INFORÁDIÓ
2023. január 27. péntek
Angelika

lehel lászló

ökumenikus segélyszervezet

ukrajna

háború

Lehel László, az Ökumenikus Segélyszervezet elnök-igazgatója beszédet mond a Finn Church Aid segélyszervezettel kötött együttműködési megállapodás aláírása alkalmából tartott sajtótájékoztatón Budapesten, az Ökumenikus Segélyszervezet Országos Központjában 2022. május 13-án. A Finn Church Aid finn egyházi segélyszervezetnek 13 országban van képviselete és mintegy négyezer munkatárssal dolgoznak. A szervezet alapvetően fejlesztési és humanitárius projekteket valósít meg a finn külügyminisztérium támogatásával és nemzetközi pályázatokon nyert források felhasználásával.

Lehel László: egy segélyszervezetnek mindig ott kell lennie, ahol a szükséget szenvedők vannak

Infostart / InfoRádió - Exterde Tibor

Bőven hallunk már olyan hangokat is, amilyeneket azelőtt soha nem hallottunk Ukrajnában, hogy oda kéne nekik adni, amit akarnak, csak legyen már béke – mondta Lehel László, az Ökumenikus Segélyszervezet elnök igazgatója. Az InfoRádió Aréna című műsorában beszélt a szervezet ukrajnai munkáról, a háború kihívásairól, a nemzetközi együttműködések eredményéről és arról is, itthon milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük.

Február 24-én, amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát, minden ez évi tervet ki kellett dobni?

Besötétült a világ egy kicsit, és ez azóta is tart, mert nincs józan ember, aki meg tudná érteni, hogy ide fajult egy konfliktus és nincs ember, aki megérti azt, hogy felelős világnak felelős politikusai nem tudják ezt a háborút megállítani. A mi életünkben ez hatalmas kihívást jelentett, mindent újra kellett tervezni. Olyan mértékű humán erőforrásra volt szükségünk, ami minden eddigit fölülírt. Az a velejárója az ilyen katasztrófáknak, hogy a legelső szakaszban mindenki segíteni akar és mindenki adományt hoz, be akar kapcsolódni a munkába, olyan mértékű szolidaritási robbanást éltünk át, amihez én nem láttam hasonlót, pedig sok-sok évtizede állok ebben a munkában. Ez az egyik oldalról lenyűgöző volt, a másik oldalról azonban nagyon át kellett gondolni, hogyan tudjuk ezt hosszú távon fenntartani és lázasan kerestünk munkatársakat. Az első szakaszban emberek sokaságát kellett felvenni ahhoz, hogy bírjuk a tempót, hiszen nemcsak a logisztika megszervezéséről van szó, hanem egy teljes rendszer felépítéséről. A budapesti raktáraink pillanatok alatt megteltek, ki kellett menekülni a városból. Szerencsére volt olyan támogató, aki felajánlotta, hogy a biatorbágyi raktárbázison kapunk egy hatalmas raktárt, amiért nem kellett bérleti díjat fizetnünk és tudtuk használni háttérországként mindamellett, hogy Dunavarsányban szintén van egy nagy raktárunk, sőt a budapesti központunk mellett is van egy elég komoly kézi raktárunk, mozdulni nem tudtunk az első szakaszban.

Amikor egy szomszédos országban van háború, akkor arra van valami gyakorlat? Nagyon másképp kell ezt csinálni, mint amikor a világ másik pontján van valamilyen katasztrófa?

