A 2011-es köztestületté alakulás óta ön töltötte be a Magyar Művészeti Akadémia főtitkári tisztségét. Épp a napokban tartották azt az ünnepi eseményt, amelyen a 2011. november 5-i megalakulásra emlékeztek. Az Akadémia előtörténete azonban jóval hosszabb időre nyúlik vissza, szinte a rendszerváltás időpontjáig, 1992 volt a dátum, amikor társadalmi szervezetként létrejött az MMA. Hogyan tekintenek vissza erre az időszakra?

Valóban, 1992 januárjában alakult meg a Magyar Művészeti Akadémia, társadalmi szervezetként, Makovecz Imre vezetésével, irányításával. Szellemi társa volt az alapítás lelkületét, szellemiségét meghatározó módon Gyurkovits Tibor és Páskándi Géza. Ott volt az alapításkor, többek között Balassa Sándor is. A huszonvalahány alapító tagból még velünk vannak Finta József, Schrammel Imre, Bodonyi Csaba akadémikus urak, és ez nagyon fontos számunkra, hiszen az ő iránymutatásaik mindmáig meghatározók. Az a tizenkilenc esztendő, ameddig egyesületként működött a Magyar Művészeti Akadémia, számunkra azért fontos, mert egy egyesülés egy szabadságon alapuló lehetőség, amelyet úgy töltenek ki a tagok, ahogy akarnak. S ez az egyesülés nem egy művészklubot akart csinálni, bár valóban hétről hétre klubszerűen működött, hanem nemzeti kérdésekkel, egyetemes kérdésekkel foglalkozott, a kultúra területén állásfoglalásokat tett, ankétokat szervezett.

Inkább baráti, eszmei közösség volt?

Egy baráti társaság huszonegynéhány emberig elképzelhető, de a létszám jelentősen bővült tizenkilenc év alatt. Az MMA köztestületté alakulásában nagyjából 160 tag vett részt 2011. november 5-én. Közöttük közelítőleg harmadnyi arányban határon túli magyar művész is, és ilyen módon is megjelenítették a nemzet egységét. A rendszeres találkozókra nyilvánvalóan nem tudott mindig, mindenki odautazni, például Erdély szívéből, vagy Kárpátaljáról. Nagyon sok jegyzőkönyvet, kiadványt végignéztem, a tizenkilenc év utolsó harmadát még közelebbről láttam, nagy a különbség az egyesületi hangulat, meg egy intézményesített, alkotmányos szervezeté között. Mi a köztestületet ugyanarra a szellemiségre, célkijelölésre, tematizálásra és tulajdonképpen személyi körre alapítottuk 2011 novemberében, ami az előző tizenkilenc évé is volt. Ezt követte a folyamatos tagfelvétel 2015-ig és ezt követte az onnantól kezdve kétévente zajló tagfelvétel, amelynek eredményeként ma már jóval többen vannak azok, akik nem a makoveczi egyesület tagjai voltak. Természetesen ehhez a közösséghez csatlakozhatnak 2014-től az úgynevezett köztestületi tagok. Nyolc művészeti tagozat, illetve az elméleti tagozat preferál a jelöltek közül, és végül a közgyűlés választ. A köztestületi tagok bírhatnak DLA-fokozattal, tehát doktori fokozattal a művészet területén, vagy állami, vagy köztestületi, vagy külföldi elismerésekkel, ezek alapján jelentkezhetnek. Ilyen módon van az akadémikusi kör és van egy aura, közelítőleg hétszáz fős személyi kör, akiknek a részvétele ugyanolyan fontos az akadémiában. Képviseletüket képviselők látják el a tagozati üléseken, illetve a közgyűléseken. Ma már az akadémikus és köztestületi tagok együttesen több mint ezerfőnyi testületet alkotnak.

Megfogalmazható, hogy az indulás időszakában mi volt a cél? Azért is érdekes ez talán, mert említette, hogy ezek nem nagyon változtak a köztestületi formában sem.

