az összes ügyre, és minden a kezemen keresztülmegy, és én kattintgatok egy egérrel a monitoron, és látom, hogy a zalaegerszegi járásbíróságon éppen a kollégám vádképviseleti tevékenység címen milyen munkát végez.

És akkor beleír.

Igen, és én kézi vezérléssel irányítom a 4100 embert. Természetesen ez messze nem igaz, az ügyeknek nagyon kicsiny százaléka jut el a legfőbb ügyészhez. Azok, amelyekkel hatáskörileg a legfőbb ügyésznek valamilyen dolga van. Természetesen tájékozódom és tudok azért néhány ügyről, de nem én alakítom ezeket az ügyeket. Szerintem szakmailag egy legfőbb ügyésznek az a legfontosabb feladata, hogy olyan rendszert építsen ki és tartson fönn, ahol megfelelő szakmai vezetőkkel, megfelelő rendben a gépezet önállóan és olajozottan működik, nyilván a legfőbb ügyész vagy akár a legfőbb ügyészhelyettesek közvetlen beavatkozása nélkül, tehát hogy egy járási szintű ügyészségen az előadó ügyészkolléga tudjon bizalommal fordulni a vezetőhelyetteshez, vezető ügyészhez, és a legmegfelelőbb szakmai döntést tudják ott meghozni. Olyan ügyészek, kollégák dolgozzanak, akik megfelelő szakmai felkészültséggel rendelkeznek ahhoz, hogy egy bírósági tárgyalóteremben el tudják dönteni, hogy éppen fellebbezést jelentenek be, vagy tudomásul vesznek egy bírósági döntést. Az ügyészi munkának van egy elég markáns külső kontrollja, szakmai kontroll, előre érdemes talán erre kitérni, hogy számomra csak a szakmai kontroll fontos.

Ez a bíróság?

A bíróság, így van. Most már abban a szerencsés helyzetben vagyunk, ez végül is számunkra bizonyos értelemben szerencsés volt, hogy már nemcsak a vádemeléssel érintett ügyekben van kontroll, tudjuk, hogy a váderedményességünk meglehetősen jónak mondható, sőt, mondhatnám azt is, hogy kiváló. 2024-ben 99,1 százalékos volt, de ennél még fontosabb adat talán az, hogy 88,2 százalékban a bíróság teljesen egyező döntést hozott a váddal. Erre büszkék lehetünk. De van a másik oldal, sokáig kritikaként fogalmazták meg, hogy jó, de mi van az eljárás megszüntetésével, mi van a feljelentések elutasításával. Megjegyzem, ennek csak egy részét hozza meg az ügyészség, a további részét a nyomozóhatóság, persze lehet mondani, a törvényességi felügyeletet mi látjuk el. No, de 2023. január 1. óta létezik az úgynevezett kiegészítő pótmagánvádas jogintézmény, kiemelt korrupciós és közpénzeket érintő ügyekben, megszüntetés és feljelentés elutasítása esetén lehet fordulni a bírósághoz, a Budai Központi Kerületi Bíróság nyomozási bírájához. Ha megnézzük, voltak olyan ügyek, amelyeknél az első felülbírálati indítványnak helyt adott a bíróság, egyébként elég csekély számban, és ahol azt mondták, hogy még egy picit nyomozgassunk tovább, de egyszer sem mondta a bíróság, hogy a mi döntésünkkel szemben vádindítványt nyújthatnak be az arra jogosultak. Egyébként ez egy egészen széles kör, tulajdonképpen bárki, olyanra meg különösen nem volt példa, hogy a bíróság jogerősen megállapította volna olyan személynek a büntetőjogi felelősségét, bűnösségét, akire mi azt mondtuk, hogy nincs helye büntetőeljárásnak, vagy meg kell szüntetni. 2023. január 1 előtt is létezett a klasszikus pótmagánvád jogintézménye, és szemben ezzel a 99 százalékos váderedményességgel, ott néhány százalék volt az eljárások eredményessége. Az objektív statisztikai adatok alapján csak azt a következtetést tudom leszűrni, hogy szakmailag ez a szervezet jól működik. Az egy más kérdés, hogy természetesen nem elég megnyugodni ezekben az adatokban, és nem elég azt mondani, hogy jó, akkor innentől kezdve elvégeztük a munkánkat és hátradőlhetünk, folyamatosan fenn kell tartani ezt a színvonalat, ha lehet, akkor ezt tovább kell fejleszteni, és vannak új kihívások is, amelyekkel szembe kell néznünk.

Ha már a váderedményességi mutatónál tartunk, ez azért ilyen magas, mert ennyire alapos az ügyészség, vagy azért, mert ennyire óvatos az ügyészség, vagyis csak azt visz a bíró elé, amiről biztosan vagy majdnem biztosan tudja, hogy az ott meg fog állni? Ez két különböző oldalról való nézése ugyanannak a számnak.

Igen, de azt gondolom, hogy a két oldal, az alaposság és az óvatosság között van összefüggés. Egyébként én inkább az alaposságot mondanám. Van egy tévedés, ami a közvéleményben is néha felbukkan. Sajnos, azt kell mondanom, hogy még a jogi egyetemen, a hallgatók körében is igyekszem néha helyre tenni, hogy mi a különbség a bírói és az ügyészi munka között. Nagyon sokszor azt szokták mondani, mondom, még olyan kollégák, akik majd jogászok lesznek, hogy az a különbség, hogy a bíróságnak döntenie kell, az ügyész meg nem dönt. Ezzel nem értek egyet. Az ügyész és a bírói munka között sokkal több a hasonlóság, mint a különbség. Ezt én mondhatom, hiszen csinálom mind a kettőt. Mit csinálunk? Megvizsgálunk bizonyítékokat, a bizonyítékok alapján megállapítunk tényeket, itt rögtön van egy szempont, mit lehet megállapítani? Van néha bizonytalanság, ha kétség vetődik föl, akkor mindig a terhelt javára kell dönteni. Ez vonatkozik az ügyészségre és a bíróságra egyaránt, ez az alapelvi szabály, amit a büntetőeljárási törvény mond ki. Akkor megállapítottuk ezeket a tényeket, igyekszünk közelíteni az anyagi igazsághoz, tehát a valósághoz, akkor abból levonunk egy jogkövetkeztetést. A vádemelés és az ítélet között én azt szoktam mondani, hogy főszabályként csak egy időbeli elhatárolás van. A vádemelés a nyomozás végén történik, az ítéletre még pluszban rárakódik a bírósági eljárás, ahol persze derülhetnek ki új adatok, lehet, hogy egy tanú vagy egy terhelt megváltoztatja a vallomását, és új helyzet áll elő. De főszabályként ugyanazt a munkát végezzük el, és ha jó munkát végzünk, akkor tulajdonképpen a bíróság sem tehet mást, minthogy azt mondja, hogy bűnösséget állapít meg, másik oldalról megközelítve ugyanezt, hogyha megnézzük a magyar büntetőeljárás alapelveit, amelyek egyébként teljes mértékben megegyeznek a kontinentális európai hagyományokkal és a jelenlegi rendszerrel, akkor nem is tehetünk mást, minthogy akkor nem emelünk vádat, hogyha kétséget kizáróan nem tudunk bizonyítani bűnösséget.