Mindenütt ugyanaz a rendszer működik. Ha egy segélyszervezet komolyan gondolja a hivatását és szívvel-lélekkel meg ésszel akarja csinálni, akkor mindenképpen ott kell a helyszínen lenni. Ez egy szomszédos ország esetében sokkal egyszerűbb, noha mi kitelepedünk más, távolabbi országokba is, voltak rá, vannak rá példák, amikor magyar munkatárs vezetésével ott vagyunk egy távoli helyszínen. Ugyanazon rendszert építjük ki, fel kell venni ukrán munkatársakat, el kell kezdeni a tevékenységet úgy, hogy szinte bulldogként minden információt be kell gyűjtenünk kérdezőbiztosokon, és különböző kormányzati felelősséget viselő embereken keresztül, eljutni azokhoz a releváns ismeretekhez, hogy hol mennyi menekült tartózkodik, milyen életcsoporthoz tartoznak, mennyi közöttük az egyedülálló, a fiatal, az idős. Amikor az adatokat tudjuk, akkor kezdődik igazából a szakszerű segítségnyújtás. Amikor pontosan tudjuk, látjuk azt, hogy mire van szükségük az ottaniaknak. Számos esetben éreztük és láttuk, hogy ez a helyes út, amikor, mondjuk, Kárpátalján elkezdtük járni az intézményeket, megnéztük azt, hogy hol vannak a belső menekültek elhelyezve. Kiderült, hogy megteltek a különböző óvodák, iskolák, kultúrházak, Egy külön három-négy fős team kezdte végigjárni ezeket az intézményeket. Volt, hogy egy nap tíz-tizenöt helyet jártak végig. Utánakérdeztek mindennek pontosan, és amikor megvoltak ezek az adatok, akkor tudtunk dönteni arról, hogy mit tegyünk. Kiderült, hogy az egyik helyen nem élelmiszerre van szükség, viszont ott van hatvan ember és nincs mosógép, vagy egy másik helyen ott van százhúsz ember és nincsenek hűtőgépek, ahol az élelmiszert tárolnák. Egy harmadik helyen nem volt rendben a WC és a mosdó. Nagyon dinamikusan és gyorsan kellett dönteni arról, hogy miben segítünk, és ezekben az esetekben azt mondtuk, hogy akkor nem élelmiszerrel segítünk, hanem az infrastruktúrát tesszük rendbe. Mindent a körülményekhez kell igazítani, úgy, hogy mi is érezzük azt, hogy mindent megtettünk azért, hogy mégiscsak normális körülmények között élhessenek az emberek.

Mennyire szabad egy háborúzó országban magához a háborúhoz közel menni?

A segélyszervezeti munka nem irodaházakban és fotelekben történik, egy segélyszervezetnek kötelessége az, hogy ott legyen, ahol a szükséget szenvedők vannak. A háború természetrajza az, hogy vannak, akik ki tudnak menekülni a zónákból, és sajnos azt is láttuk, hogy a legelső szakaszban azért alapvetően a jómódú emberek tudtak eljönni. Aztán ahogy teltek a hónapok, már azt láttam, hogy egyre inkább a rászoruló réteg jön. Azért ez nem egy kamikáze akció, észnél kell lenni és tudni kell azt, hogy hol van a határ. Ahol közvetlen háborús cselekmények vannak, oda nem lépünk be.

De tudják, hogy ezek hol vannak?

Ha Kijevben vagyok és váratlanul elkezdik bombázni a várost, azt nyilvánvalóan nem tudom előre. Vagy akár Lemberget. Ott vagyunk és ott vannak a munkatársaink, ott van az irodánk, ott van a csapatunk. Ilyenkor azt teheti egy szervezet, hogy igyekszik olyan biztonságos területre betelepedni, bérelni valami bérleményt, ahonnan fölépíthetjük a tevékenységünket. Hadd mondjak egy példát: nem a város energiaközpontjának közelében bérlünk, vagy bármi olyan környékén, ami effektíve támadási célpont lehet. Körültekintően kell eljárnunk, s lehetőleg olyan térségben felépíteni a tevékenységet, ahol nincsen ilyen közvetlen veszély. Ennél többet sajnos nem tudunk tenni.

Lehet ilyenkor bérelni?

Lehet.

Egy háborús országban oda lehet menni, hogy erre van szükségem, kössünk üzletet?