Egy olyan közösség lépett köztestületi keretek közé, amely 1992-ben és azt követően egyértelműen a nemzeti kultúra megerősödését, fennmaradását és jövőbeni, mondjuk így, virágzását akarta látni és ebben akart tevékenyen részt vállalni. Nagyon fontos a tevékeny részvállalás, az egyesületi kereteken túl is.

A köztestületté alakulás is terv volt?

Ez a kérdés a 2000-es évek elején napirenden volt már. Tíz év múlva vált valóra, alkotmányos megerősítéssel.

A kétezres évek MSZP‒SZDSZ koalíciós kormánya idején, talán Hiller István minisztersége alatt is fölvetődött többször, hogy legyen köztestületi forma.

Ez így van, de ha erről beszélünk, akkor vissza kell menni az 1940-es évek végére, amikor a Magyar Tudományos Akadémia egyik közgyűlésére az akkor hivatalban lévő elnök, Kodály Zoltán el sem ment.

Talán éppen tiltakozásképpen, mert akkor került ki a művészeti szféra.

Így van, gyakorlatilag megszüntették, mi ezt úgy hívjuk, „szovjetizálták” működését tekintve. Megszüntették a Széptudományi Alosztályt, azaz a művészek ilyen módon elveszítették akadémikusi tagságukat. Kodály Zoltán mint zenetudós maradt akadémikus és nem művészként. Ilyen módon több mint fél évszázadig nem volt akadémiai szintű, alkotmányos beágyazottságú képviselete a művészetnek. Ez változott meg 2011-ben azzal, hogy hazánk alaptörvényében nevesítésre került a Magyar Művészeti Akadémia a Tudományos Akadémia mellett- A törvény iránymutatásai szerint megalapítottuk a Magyar Művészeti Akadémiát, nem véletlenül Imre-napkor, Makovecz Imre iránti tiszteletből. Amikor elkezdtük szervezni az alakuló közgyűlést, még velünk volt, azon az őszön, szűk két hónappal az előtt távozott, minthogy megalapítottuk az Akadémiát. Ez a közösség 1992-ben nemet mondott arra az 1990 előtti negyvenegynehány esztendőre, amely az internacionális logika mentén a nemzeti kultúrát, ha előtérbe is helyezte, inkább taktikus okokból tette, mintsem meggyőződésből. Zárójeles megjegyzés, hogy a Magyar Tudományos Akadémiáról szóló törvényben 2009-ig szerepelt egy átmeneti rendelkezés. Ezt a törvényt 1994-ben még az Antall‒Boross-kormány időszakában készítették elő és fogadták el, Mádl Ferenc néhai köztársasági elnök úr volt akkor a kultuszminiszter. Ez az átmeneti rendelkezés arról szólt, hogy elő kell készíteni egy művészeti akadémia működését.

Vagyis folyamatosan napirenden volt.

Ez napirenden volt, nyugodtan mondhatjuk, hogy kormányokon, a kormányok mögötti ideológiai beágyazottságokon, a világról alkotott vagy éppen a hazai alkotmányos vagy kulturális intézményrendszerről alkotott elképzeléseken átívelő módon. Az első Orbán-kormány idején is voltak erről tárgyalások ugyanúgy, mint ahogy később. Voltak a 2000-es évekbeli szocialista, szabaddemokrácia kormányzás során is erre irányuló törekvések. Nyilván a 2010-es választást követően az alkotmányos erővel bíró többség más helyzetet teremtett azzal, hogy egy alkotmányos köztestület megalakítását tette számunkra lehetővé. De ez az a súly, ez az a többlet, mondjuk így, hogy édes teher a hétköznapi működésünkben, amit meg kellett élnünk és meg kellett tennünk. A Magyar Művészeti akadémia működését leíró törvény előkészítésében is részt vettünk. Új feladatokat és új feladatokat vettünk föl az elmúlt tíz év során és vittünk, sőt, mondhatom, hogy vittünk sikerre, vittünk végig. Ahogy szoktam volt mondani, ott van az MMA-törvény negyedik paragrafusa, az egy feladatkataszter. Minden nap végig kell nézni, hogy éppen mit tettünk annak alapján az egyetemes értékektől a nemzeti kultúra támogatásán, a művészet és oktatás viszonyán, a művészet népszerűsítésén túl. Szóval ezek azok a feladatok, amelyek már törvényben szabott dolgok, és ezek jutnak az alapszabályon keresztül a bizottságok, a tagozatok, az elnökség, a közgyűlés működésén keresztül, intézményeink működésén keresztül a hétköznapokba.