Próba szerencse alapon nem lehet menni a bíróság elé.

Persze, hogy nem, s ennek nem az az oka elsősorban, hogy akkor az ügyészség presztízse csökkenni fog, hanem az, hogy itt emberek sorsával, emberek életével „játszunk”, ezt nagyon komolyan kell venni. Nem vihetünk a bíróság elé egy embert azzal, hogy mi magunk sem vagyunk teljesen biztosak benne, hogy bűnös, de azért nézzük meg. Borzasztó következményekkel jár egy emberi életre, ha büntetőeljárás hatálya alatt áll, adott esetben nem utazhat külföldre, a szomszédok tudják, a kollégái tudják, a munkahelye tudja, mert csak kiderült valahogyan. Ez borzasztó óvatosságot igényel, és ezért van a magyar rendszerben, s mondom még egyszer, a kontinentálisban is, hogy bizony kétséget kizáró bizonyosság kell ahhoz, hogy azt mondhassuk, igen, vádat tudunk emelni. Én azt szoktam mondani a kollégáknak is, hogy amikor mi vádat emelünk, meg egyébként a laikusok, hogyha kérdezik tőle, miről szól a vádirat, a vádirat az arról szól, hogy mi elmegyünk a bírósághoz, és az ügyészség azt mondja, hogy állítom, hogy ez és ez történt. Ha a tényekről beszélek, ezt én tudom bizonyítani kétséget kizáróan, és ez alapján ez az ember bűnös. Ez egy állítás, amit mi bizonyítani tudunk, és nem pedig egy vitairat, egy kezdőirat, hogy majd aztán meglátjuk, hogy mi lesz.

Egy ügyésznek, beleértve a legfőbb ügyészt is, előny, hogy volt korábban büntetőbíró, vagyis a védő meg a terhelt szempontján kívül minden más szemszögből látja, hogy hogyan folyik egy büntetőeljárás, magyarán tudja, hogy mit lehet a tárgyalóteremben, meg mit nem?

Fogalmazzunk úgy, hogy semmiképpen sem hátrány. Ha lehetek elfogult, ez előny, és én ezt feltétlen előnyként élem meg. De ezzel nem szeretném azt állítani, és távol álljon tőlem, hogy azt mondjam, hogy azok a kollégák, akik nem voltak korábban bírók, bármilyen szempontból kevésbé lennének szakmailag felkészültek. Az ügyészeknek a jó része az ügyészségen kezdte a pályafutását, és világéletében ügyész szeretett volna lenni, nagyon sok kiváló kollégánk van, de még egyszer, én azt gondolom, hogy nem hátrány. Sőt, bizonyos szempontból előny. Van egy elég nagy különbség a bírósági és az ügyészségi szocializáció vagy előrehaladás között, ami a két rendszernek az különbözőségéből adódik. Aki szakvizsga után bíró szeretne lenni, annak egy évig kötelező bírósági titkári tevékenységet folytatni. Ma már a bírósági titkárok is elég nagy önállóságot élveznek. Csak azt akarom ebből kihozni, hogy eljutunk a bíróvá válás folyamatában egy olyan pontra, ahol markánsan változik az ember élete, mert egyszer csak abba a pozícióba kerül, hogy dönteni kell. Kérhet tanácsot mástól, egy szakmai igazgatási vezetőhöz bemehet tanácsot kérni, de ha jó ez a szakmai igazgatási vezető, akkor azt fogja mondani, hogy segítek, de ez csak egy tanács. Ez nem utasítás, nem is lehet utasítani, a felelősség a tied. Visszamész a tárgyalóterembe, és ott te fogod aláírni az ítélet rendelkező részét, az a te döntésed. Te vállalod érte a felelősséget. Ez nem egy teammunka ilyen értelemben. Nyilván, ha három bíró jár el, akkor ilyen értelemben igen. Az ügyészség ezzel szemben egy picit más. Az ügyészségen fokozatosan engedjük el a kollégák kezét, egy fogalmazónak, alügyésznek még jóval kevesebb önállósága van, de akkor, amikor valaki beosztott ügyészként elkezdi a pályafutását egy járási ügyészségen, akkor van egy csoportvezető, vagy egy vezetőhelyettes, vagy vezető ügyész, megbeszélhetik, a vezető ügyész eldönti, hogy mekkora szabadságot ad, attól függően, hogy mennyire látja már talpraesettnek és döntésképesnek a kollégát. Jó sok év eltelik, mire eljut egy ügyész odáig, hogy ténylegesen neki kell egyedül döntést meghozni, és akkor sem kell teljesen egyedül, mert ezért a hierarchikus rendszernek van előnye, hátránya, ez feltétlenül előnye. Én bíróként megszoktam az önálló döntést és önálló felelősséget. Ez az egyik. A másik az, hogy sok tevékenységre szoktuk mondani, hogy elképzelem, milyen lehet. Ha párhuzamot akarok vonni, Kapu Tibor úr, aki a világűrben járt, én is követtem az eseményeket, mondhatjuk róla, hogy elképzeljük, hogy milyen lehetett ott fenn. Láttuk, de nem olyan. Ezt nem lehet elképzelni. A bíróvá válás és a bíráskodás is egy ilyen szakma, az ember a partvonalról, amikor fogalmazóként jegyzőkönyvet vezet, azt gondolja, hogy ó, ez egy nagyon egyszerű feladat lesz, ha majd én beülök középre. Aztán amikor az ember először beül, meg másodszor beül egy nagyon egyszerű ügyben, rájön, hogy hú, ez nagyon nehéz feladat.