Igen. Furcsa, hogy mégis működnek dolgok. Súlyos élelmiszerhiánnyal nem találkoztunk sehol. Ahol nem voltak nagy számban menekültek, ott normálisan zajlott az élet. Ez egy hatalmas ország, ezer kilométerekről beszélünk. Az egyik részében működik az élet, mert működni kell, mert termelni kell, az emberek ott akarnak maradni, meg akarnak valahogy élni, még ha háborúban is van az ország. A másik részében pedig romban van minden. Ez egy nagyon furcsa ellentmondás. Igen, lehet bérelni, ilyenkor is lehet. Sok esetben azt mondják, hogy ezt odaadjuk nektek fél évre, ingyen. Segélyszervezet vagytok, nem kérünk érte, mert fontos, hogy itt vagytok, nagyon köszönjük, hogy eljöttetek és magyarok vagytok. Ez nekünk nagyon fontos, mert ha nincs bázisunk, akkor nem tudjuk a logisztikát kiépíteni. Lembergben volt a második kihelyezett központunk, magyar munkatárs vezetésével, közel húszan dolgoznak most nekünk csak ott. Ott van Beregszász, ami már nagyon régóta megvan, és létrehoztuk harmadikként a kijevi központunkat. O tt alapvetően az újjáépítésben veszünk már részt, azokban a térségekben, amelyet visszafoglaltak az ukránok, illetőleg ahonnan kivonultak az oroszok. Ez Bucsa, Borogyanka, az a rész, amelyről nagyon sokat hallottunk egy időben. Ott mi már egy konténeróvodát át is adtunk, oda már be tud települni hatvan gyerek. Zajlik egy súlyosan megsérült iskolának a tervezése, a felújítását fogjuk ellátni. Ez mind a Magyarország segíti nagy kormányzati program keretében zajlik, hiszen mi arra kaptunk mandátumot, hogy ezt hajtsuk végre és csináljuk meg. Ehhez helyszíni jelenlét kell. Nem úgy van, hogy csak oda leteszek egy konténert és akkor működik. Be kell rendezni bútorokkal, nagyon sok apró feladat van. Az iskolaprojekt mellett van másik a térségben, a bucsai kistérségnek épülő körzeti orvosi rendelő és egy kormányablakszerű megoldás. Lembergben, amelynek környékén több százezer menekült él, nagyon érdekes feladatot valósítunk meg: havi rendszerességgel egy hitelkártyáról készpénzt vehetnek fel, illetőleg a hitelkártyát használni tudják. Ez közel száz euró, nem egy hatalmas összeg, de nem a segélyt adjuk oda, hanem ő maga döntheti el, hogy azért mit vásárol. Ugyanakkor a hitelkártyáknál általában tudjuk korlátozni azt, hogy milyen terméket ne lehessen belőle vásárolni, nehogy bármi visszaélés legyen. Egy ilyen listát összeállítani, amikor több ezer embert kell beazonosítani, nagyon hosszú folyamat és sok tárgyalást kell folytatni a különböző helyi kormányzati emberekkel is, hiszen ők a felelősek a belső menekültekért. Nem lehet, hogy mi odamegyünk és elkezdünk valamit osztogatni, hanem ezt koordináltan és egymást megértve kell tudni végrehajtani. Ismételt tanulság, hogy nagyon komoly segítséget kapunk a helyi erőktől. Bár vannak a nagypolitika színterén mondogatások és különböző, Magyarországgal kapcsolatos megjegyzéseket olvasunk sajnos, de a gyakorlatban mintha az ellenkezője történne. Szeretettel fogadnak bennünket és azt mondják, hogy látjuk, hogy mi van fent a nagypolitikában, de az bennünket most nem érdekel, mi szeretnénk veletek együtt dolgozni és szeretnénk veletek együttműködni. Az az érzésem, ha ott dolgozunk, utána ez olyan emlék marad, amit örökre meg fognak jegyezni. Eljöttek a magyarok, megígértek valamit és megcsinálták. Ennél többet nem tudunk bizonyítani, és azért ez nem kevés, mert végül is Magyarország legnagyobb humanitárius akciójában veszünk részt és e mögött mély tartalom van.

Hogy tudják kiszűrni a sötét alakokat, akik minden országban vannak, háborúban pedig a felszínen jól látszanak? Önök odavisznek valamit, ők pedig jelentkeznek, hogy majd ők megcsinálják.

Nem tudják megcsinálni, mert nem engedjük nekik.

De honnan tudják?

Úgy, hogy kézben tartjuk a dolgokat, saját apparátussal dolgozunk. Fölveszünk munkatársakat, kellenek logisztikai munkatársak, kellenek projektvezetők, kellenek monitoringgal foglalkozó emberek, kellenek adminisztrátorok, kellenek pénzügyesek, mert a megfelelő pénzügyi rendet be kell tartani akkor is, hogyha Ukrajnában bejegyzett szervezetként dolgozunk, hiszen érvényesek ránk az ukrán szabályok. Ha valaki azt mondja, hogy akkor ezt majd lebonyolítja nekünk, mi megköszönjük, de azt mondjuk, hogy nekünk megvan a saját kapacitásunk erre. S akkor látjuk is, hogy mi történik, mert végig a mi látókörünkben van a tervezés, a végrehajtás és a kiértékelés is.

Mennyi időre számolnak most, meddig kell Ukrajnában maradni? Senki nem tudja, mikor lesz vége a háborúnak.

Ez egy felfoghatatlan tragédia. Úgy léptünk a XXI. századba, hogy voltak világháborúk Európában és már biztos, hogy nem lesz több ilyen soha. S akkor egyszer csak azt látjuk, hogy hónapok óta tart, és minthogyha a két külön világ nem is akarna egymással beszélni. Nekünk nagyon kevés eszközünk van. Sőt, a segélyszervezetnek nincs eszköze. El tudjuk mondani, hogy szeretnénk, hogy béke legyen, de ez túl kevés.

Mit csinál egy segélyszervezet, amikor egy munkatársának felteszik azt az egyszerű kérdést, hogy szerinted kinek van igaza ebben a háborúban?

Van egy ilyen régi mondás, hogy mindig kettőn áll a vásár, és ezt kiegészítem azzal, hogy történt egy egyértelmű agresszió az országgal szemben.

Úgy értem, hogy ott, helyben, Ukrajnában, ha egy ukrán megkérdezi a vele együtt dolgozót, akkor udvariasan azt kell mondani, hogy egészen biztosan neked vagy bele lehet menni fejtegetésekbe?

Bele lehet menni. A legelső szakaszban nem, az első pár hónap teljesen eufórikus állapot volt. Most már árnyaltabban lehet az emberekkel beszélni arról, hogy akkor mi a helyzet és milyen megoldás lehetne. Bőven hallunk már olyan hangokat is, amilyeneket azelőtt soha, de soha nem hallottunk Ukrajnában, hogy oda kéne nekik adni, amit akarnak, csak legyen már béke. Ilyet nem hallhattam volna márciusban vagy áprilisban. Most már hallom. Súlyosak a veszteségek minden oldalon, ezeket a lakosság is megsínyli. Most már az egyszerű lakosság is azzal szembesül, hogy Kijevben kerületenként változik az áram, talán ott még annyi előnyük van, hogy legalább tudják, hogy mikor lesz áram, de vannak olyan területek, ahol nem is tudják, hogy mikor fogják kikapcsolni, fel sem lehet készülni rá. Többször voltam már nemcsak Kijevben, lent, a déli részeken is, egészen Zaporizzsjáig eljutottam munkatársakkal együtt. Kijevnek a nyugati részén laktunk, az van közel Bucsához és ahhoz a térséghez, ahol aktívan dolgozunk, ugyanakkor bent kell maradnunk Kijevben is, mert rendszeres egyeztetések vannak a nemzetközi szervezetekkel. De előfordul, hogy kilenc órán át nincs semmilyen áram. Ha nem lenne generátorunk, semmit sem tudnánk tenni.

A nemzetközi együttműködésben ki a főnök a terepen?

Ez egy nagyon érdekes dolog, mert kicsit főnökök vagyunk bizonyos dolgokban, más dolgokban pedig nem. Akkor beszéljünk először arról, hogy hol vagyunk főnökök. Nekünk van egy nemzetközi szövetségünk, genfi központtal, az egyházi hátterű segélyszervezeteinknek a szövetsége, ahol egész egyszerűen megbíztak bennünket, mert tudták, hogy évek óta Ukrajnában dolgozunk. Azt mondták, hogy jó, akkor ti, magyarok ebben mélyedjetek el, készítsetek projektjavaslatokat, és mi majd azt finanszírozni fogjuk. Na, így történik az, hogy kicsit teamvezetők lettünk, létrehoztuk a lembergi irodát, utána bejelentkeztek a dánok, bejelentkeztek az angolok, bejelentkeztek a finnek. A finnekkel közösen béreltünk irodát egy ideig és azt mondták, hogy jó, akkor mi adunk erre a nagy projektre pénzt, támogatják azt a tevékenységet, amit mi csinálunk. Tehát nem arról van szó, hogy kizárólagosan magyar kormányzati pénzből vagy adományokból dolgozunk, hanem nagyon jelentős nemzetközi pénzeket tudunk behozni és Ukrajnában felhasználni. Van azonban ennél egy sokkal nagyobb koordináció, ez pedig az ENSZ-é. Az ilyen katasztrófák esetében az ENSZ-nek vannak a szakosított szervezetei, amelyek jogosultak arra, hogy összehívják a segélyszervezeteket. Mi rendszeresen részt veszünk ezeken a megbeszéléseken Kijevben. Van úgy, hogy egy héten több alkalommal, sőt, van úgy, hogy szektorterület alapján hívnak embereket. Ennek egyrészt az a lényege, hogy tudjanak egymásról, arról, hogy ki mit csinál, másrészt az ENSZ-nek is szüksége van azokra az információkra, amivel a segélyszervezetek rendelkeznek, sőt a segélyszervezetek javaslatot is tehetnek, hogy mi legyen a következő ENSZ-kiírás tematikája. Tudniillik ezek a nagy nemzetközi szervezetek, ahova kormányzatok fizetnek be pénzeket, kiírnak pályázatokat a segélyszervezeteknek. Az Európai Unió humanitárius részlege, amely a világ legnagyobb donorszervezete, kiír egy pályázatot öttől harmincmillió euróig terjedő értékről. Ezeket általában konzorciumokban szoktuk megpályázni, de ezek nagyon precíz projektek, nagyon sok információt kell begyűjteni és nagyon részletesen kell leírni, nem könnyű egy ilyen pályázathoz hozzáférni, illetőleg komoly előminősítéseken kell átmennie egy segélyszervezetnek, hogy egyáltalában behívják ebbe a közösségbe.