Ráadásul mindenki azt gondolja, hogy ő a legokosabb a tárgyalóteremben, és neki kell megmondani, és amit ő mond, az kőbe van vésve.

Ott ül az ember kezdő bíróként, miközben ott ül adott esetben egy tapasztalt ügyész, ne adj Isten, egy tapasztalt védő, vagy egy rutinos vádló, és akkor döntéseket kell hoznom. Nekem volt szerencsém ezt kipróbálni, saját bőrömön tapasztalni, én első kézből, saját magam által tudom a bírói gondolkodásnak a lényegét, hogy amikor a bíró mérlegel, amikor meghoz egy ítéletet, amikor meghallgat egy perbeszédet, milyen gondolatok járnak a fejében. Ezt én éveken keresztül átéltem, és ebből a szempontból tudom megítélni azt, hogy milyen a jó ügyész, milyen a jó ügyészi attitűd egy tárgyalóteremben, amikor vádat emelünk, akkor mikre kell figyelni, nem magunkat kell meggyőzni egy jogkérdésben, hanem majd a bíróságot, és a bíróságot hogyan lehet meggyőzni egy jogkérdésben. Talán ennyi előnye van ennek a szakmai múltnak.

Az ügyészi függetlenségnek mi a tartalma? A bíróit azt könnyebb elképzelni, mert abban azt mondják, hogy senki nem utasíthatja a bírót. Ez egy rövid mondattal leírható. De az ügyészségé az milyen?

Tulajdonképpen majdnem teljesen ugyanez. Hosszabb fejlődés eredménye az, ahol most tartunk, és azt gondolom, nagyon jó eredmény, amit elértünk, elértek, azért vagyok bizonytalan, mert nyilván ez alapvetően egy jogalkotási kérdés volt. Volt a 2000-es évek első felében egy alkotmánybírósági döntés, egyébként a legfőbb ügyész interpellálhatósága volt akkor a fókuszban és az országgyűlési képviselők kérdezési joga. Az Alkotmánybíróság azt mondta, hogy az ügyészség nem önálló hatalmi ág, de önálló alkotmányos tényező, alkotmányos szervezet. Akkor az Alkotmánybíróság körüljárta ezt a kérdést. Abban az időszakban még a régi alkotmány hatálya alatt voltunk, azt ki is mondta az Alkotmány, hogy a legfőbb ügyész az Országgyűlésnek felelős és évente beszámol. Most már ez a felelősség is kikerült, ez egy furcsa megoldás, de az alaptörvény is óriási eredmény, az igazságszolgáltatási hatalmi ághoz csapta tulajdonképpen az ügyészséget. Azt mondta, hogy az ügyészség független, meg a legfőbb ügyész is független, és független szervként az állam büntetőigényének a kizárólagos érvényesítője mint az igazságszolgáltatás közreműködője. Ha ez így van, akkor azt tudom mondani, az ügyészségről szóló törvény is kimondja, hogy csak a törvényeknek vagyunk alárendelve, ebben a tekintetben semmi, de semmi különbség nincsen a bírósághoz képest. Egyedi ügyekbe senki, de senki nem szólhat bele. Mi kizárólag a jogszabályoknak szeretnénk megfelelni és felelünk is meg, és senki másnak. Sokszor szoktak keverni e tekintetben két dolgot. Az egyik az, hogy bár ebben az OBH elnökének és a Kúria elnökének is hasonlóak a kötelezettségei, picit mégis más. Mindannyian minden évben beszámolunk az Országgyűlésnek az adott szervezetnek a működéséről, a legfőbb ügyésznek az Országgyűléshez való kapcsolata annyiban más, hogy kérdés is intézhető a legfőbb ügyészhez, és meg kell jelenni és válaszolni kell. De természetesen, ahogy az alaptörvény és az ügyészségről szóló törvény is kimondja, a függetlensége ezáltal nem sérülhet egyedi ügyben, nem tartozom elszámolási kötelezettséggel a törvényhozó hatalom felé, nem is utasíthatnak, és semmiféle beleszólási joguk nincsen. Tehát az Országgyűléshez való kapcsolat az egyik olyan, ami picit megtévesztő. Az viszont markáns különbség valóban a bírósághoz képest, akár a Kúriáról, akár alacsonyabb szintű bíróságokról beszélünk, hogy az ügyészség valóban hierarchikus szervezet, de a hierarchia az egy belső hierarchia. Ha megnézzük az ügyészségről szóló törvényt, akkor az első szakaszok valamelyikében rögzítve van az is, hogy ebben a hierarchikus rendben pontosan meg kell határozni azt, hogy minden egyedi döntés esetében megállapítható legyen, hogy kinek a felelősségébe tartozik annak a döntés meghozatala. Ez nem egy elkent felelősség, ami valahol a szervezeti hierarchiában ez elveszik, hanem valaki hoz egy döntést, s utólag nyomon követhető, hogy azt a döntést ki hozta. Akár az előadó ügyész, akár a közvetlen vezetője, akár egy felettes ügyészség hozta ezt a döntést. Ez semmiféle hatással nincsen az ügyészség függetlenségére. Azt gondolom, hogy tévhit, hogy az ügyészség függetlensége bármilyen szempontból is más lenne, mint a bíróságoké.

Az, hogy a hierarchiában mindig nyoma kell, hogy legyen valamilyen döntésnek, azt jelenti, hogy a kávézás közben informálisan nem lehet az ügyész kollégával megbeszélni, hogy ebben és ebben az ügyben tartsa, ebben és ebben az ügyben közepesen tartsa, abban meg, ha mód van rá, akkor ejtse a vádat?