Referenciát kell felmutatni, hogy nem tegnap alakultunk?

Az csak egy dolog, hanem teljesen átvizsgálják a szervezet működését. Bennünket fél évig vizsgáltak, amikor legelőször bekerültünk ebbe a körbe. Aztán lejár négy év után ez a lehetőség, utána újra vizsgálják a szervezetet. Megnézik azt, hogy hogyan dolgozik külföldön, milyen projekteket hajt végre, mi annak az eredményessége. Nagyon szigorú ez a rendszer, de hála Istennek, mi bent vagyunk ebben a körben, és most volt nemrégiben egy egyeztetés, amiben elmondta az Európai Unió, hogy milyen pályázati lehetőségek lesznek a jövőben, amin tudunk mi is indulni. Vagy az ENS OCHA-nál például egy 800 ezer dolláros pályázatot nyertünk meg, ami Harkov térségének a segítését jelenti, téli tüzelővel, élelmiszerrel való ellátást. Megvannak azok a feladatkörök, amire mi mozdulunk. Aztán ott a térségben úgy emlékeznek ránk, hogy a magyarok voltak itt és a magyarok segítettek.

Mennyire gyors, mennyire aktuális, mennyire reagál a változásokra egy ilyen pályázat?

Igen, az a kötelesség, hogy jól csináljuk, itt nem lehet hibázni. Azért a humanitárius ügyekben ugyan eltelnek hónapok, de van egy természetrajza, és azok az emberek, akik ezzel foglalkoznak évtizedeken át, pontosan tudjuk, hogy melyik szakasz után mi következik. Mikor jön el a rehabilitáció időszaka vagy meddig beszélünk csak elsősegélyezésről, amikor szálláshelyeket biztosítunk és lakhatást. Mikor jön el az a fázis, amikor munkahelyet kell teremteni vagy a visszatelepítésről kezdünk beszélni, amikor el kell kezdeni a rekonstrukciót, hogy visszaköltözhessenek, lásd Bucsa, Borogyanka térsége, ahova már szép számmal költöztek vissza emberek, mert látják, hogy kezd visszarendeződni a helyzet, elindultak az újjáépítések. Egy ilyen nagy pályázat akkor igazán jó, ha szorosan együttműködik a szereplőkkel. Ezt nem egy brüsszeli irodaházban találják ki, hanem szorosan együttműködnek velünk, támaszkodnak az információinkra, nemcsak a miénkre, hanem a többi nagy szervezet információira és úgy alakítják ki közösen, hogy most mi lehetne a következő lépés, hol kell a leginkább segíteni és milyen módon.

A segélyszervezetek mikorra számolnak a rehabilitáció szakaszával? Egyáltalán, számolnak-e már a rehabilitáció szakaszával? Ezt a háborút villámháborúnak tervezték és február óta tart, most meg december van.

Valóban úgy nézett ki, hogy egy hét alatt vége lesz, de csak telnek a hónapok. Úgy látom, hogy vannak részek, ahol lehetséges már rehabilitációról beszélni és ez Kijev megye és Kijevkeleti és nyugati része. Ezek nem nagy települések, 10- 20 ezres lakossággal, egy olyan alvó városrész, ahonnan ingáznak be az emberek, és nincs már mit szétverni. Ott már jogos és helyes, ha rehabilitációról beszélünk, de a déli részeken, a délkeleti részeken, ahol jelenleg is zajlik a háború, erről még nem lehet szó. Arra kell koncentrálnunk, hogy azok a belső menekültek, akik Ukrajnán belül élnek, akár Kárpátalján, akár a lembergi régióban, biztonságban érezzék magukat. Megfelelő módon legyenek ellátva és ne az legyen a gondjuk, hogy akkor hogyan megyünk tovább Magyarországra vagy Magyarországon át Nyugat-Európába, hanem azt érezzék, hogy igen, itt ellátnak, ki tudom várni a háború végét, tudok a saját nyelvemen kommunikálni és nem egy idegen nyelvi környezetbe kerülök. Olyat is láttunk, hogy átjöttek Magyarországra és utána visszamentek Kárpátaljára, mert itt nem boldogultak a nyelvvel, és azt mondták, hogy inkább visszamegyünk, mert ott megértik a nyelvünket. Kárpátalja ilyen szempontból még ma is Ukrajnának a legbékésebb része, nem voltak támadások, egyetlenegyet kivéve, az is egy elosztóközpontot célzott, a többi rész kellő békességben és nyugalommal tudja várni azt, hogy talán visszaköltözhet valamikor.