Ennek akkor nyoma kell, hogy legyen, illetve nyoma lehet, ha adott esetben az előadó kolléga nem ért egyet vele, akkor írásban kell rögzíteni ezeket a kvázi utasításokat, mindegy, hogy hogyan csomagoljuk be, hogy kávézás közbeni informális beszélgetésnek mondjuk. A döntési folyamat nyomon követhető, természetesen.

Az ügyészségnek az okozott kár megtérítésében vagy megtéríttetésében van szerepe? A 2024-es beszámolóban olvastam olyan esetről, Szolnok vármegyei bíróságon folyt, ahol úgy emlékszem, 1,7 milliárd forint volt az okozott kár és összesen valami háromszázvalahány millió, tehát a töredéke térült meg.

Természetesen igen, itt mindenféle döntések születhetnek. Ugye itt akár a vagyonelkobzásról beszélünk, akár polgárjogi igénynek a megítéléséről, mármint a bíróság által, de ez sajnos bizonyos fokig esetleges.

Eltüntetik nyilván. Azért szerzik meg, hogy eltüntessék.

Egyre nagyobb hangsúlyt fektetünk arra, hogy a bűnös úton szerzett vagyont elvonjuk a bűncselekményt elkövetőktől. Régi tétel, hogy a joghátránynak akkor van igazán visszatartó ereje, ha nemcsak a szabadságvesztést, a pénzbüntetést vagy valamiféle fő büntetést szabnak ki az adott személlyel szemben, hanem a bűnös úton szerzett vagyontól is megfosztják. Voltak erre kutatások, nem is csekély mértékben, hogy ha megmarad a bűnös vagyon, még ha szabadságvesztésre ítélik is az illetőt, akkor tulajdonképpen ki lehet számolni, számszerűsíteni lehet, hogy egy napot mennyiért ül. Ennek alapján esetleg azt mondja, hogy jó, kaptam három évet, de naponta 152 ezer forintért ülök a büntetés-végrehajtási Intézetben, majd kijövök innen, és utána vár otthon a vagyon. Megérte, mert az életem hátralevő részében boldogan fogok élni. Nyilván ez így nem hatékony. Az a cél, hogy ezt a bűnös úton szerzett vagyont el tudjuk vonni. Ebben nyilván nagyon fontos szerepe van a nyomozóhatóságokkal való együttműködésnek, vagyonfelderítésnek. Erre azért most már viszonylag fejlett módszerek vannak, és a jogszabályi háttér is egyre inkább alkalmazható a gyakorlatban. Nem véletlen az, hogy a pénzmosások száma az az utóbbi években emelkedett. Pontosan azért, mert a vagyongeneráló bűncselekményeknél a következő lépés mindig az, hogy megpróbálják tisztára mosni a bűnös úton megszerzett vagyont, ezeknek is próbálunk utánamenni, és így akadunk bele a pénzmosásokba. Törekszünk arra, hogy a maximális mértékben visszaszerezzük ezeket, visszaszereztessük a bírósággal, sokszor az indítványozási jog, ami minket illet, de a bíróság döntése pedig akkor lehetséges, hogyha mi a bíróság elé visszük ezeket.

A rendszerváltás óta visszatérően azzal támadják, bírálják az ügyészséget, hogy a működésében politikai szempontokat is érvényesít, rendszerint az aktuális kormánypártok javára. Van intézményi garancia arra, hogy ha van ilyen szándék, az ne érvényesülhessen?

Természetesen: az ügyészség függetlensége. Nem utasítható az ügyészség, semmilyen formában. Számunkra nem létezik politikai ügy. Nincs is olyan intézményes kapcsolat az aktuális kormányzó erők között és az ügyészség között, amivel ezt el lehetne érni. Van más jellegű, hiszen a jogalkotás és a jogalkalmazás kapcsán valamilyen formában kell, hogy visszacsatolás legyen egyikből a másikba, de a függetlenség garancia erre, és az is, hogy nem vagyunk utasíthatók. Számunkra politikai ügy nem létezik, egy ember feljelent egy másik embert, akkor megvizsgáljuk a vonatkozó jogszabályok alapján, hogy van-e helye büntetőeljárásnak, ha igen, akkor megindul a büntetőeljárás, és ugyanúgy, mint bármelyik másik ügyben, megvizsgáljuk a bizonyítékokat, akár nyomozóhatóság, akár ügyészségi nyomozás keretében. Utána, ahogy már a beszélgetésünk elején mondtam, a bizonyítékok alapján megállapítható tények alapján levonjuk a jogkövetkeztetést, és döntünk a megszüntetésről vagy a vádemelésről.

Amikor valakinek mentelmi joga van, mondjuk országgyűlési képviselő, akkor annak a kikérése az csak egy technikai rutin ebben az esetben, ha úgy látják?

Tulajdonképpen igen. Ha eljutunk addig a pontig, hogy megalapozottan gyanúsítható valaki egy bűncselekmény elkövetésével – vannak bizonyítékok, amelyek alapján olyan tényeket lehet megállapítani, amelyekből az a jogkövetkeztetés vonható le, hogy megalapozott gyanú van arra, hogy ő valamiféle bűncselekményt követett el –, normál esetben, értve alatta, hogy nem egy mentelmi joggal rendelkező személyről beszélünk, akkor ilyenkor idéznék vagy előállítanák gyanúsítottként, és kihallgatnák ilyen eljárásjogi pozícióban. Ebben az esetben ez nem így történik, mert van egy eljárásjogi akadály. Nevezetesen, hogy mentelmi joga van, és az arra jogosultnak fel kell függeszteni a mentelmi jogát. Nem is mehet tovább a büntetőeljárás, az olyan értelemben a részünkről egy technikai kérdés, hogy ha ezek a feltételek fennállnak, akkor elő kell terjeszteni a mentelmi jog felfüggesztése iránti indítványt. Olyan nem fordulhat elő, hogy megállapítható egyébként a megalapozott gyanú, de valaki az ügyészségen mérlegelési jogkör keretében úgy dönt, hogy ezt most nem teszem meg, az már törvénysértő lenne. Természetesen akkor a mentelmi indítványt elő kell terjeszteni. A közvélemény előtt sokkal nagyobb felhajtás van akkor, ha politikusról van szó.