Látják-e most, hogy mi lesz a kárpátaljai magyarok sorsa?

Amikor az ember Kárpátalját járja, akkor egy kicsit mást lát, mint amit sokszor a sajtóban olvas. Nincs az életük veszélyeztetve és nem kell azzal szembenézni, hogy akkor lesz-e éjszaka bombázás. Voltak olyan tapasztalatok is, amikor Magyarországra hoztunk gyerekeket, azt kérdezték, hogy hogyhogy nincs légi riadó reggel? Kárpátalja mégiscsak a nyugalom szigete és egyfajta biztonságot jelent, nem arról volt ismert, hogy ott bárkit üldöztek volna azért, mert magyar, hanem ellenkezőleg, pont azt látni, hogy ki tudnak jönni egymással ukránok, magyarok, ruszinok vagy éppen románok. Itt inkább az az aggodalom, hogy hogyan bírja az ország magát finanszírozni, hogyan bírja biztosítani a megélhetést az embereknek, az ellátás biztonsága meglesz-e, az energiaellátás rendben lesz-e, mert ha ezek tovább szűkülnek, akkor valószínű, hogy az emberek meggondolják magukat és azt mondják, hogy feladjuk mindenünket és eljövünk onnan.

Tíz kilométerrel arrébb Magyarországon más a világ.

Igen, de azt a földet mégiscsak a sajátjuknak tekintik és azt látom, hogy ragaszkodnak hozzá és ragaszkodnak ahhoz a múlthoz, amit ott töltöttek. Nekünk az a dolgunk, hogy segítsük őket abban, hogy ott tudjanak maradni, hogy ne kelljen elhagyni a szülőföldjüket.

Az Ökumenikus Segélyszervezetnek kiterjedt magyarországi immunrendszere is van. Ezzel mi történt február 24-én? El kellett tőle vonni pénzt?

Olyan témát érintünk, ami nagyon húsbavágó és rettentő sok aggodalmat jelentett számunkra. Láttuk azt, hogy iszonyatos spirál indult el. Ezt nem is nagyon kell magyarázni, minden rádióhallgató érzi a saját bőrén.

Húsz százalékos infláció, 40 százalékos élelmiszerár-emelkedés.

Igen, s még ott vannak a rezsiköltségek. Mit csináljunk az intézményeinkkel? Hárommillió volt a rezsi, most huszonkétmillió. Állítsunk le minden fűtést? Igen, persze, hoztunk mindenféle drákói rendelkezéseket, csökkentettük a fűtést és próbáljuk valami más módon megoldani. Hozzáteszem, hogy szerencsére sok-sok évvel ezelőtt már mi átálltunk arra, hogy minden épületünknél, amit felújítunk, energiatakarékos működés legyen, több olyan intézményünk van, ahol napelemrendszerek vannak, és ennek köszönhetően majdnem ki vannak nullázva a fűtési költségek. De sok az intézmény és mindenütt ezt nem tudtuk megtenni. Ezért válaszút elé kerültünk. Van egyik oldalon egy nyomás, hogy egyre drágább minden, és van egy másik, ami pedig a lakosság, a rászorulók felől jön, akik egy segélyszervezethez akarnak fordulni, hogy segítsen rajtuk. Nem teheti meg egy segélyszervezet, hogy elkezd hátrálni és kivonul. Van egy közösségünk, akik segítenek bennünket hosszú évek óta. Azt mondtuk, hogy forduljunk ehhez a közösséghez, szólítsuk meg őket és mondjuk el, hogy bajban vagyunk. Ahhoz, hogy folytatni tudjuk a munkánkat, létrehoztunk egy speciális folytatási alapot. Azt kértük a nagy, de a közepes és a kis cégektől, a magánszemélyektől is, hogy erejükhöz mérten próbáljanak segíteni. Kettőt mégiscsak ki kell emelnem, az E.On-t és a Tescót, ők nagyon komolyan vették ezt, megsokszorozták azt a támogatás, amivel bennünket szoktak segíteni. Ezek a példák aztán hatottak nagyon sok irányba és egyre többen csatlakoztak. A közösség támogató ereje kisegít bennünket ebben a helyzetben. Nem hátrálunk, nem visszakozunk, meg tudjuk tartani minden intézményünknek a működését, bővíteni fogjuk a segélyezésre szánt összegeket és megpróbáljuk ezt az évet tisztességgel zárni, mindent meg fogunk tenni azok érdekében, akik hozzánk fordulnak.