Vagy akár ismert emberről.

Vagy ismert emberről, de tegyük hozzá, hogy mentelmi joggal nemcsak az országgyűlési képviselők vagy az európai parlamenti képviselők rendelkeznek, hanem például a bírák, ügyészek is. Hál' Istennek nagyon ritkán fordul elő olyan, hogy akár bíró, akár ügyész megalapozottan gyanúsítható szándékos bűncselekmény elkövetésével, bár volt már rá példa. Azért elő szokott fordulni, például egy közúti baleset gondatlan okozása, ami gondatlan cselekmény, ugyanúgy a mentelmi joggal kapcsolatban el kell járni, az ügyészek esetében a legfőbb ügyész jogosult felfüggeszteni a mentelmi jogot, a bírák esetében pedig a köztársasági elnök, csak ez kevésbé szokott sajtóvisszhangot kapni. De ott is ugyanúgy járunk el, mint minden más ügyben.

A közvélemény nyomására, a közhangulat, a sajtó vagy a politikus, akár ellenzéki, akár kormánypárti, nyomására, hogy mit tegyen, vagy mit ne tegyen az ügyészség, egy ügyésznek, süketnek meg vaknak kell lennie, hivatalból?

Igen, de ez következik a vonatkozó jogszabályi előírásokból. Ha azt mondja a jogszabály, hogy csak a törvényeknek van alárendelve, akkor ezt komolyan kell vennünk, komolyan is vesszük, csak a jogszabályoknak felelhetünk meg, és ebből a szempontból nincsen jelentősége annak, hogy akár a közvélemény, de különösen egy politikus, akármelyik oldalról is, mit gondol a mi döntésünkkel összefüggésben. Mi csak azt nézhetjük, hogy szakmailag helytálló döntés volt, vagy nem. Beszéltünk erről akkor, amikor azt mondtam, hogy a bírósági külső kontroll azért ezt visszaigazolja, hogy az esetek jelentős részében jó döntéseket hozunk. Az egy másik kérdés, és erről érdemes beszélni, hogy mennyiben van jelentősége a büntetőjog rendeltetése szempontjából annak, hogy a közvélemény hogyan viszonyul az ügyészségi döntésekhez. Nem is elsősorban olyan jellegű ügyekre gondolok, amelyekben valamilyen úton-módon politikusok érintettek, mert nagyon kell figyelnünk arra, hogy mi kizárólag a szakmai erőtérben maradhatunk, a politikai térbe nem mehetünk át. Nem véletlen az, hogy egyébként a legfőbb ügyésznek is lényegében teljesen megszüntették a politikai felelősségét, nem visszahívható, a rendszerváltást megelőzően visszahívható volt a parlament által, most már nem, ez egy nagyon jó irány volt, és jogállami keretek között az ügyészség csakis így működhet, nincsen politikai felelőssége, nem is mozoghatunk a politikai erőtérben. De a más típusú ügyekben, olyan ügyekben, amelyek a közvéleményt felkavarják, gondolok itt akár egy élet elleni ügyre, egy nemi erkölcs elleni ügyre, olyan jellegű magatartásokra, amelyek az embereknek a biztonságérzetét befolyásolják, azért nyilván nem jó, ha a társadalmi igazságérzettel nem találkozik egy ügyészségi döntés. Ez azért nagyon nehéz feladat, mert mint mondtam többször is, mi csak a jogszabályoknak vagyunk alárendelve. De ez egy nehéz kérdés, mert hha a társadalmi igazságosság, akár azért, mert egy kicsit a sajtóban félrecsúszik egy ügy, mást kíván, mint a mi döntésünk, akkor persze elkezdhetjük magyarázni, hogy az X törvény 26. szakasz, harmadik bekezdés, c pont, második fordulat alapján ez volt a jó döntés, ezt már kevésbé fogják az emberek megérteni. Kevésbé fognak tudni azonosulni ezzel a döntéssel azt fogják mondani, hogy nahát, tessék, ők elkezdtek jogászkodni. De ez már egy kommunikációs kérdés.

Mit csinálhat ilyenkor az ügyészség? Mert a bíró mondhatja azt, hogy a nagy tárgyi súlya, az elszaporodottsága miatt a középértéktől felfelé megyek, hogy még nagyobb súlya legyen a döntésemnek, de az ügyész nem nyomhatja meg jobban a ceruzáját. A büntetőjog szabálya behatárolja, hogy mit kérhet. Ő nem mondhatja, hogy adjon a bíró súlyosabb büntetést, vagy mondhatja?

Mondhatja, persze, ha a fellebbezéssel élhetünk, tehát a jogorvoslati jogot gyakorolhatjuk. Arra oda szoktunk figyelni, hogy egyrészt most már a hatályos büntetőeljárási törvény lehetőséget ad arra is, hogy beismerés esetére úgynevezett mértékes indítványt tegyünk, megmondjuk pontosan, ha beismeri a bűncselekmény elkövetését az illető, akkor konkrétan, mondjuk, szabadságvesztés esetében hány év, hány hónap börtönbüntetést kérünk, hogy szabja ki a bíróság. Ez persze nem köti a bíróságot, csak annyiban, ha beismeri az illető, akkor annál feljebb nem mehet. Ha nincs beismerés, akkor változatlanul igaz az a szabály, hogy nem mondhatunk konkrét mértéket, na de olyan értelemben elmondhatjuk a véleményünket, hogy középmértékhez képest felfelé vagy lefelé térjen el, mik azok a súlyosító vagy akár enyhítő körülmények, amelyeket vegyen figyelembe a bíróság. Az elsőfokú döntéssel szemben fellebbezést jelenthetünk be. Ennek a fellebbezésnek lehet a tárgya akár az is, hogy súlyosítsa a másodfokú bíróság a kiszabott joghátrányt. Azt kell mondanom, hogy e tekintetben van különbség a bíróság és az ügyészségi álláspont között. Ha megnézzük a már említett országgyűlési beszámolót, akármelyiket, akár a 2024-est, akár az azt megelőző években benyújtott valamelyik beszámolót, azt fogjuk látni, hogy az ügyészségi ügyész által bejelentett fellebbezéseknek az eredményessége pont a súlyosításra irányuló fellebbezések esetében a legcsekélyebb. Ebben, azt kell mondanom, nem értünk egyet, sok esetben szigorúbb büntetést szeretnénk, de nem tehetünk mást, minthogy következetesek vagyunk ebben a tekintetben, és következetesen szorgalmazzuk a súlyosabb joghátrányok kiszabását.