Milyen hatással van a magyar üzleti világban, amikor két ekkora cég odalép a segélyszervezet mögé? Akkor a többiek is azt mondják, hogy kínos lenne, ha mi nem lépnénk oda? Vagy ez nem így működik?

Lehet, hogy van ilyen része is, ha ott vannak nagyok, akkor illő nekünk is csatlakozni, de azt hiszem, hogy végül is nem ez motiválja a komoly cégeket. Sokkal inkább belátták azt és főleg ahol a vezetőnél döntési jogkör van, hogy van egyfajta belső motiváció is és hogy talán az ő üzleti érdeke valahol az, hogy a társadalom megértse, hogy ő erre is érzékeny, tehát nemcsak el akar adni egy terméket, hanem amit eladott, abból visszaszolgáltasson valamit azoknak, akik tulajdonképpen eltartják a céget. Ez egy nagyon érdekes kultúra és ez a kultúra meghonosult Magyarországon is. Láttuk külföldön, hogy milyen erős mecenatúra van. Magyarországon ennek töredéke volt, de elkezdett épülni, és mondjuk a segélyszervezeti közösség életében ezt mi nagyon határozottan látjuk, hogy ez kiépült, és most már nem az események határozzák meg, hanem évről évre visszatérően együtt gondolkozunk és együtt jelölünk ki olyan projekteket, témákat, amit az a cég támogatni szeretne. Magyarországon ez egy nagyon szépen felfelé ívelő folyamat, és minden jó példa jó hatással van az egész közösségre. Sokszor elmondtuk, hogy több tízezer magántámogatónk van, akik iránt mi hallatlan felelősséget érzünk, hálával tartozunk nekik. Havonta adományoznak pár ezer forintot a segélyszervezetnek, és több mint száz céggel van együttműködésünk, és ez csak még az Ökumenikus Segélyszervezet, és hol van még a többi, ezerféle dologban tudnak a különböző cégek segíteni.

Az önkéntesek segítségére számít az Ökumenikus Segélyszervezet? Februárban lehetett látni, hogy civil emberek települtek ki a vasútállomásokra, heteken keresztül ott voltak és csak azután kezdődött meg a szervezés a nagy szervezetek részéről, hogy zárt helyre tudják vinni az embereket. Önkénteseket tudnak fogadni?

Vannak spontán folyamatok, amiket nem lehet irányítani. De minden jó mellett is van rossz, kell egyfajta méltóság is ehhez a munkához és nem jó, ha zsibvásárt csinálunk a humanitárius munkából. Ez ma már nagyon szabályozottan megy, akár a BOK-csarnokon keresztül vagy éppen a Baross utcai menekülteket segítő központunkon keresztül. Becsődöltünk volna, ha nem jönnek az önkéntesek, most ezt komolyan mondom. Tehát olyan mértékű nyomás nehezedett ránk, hogy csak úgy tudtuk megoldani a feladatunkat, hogy önkénteseknek a százait hívtuk, és jöttek. Nem is nagyon kellett azt a szűkebb kört hívnunk, akik együtt dolgoznak velünk, hanem újak és újak jelentkeztek. Nagyon fontos volt. Rengeteg segélyáru volt, s ha ömlesztve jött valami, akkor azt nekünk szét kellett válogatni minden egyes darabot, raklapokra kellett raknunk, le kellett zárni a raklapokat, regisztrálni a mennyiséget, utána kiszállítani a raktárba, a raktárunkon fölrakni teherautóra és nagy kamionnal vittük át a segélyt Ukrajnába, aztán ott is ki kellett alakítani a fogadórészt, illetőleg onnan vittük tovább a távoli helyekre, mert egész Ukrajnába vittük a segélyt, nem álltunk meg a kárpátaljai régióban. Az önkéntesek nélkül ezt nem lehetett volna ilyen szinten megoldani a kezdet kezdetén. Aztán amikor már túl voltunk ezen a nagyon viharos részen, már tudtuk stabilizálni a helyzetet, és akkor már jöttek azok, akik rendszeres munkatársainkká válnak vagy ki tudjuk szűrni azokat, akik beváltak mint önkéntesek és továbbra is segítenek valamilyen módon. Csak azt sem lehet senkitől sem elvárni, hogy, mondjuk, hónapokon át önkénteskedjen, de volt, aki azt mondta, én most kivettem egy hét szabadságot és eljöttem egy hétre hozzátok dolgozni. Óriási segítség volt!