Milyen bűncselekményi tendenciákat látnak most vagy az elmúlt néhány évre visszanézve? Azt lehet látni, hogy az internetes csalások száma, a pénzmosások száma, a megtévesztések száma, az emelkedik. Ez az irány?

Egyértelműen ez az irány. Átalakult a bűnözési struktúra az elmúlt években. Két folyamatot kell említeni, amelyek külső tényezők tulajdonképpen. Az egyik, amit ön is említett, az infokommunikációs forradalom, aminek a szemtanúi vagyunk mindannyian, és ami jó néhány éve beindult, és ez csak fokozódni fog. Beszélhetünk akár a mesterséges intelligencia megjelenéséről is. Ez teljesen új irányt jelent a bűnözésben is. A klasszikus bűnelkövetési formák megváltoztak. Rájöttek arra a bűnözők, hogy például a vagyon elleni bűncselekményeknél a klasszikus lopások, csalások már kevésbé kifizetődnek, sokkal egyszerűbb leülni egy számítógép mögé, és interneten keresztül, online megtéveszteni embereket. Nagyobb arctalanságot biztosít az elkövetőknek is, a pénzmosást is könnyebb elvégezni ezáltal, hetente, havonta, elég sűrűn, újabb és újabb elkövetési módszerekkel találjuk magunkat szemben. Nem véletlen, hogyha megnézzük a statisztikai adatokat, az információs rendszerek védelmét biztosító bűncselekmények száma emelkedik, egy részük nagyon markánsan az elmúlt években emelkedett, a csalások száma is emelkedik. A gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy markánsan az online térben elkövetett csalások állnak az élen, és nem véletlen az sem, hogy a pénzmosások száma emelkedik. Erre ráerősít még az a tendencia is, hogy egyrészt az országhatárok egyre inkább elmosódnak. Ha visszatekintünk a 30 évvel korábbi időállapotra, ma már – különösen Európában – sokkal egyszerűbb az országhatárokat átlépni, ráadásul az online technológiának is köszönhetően. Ma már a bűntársaknak nem kell fizikailag egy helyen lenniük. Az internet segítségével és a különböző kommunikációs csatornák, social media felületek segítségével pillanatok alatt kapcsolatba tudnak lépni egymással, akár operatív vagy akár teljesen fedett formában is, vagy a hatóságok számára kevésbé detektálható formában. A szervezett bűnözésnek ez a szegmense egyértelműen megerősödött az elmúlt években. Nekünk pedig az a feladatunk, hogy erre proaktívan felkészüljünk, és a kollégák ne csak jogi ismeretekkel rendelkezzenek, hanem akár informatikai ismeretekkel is kell rendelkezniük, vagy gazdasági ismeretekkel, az ügyészi munka és általában az igazságszolgáltatásban végzett jogi munka egyre összetettebbé válik.

Honnan tudnak embereket szerezni? Emlékszem a rendszerváltás idejére, amikor elindultak új gazdasági vállalkozási formák, és előfordult olyan is, hogy a terhelt próbálta elmagyarázni a nyomozó rendőrnek, hogy tulajdonképpen mit csinált, hogy ez egyáltalán belefér-e valamilyen jogi kategóriába. Nyilván amellett érvelt, hogy igen, a rendőr meg amellett érvelt, hogy nem. De ha ráveszek teljesen ártatlan embereket, hogy csináljanak valamit online, ami bűncselekménynek látszik, akkor a szándékosságot kell nézni? Vagy mit?

Igen, szigorúan az adott törvényi tényállást, ezt így hívjuk a Btk.-ban, ahol le van írva, hogy mi számít bűncselekménynek. Vannak tényállási elemei, fogalmi elemei, ezeket módszeresen végig kell venni, és meg kell nézni, hogy ezek a tényállási elemek bizonyíthatók, vagy nem bizonyíthatók. Megint visszakanyarodunk oda, ha nem, vagy kétség vetődik föl, akkor a potenciális terhelt javára kell dönteni. De két dolgot hadd mondjak! Az egyik az, hogy amikor kérdezte a politikai befolyást, vagy azt, hogy mennyiben független az ügyészség, azt mondtam, hogy egyedi ügyeknél nemcsak a törvény, hanem a gyakorlat is azt mutatja, nincs lehetőség, és mondtam akkor is, hogy persze van jogalkotó és jogalkalmazó között kapcsolat. Itt van szerepe a jogalkalmazóknak, az ügyészségnek is, hogy visszacsatoljunk a jogalkotók felé, ha ők véletlenül valamit nem vesznek észre, nem detektálnak, akkor jelezzük, és azt mondjuk, hogy itt egy joghézag van, itt van egy új elkövetési módszer, itt van egy új tendencia, amit mi, a nyomozóhatóság, az ügyészség látunk a gyakorlatban, de nem tudunk hatékonyan eljárni, mert nincsenek megfelelő jogi keretek. A legfőbb ügyésznek személyesen is van jogalkotás-kezdeményezési joga, de természetesen, hogyha kapunk jogszabálytervezeteket a büntetőjogi anyagot érintően, akkor kifejthetjük a véleményünket, mondván, hogy itt egy picit, szerintünk, még gondolkodni kellene ezen a részen, mert itt egy joghézag vetődik föl a gyakorlatban, amit be kell tömni, pont a társadalom védelme érdekében. Nagyon fontos, hogy visszacsatoljunk, mert mi jogalkalmazóként csak megfelelő jogszabályok alapján tudunk eljárni. A közvéleménynek hogyan tudjuk elmagyarázni, hogy értem én, hogy ez nem etikus, azt is értem, hogy ez a társadalom veszélyes, de hogyha az elkövetéskor ez nem volt bűncselekmény, akkor mi ügyészként csak azt tudjuk mondani, hogy ez nem bűncselekmény. Az feladatunk, hogy visszacsatoljunk. A másik, ami eszembe jutott ezzel kapcsolatban, hogy azt szeretném stratégiai célként kitűzni, és ezt nemcsak én tűztem ki célként, hanem már a hivatali elődöm is, hogy már a jogi egyetemen kezdjük el azt a fajta tevékenységet, hogy a legtehetségesebb jogászokat majd magunk között tudhassuk az ügyészség berkein belül. Nagyon sok tehetséges fiatal van most, az elmúlt hét második felében hallgattuk meg második körben, meg főügyészségi szinten, azokat a részben friss diplomásokat, részben már korábban végzett egyetemistákat, akik ügyészségi fogalmazónak jelentkeztek. Nagyon-nagyon sok tehetséges fiatallal találkoztunk. Az életrajzokat elolvasva azt látom, hogy nemcsak a jog területén reményteli az esetleges jövőbeni pályafutásuk, hanem sok mindenhez értenek, sok minden érdekli őket, az egyetem évei során az évfolyamdolgozataikat, szakdolgozatukat igyekeztek ilyen témákban megírni, online térben elkövetett csalás, mesterséges intelligencia megjelenése a büntetőjogban. Ki kell aknáznunk ezeket a lehetőségeket. Én mindig azt szoktam mondani a kollégáknak is, hogy nem szégyen az, ha akár egy fiatalabb kollégától tanulhatunk.

Mikor és meddig magyarázhatja el egy ügyész, hogy mit miért csinál vagy csinált egy adott ügyben? A büntetőeljárás elején nyilván nem, akkor még folyik a büntetőeljárás. A végén sem tűnik nagyon okos dolognak, mert akkor meg az egész magyarázkodásnak tűnik, amit a bíróság előtt kellett volna megcsinálni. Akkor mikor?

Vékony jégen táncolunk. Az ügyészségi kommunikáció, az egy nagyon-nagyon nehéz kérdés. Ha röviden szeretném elütni a kérdését, akkor azt mondanám, hogy nézzük meg az alaptörvényt, nézzük meg az ügyészségre vonatkozó jogszabályokat. Látunk-e abban olyat, hogy az ügyészség alkotmányos feladata a társadalmi kommunikáció? Nem látunk ilyet. Az a feladatunk, hogy az állam büntetőigényét érvényesítsük, ez egy jogi szakmai kérdés, végezzük, köszönjük szépen, reméljük, magas szakmai színvonalon. Természetesen nem igaz és pont azért nem, amit már mondtam is: a generális prevenció, a társadalmi egyetértés fontos. De az első számú szempont mégiscsak az eljárásnak a sikere. Az, ha mi részletes információkat osztunk meg, akkor azzal az eljárást sikerét veszélyeztetjük. Én azt gondolom, hogy az arany középút megtalálása nagyon nehéz, de mégis fontos feladat. Mondjunk valamit a közérdeklődésre számot tartó ügyekben, de ezzel ne veszélyeztessük az eljárás sikerét. Ennek van egy másik problematikus része, amit mindig próbálunk hangsúlyozni a kollégáimmal, hogy ez szakmai tevékenység, ez egy jogi szakmai munka. Nem egy társadalmi munka, nem egy bulvármunka, hanem a kollégáim öt évet lehúznak az egyetemen, szereznek egy diplomát, utána három év gyakornokoskodás, utána jogi szakvizsga, több részből áll, még plusz egy év, és utána lehet valaki kezdő ügyész.

Oké, csak mi a jogászok országa vagyunk, itt mindenki ért a joghoz.

Értem, és nemcsak a joghoz, hanem nagyon sok minden máshoz. Ez óriási nagy probléma, persze, az online világ megjelenésével most már mindenki villanyszerelő, meg mindenki vízvezetékszerelő, valami videómegosztóba be kell írni, hogy hogyan kell a biztosítéktáblát lecserélni, és kapok három videót, és azt gondolom, hogy én értek hozzá, holott iszonyú veszélyes és nem lehet megtenni. Ugyanez a helyzet a jogkérdésekben is. Azért nem szeretnék úgy elmenni egy orvoshoz, hogy ott nem orvosok látnak el, hanem két olyan ember, aki előző nappal megnézte a videómegosztón, hogy hogyan kell a vakbélműtétet elvégezni. Ugyanez a helyzet, itt emberek sorsáról döntünk. Azzal nem nagyon tudok és nem is szeretnék foglalkozni, hogy sok millió jogász országa vagyunk, énnekem azt kell nézni, és a kollégáimnak is, hogy kizárólag a szakma szabályainak feleljünk meg. Az egy más kérdés, hogy meg kell próbálni ezeket az eljárásokat lefordítani olyan nyelvre, hogy ezt mindenki megértse. Ezen dolgozunk, és ebben a kommunikációs csapatunk, szerintem, nagyon jó. Van egy szóvivői hálózatunk, van egy kommunikációs sajtófőosztályunk a Legfőbb Ügyészségen, azokat a döntéseket, azokat az eljárási cselekményeket, amiket fontosnak tartunk, hogy az emberek megismerjenek, megpróbáljuk elmagyarázni olyan nyelvezeten, hogy ezt mindenki megértse és mindenki jól értse meg. Ez azért problematikus, mert 30 évvel ezelőtt volt néhány televíziós csatorna, meg volt nyomtatott sajtó, de nem volt közösségi média, egyszerűbb volt. Most mindenki, boldog-boldogtalan véleményt fejt ki, olyan is, aki nincs a tények ismeretében, nincs adott esetben a jogszabályok ismeretében, és nekünk ezzel kell megpróbálni valahogyan szélmalomharcot vívni.

Magyarország nem tagja a 2021 óta működő Európai Ügyészségnek, de ha jól emlékszem, már az első pillanattól kezdve együttműködési megállapodást kötött vele. Ennek az együttműködésnek mi a módja? Mit csinál a magyar ügyész meg az európai ügyész, amikor együttműködik?