Nem szoktak csalódottak lenni, amikor azt mondják, hogy menekültekkel szeretnék foglalkozni, ehhez képest vegytiszta logisztikai munkát kell csinálniuk, rakodni kell? Vagy így is van romantikája a dolognak?

Így is van romantikája, igen, és megértik azért, hogy naiv és túláradó szeretettel nem lehet humanitárius munkát végezni, mert csak hibát hibára halmozok. Számos ilyen példa van, és ő maga jön rá, hogy ezt ki kéne tanulni, ennek van egy módszertana, be kell azonosítani, meg kell ismerni az embereket, adatokat kell tőlük kérni, honnan, miért, kik segítik őket, miből élnek. Ahhoz, hogy egy személyre szabott segítséget nyújtsak, akkor szervezetten és célzottan kell a munkát elvégezni, és a velük való foglalkozást is célzottan kell csinálni. Mennyi ideig akarnak, mondjuk, Magyarországon maradni, milyen módon tudok abban segíteni? Nem lehet örökké egy menekültotthonban élni, ha munkaképes, akkor abban kell segítenünk, hogy munkát vállaljon, vagy hogy minél előbb megpróbáljon visszatelepülni.

Ezt lehet tanulni vagy egyszerűen a terepen lehet tanulni?

Nagyon kéne ezt oktatni, és törjük is a fejünket már egy jó ideje, hogy ezt hogyan lehetne, és talán előbb-utóbb meg is lesz ennek a formája, mert nagyon szerteágazó. Beszéltünk itt a logisztikai részről, beszéltünk a diplomáciai részéről, beszéltünk a közgazdasági, a pénzügyi részéről, a kellő bölcsességről és tudásismeretről, ezek mind egy hatalmas nagy csokrot alkotnak, olyan emberekre van szükségünk, akik nagyon sokféle ismerettel rendelkeznek. Előbb-utóbb el kell jutni oda, hogy valahogy az oktatásnak a része legyen ez és ebben nekünk kell szerepet vállalni.

Egy emberben kellene összpontosulnia nagyjából mindennek a logisztikustól a pszichológusig?

Így van.

Plusz nyelv, plusz nemzetközi kapcsolatok.

Nyelveket kell tudni, igen. Valóban egy nagyon szerteágazó tudású emberekről beszélünk, és ezért nem is olyan egyszerű. Néha azt látjuk, hogy valaki jön hozzánk, és talán egyszerűen csak a kalandvágy vezérli, mert el lehet jutni külföldre és izgalmas területeken tud dolgozni. Ez nem az a munka, ahol ilyen karakterű emberekre volna szükség, hanem sokkal inkább a fegyelmezett embereket kell magunk köré gyűjteni, akik közgazdasági, adott esetben jogi ismeretekkel is rendelkeznek. Azért van jó néhány munkatársunk, akik itt kezdték, évtizedek alatt ezt kitanulták, sok helyen próbálták a világban, és az, hogy mi a nemzetközi segélyszervezeti közösségnek a részesei vagyunk, azért ez jelzi azt, hogy elfogadtak bennünket és úgy gondolom, hogy ez egyfajta minőségbiztosítás is az ő oldalukról, mert ha nem jól végeznénk a munkánkat, akkor nem fogadna be bennünket ez a közösség.

Nyitókép: MTI/Koszticsák Szilárd

Kapcsolódó hang

Lehel László az Arénában
 
A címlapról ajánljuk

×
×

Iratkozzon fel hírlevelünkre

és nem marad le az Infostart legfontosabb híreiről.
FELIRATKOZOM
×
INFOSTART
 
INFORÁDIÓ
PARTNEREINK
Sixt    iCom
infostart
AZ INFORÁDIÓ HÍRPORTÁLJA 
 
 

Médiaszolgáltatási tevékenységét a Médiatanács a Médiatanács Támogatási Program keretében támogatja.

NMHH
Az Év Honlapja 2018