Fontos hangsúlyozni, hogy az nem egy jogalkalmazói döntés, hogy csatlakozunk az Európai Ügyészséghez vagy nem. Ez egy kész helyzet, amit nekünk jogalkalmazóként tudomásul kell vennünk. Megvannak a pontos hatáskörök, hogy mikor járhat el az Európai Ügyészség és mikor járhatnak el a tagállami ügyészségek. Mi ebben az úgynevezett megerősített együttműködésben nem veszünk részt, magyar vonatkozású ügyekben a magyar nyomozóhatóság és Magyarország ügyészsége jár el. Igen ám, de vannak olyan, egyébként az Európai Ügyészség hatáskörébe tartozó büntetőügyek, amelyeknek nem is valamelyik szála, mert ez talán nem a legprecízebb megfogalmazás, de valamiféle érintettsége lehet, akár úgy, hogy itt van egy tanú, itt van valami okirat, ami nem magyar–magyar ügy. Nem a magyar ügyészségnek a hatáskörét szeretnénk csorbítani, valamiféle jogsegély keretében ennek megvan nyilván a megfelelő szakmai protokollja. Magyarország ügyészségéhez fordulnak, és mi ezeket a megkereséseket, egyébként azt kell mondanom, hogy kivétel nélkül, teljesítjük. Ez vice versa igaz, tehát ha mi kérünk valami segítséget az előbbi ügyészségtől, akkor ők is megadják. Nagyon pozitív véleményt adott az európai főügyész asszony, több fórumon is kifejezetten a legpozitívabb példaként említette Magyarországot, hogy a nem részes tagállamok közül velünk a legjobb az együttműködés, és mi minden jogsegélykérésükre és kérelmükre időben és a legjobb tudásunk szerint, a lehetőségekhez képest válaszolni szoktunk.

Az Európai Ügyészségen kívül van még az Európai Csalás Elleni Hivatallal és az Eurojusttal is együttműködés. Ezek más-más területeket fednek?

Ezek más-más területek, az OLAF, tehát az Európai Csalás Elleni Hivatal, nem egy klasszikus értelemben vett nyomozóhatóság, hanem inkább vizsgálatokat folytat. Az Európai Ügyészség és az OLAF között volt bizonyos átfedés, az OLAF-nak, mondjuk úgy, a hatóköre az egy picit csorbult, amikor az Európai Ügyészség felállt és elkezdte a működését. Nem részes tagállamok esetében ez még fontosabb, az OLAF-fal is kiváló az együttműködésünk. Az OLAF igazságügyi ajánlásai nem nyomozati munka eredményei, hanem inkább vizsgálati eredmények, azokat kivétel nélkül felhasználjuk, vagy nyomozást indítunk az igazságügyi eljárásaik alapján, vagy hogyha már van folyamatban a nyomozás, akkor abban a nyomozásban használjuk fel az általuk megküldött anyagokat. Büszkén mondhatom, hogy az OLAF jelzések alapján a vádemelési arány messze meghaladja Magyarországon az uniós átlagot. Az alapjelzések alapján indítunk vagy folyamatban lévő ügyekhez teszünk alapjelzéseket, és aztán vádemelésre kerülő sor. Az Eurojust egy igazságügyi együttműködő koordinációs testület, ott Magyarország is nagyon fontos szerepet tölt be a tagállami együttműködésben. Közös nyomozócsoportok, koordinációs értekezletek, tehát számtalan ügyet és ügycsoportot tudok mondani, ahol kiváló az együttműködés, és pont a nemzetközi és szervezett bűnözés tekintetében sokkal hatékonyabban tudunk eljárni közösen.

Amikor, mondjuk, a Eurojustól érkezik egy megkeresés, az mennyire konkrét? Azt mondják, hogy ezt és ezt, kérjük, nézzétek meg?

Persze, konkrét ügyekben, de ez a megkeresés sokkal egyszerűbb, mert minden tagállamnak van egy nemzeti tagja az Eurojustnál Hágában. Ezt úgy kell elképzelni, hogy vannak nemzeti szekciók, egy nemzeti taggal és asszisztensekkel, akik szintén az adott tagállamból érkeztek. A megkeresések sokkal egyszerűbbek, nem országok között kell levelezgetni, hanem, mondjuk az osztrák nemzeti tag átmegy két szobával arrébb, s bekopog a magyar nemzeti taghoz. Azt mondja, hoztam egy megkeresést, már elküldtem e-mailen, kérlek, gyorsan nézzétek meg, mert, mondjuk, holnap szeretnénk Bécsben realizálni egy elfogást, ennek van magyar vonatkozású része, meg kéne nézni valamit, s küldeni gyorsan egy jogsegélykérelmet, egy európai nyomozási határozatot, tegyétek meg, hogy viszonylag gyorsan reagáltok rá. Az operatív munka sokkal egyszerűbb. Nem ritkán fordult elő olyan is, hogy Hágában, a Eurojust székhelyén, ott ültek egy teremben a monitorok mögött az érintett nemzeti tagok, miközben a legkülönbözőbb országokban egyszerre történt elfogás egy bizonyos szervezett bűnözői hálózat esetében. Akkor mondjuk, ha Szlovákiában – fiktív példák nyilvánvalóan, amiket mondok – házkutatás során megtaláltak valami adatot, akkor ott a nyomozóhatóság tagjai tudtak rögtön szólni Hágában, hogy találtunk egy papírt, aminek budapesti vonatkozása van. A budapesti kollégák a magyar ügyekben, magyar szálban végezték a felgöngyölítést, és rögtön tudtak reagálni arra, amit Szlovákiában találtak. Ott továbbmentek egy másik lakást vagy egy másik autót felkutatni, és onnan koordinálták az akciót, és mindenki jól járt, mert sokkal hatékonyabban lehetett felszámolni szervezett bűnözői csoportokat. Tehát ez egy nagyon jó formája az uniós együttműködésnek. Egyébként annyit hadd tegyek büszkén hozzá, hogy az egyik legaktívabb a magyar nemzeti szekció. Ha a megnyitott ügyek számát nézzük, akár a hozzánk érkezett megkeresések tekintve, akár azokat, amiket mi küldünk, az élmezőnyben járunk.