Erre a beszélgetésre készülve megnéztem a 2011-es törvényt, és kiírtam belőle egy mondatot: „Elvárás, hogy a kultúra és kiemelten a különféle művészeti ágak képviselői egyre fontosabb szerepet töltsenek be a társadalom alakításában.” Ennek az elvárásnak mennyiben sikerült megfelelni?

A hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes években, tehát a rendszerváltás előtti évtizedekben és az azt követő évtizedben vagy évtizedekben kiemelt szerephez jutottak a kultúra képviselői, tudósok, művészek, akár a saját primér működési területükön túl a közélet politikai szegmensében is. Ez megváltozott az idők folyamán, és ezért nagyon fontos, hogy a primér működési területükkel pozícionálják magukat, legalábbis ez az én véleményem, és úgy álljanak a társadalom elé. Különvált a közéletben a politikai és a kulturális elit, de ez nem azt jelenti, hogy külön is kell működniük, sőt együtt kell működniük. Ennek az intézményes lehetőségét adta meg, szerintem, a Magyar Művészeti Akadémia, úgy is mint testület. Ez részben arról szól, hogy a művészeti akadémia hogyan alakítja ki a saját működési szabályát, hogyan teremt lehetőséget pályázatokon keresztül, hogyan működteti az intézményeit. Összességében az, hogy milyen értékeket mutat föl, milyen együttműködéseket alakít ki más hazai vagy éppen határon túli magyar szervezetekkel, nemzetközi szervezetekkel. Ilyen szempontból nyugodtan mondhatjuk, hogy köztes testület a civil szféra és a kormányzat között. Kifelé, a társadalom felé a kormányzati gondolatokat közvetítjük. Ebben nagyon fontos szerepet játszottunk. Ilyen szempontból is sikeres volt a működésünk. A Magyar Művészeti Akadémia intézményeiben megfordult több millió látogató, több mint száz jelentős nemzetközi kiállításon mutattuk meg a magyar kultúrát, több mint 2500 programot szerveztünk. Ennek a többszörösét támogattunk vagy voltunk együttműködő partnerei. S még külön beszélhetünk a művészeknek, művészetelméleti szakembereknek adott egyedi támogatásokról, ami közelebb van az ezerhez, mint az ötszázhoz. A köztévében kétszázötvennél több portréfilmünket mutatták be, televíziókban vagy éppen közösségi médiumokban ott van körülbelül 1500 saját készítésű videoanyagunk, hangzóanyagunk. Készült olyan didaktikai erővel is bíró tematikus honlapunk, mint, mondjuk, az Arany János Emlékévhez köthető Hallgatni Aranyt honlap, ami a Covid ideje alatt segített nagyon sok iskolában. A Magyar Művészeti Akadémia háromszáznál is több kiadványa maga is primér, kultúraformáló, másfelől pedig lehetőséget teremt a támogatásokkal a kultúra más szereplőinek. Számos program a mi kezdeményezésünkre vagy a mi támogatásunkkal indult el, számos programot akár a kormányzattal közösen vittünk végig, akár mi segítettünk hozzá más szereplőket, hogy végigvihessék. Ilyen szempontból a köztestületnek van egy médiumszerepe is és ezt ellátta. Ez a testületiség ereje, hiszen itt jelenik meg az akadémikusoknak az ereje, hogy sokfelől tudják hozni a véleményt. Ebből a szempontból is fontos akár például a köztestületi tagoknak a több mint 700 fős közössége, amely egy levéllel, egy telefonnal, egy reakcióval mindenképpen hozzásegít minket ahhoz, hogy folyamatosan el tudjuk látni elsődleges feladatunkat, ami a direkt kulturális szférában megjelent direkt produkción túl a véleményformálás, a klímaformálás, az ötletfelvetés, támogatás vagy éppen bizonyos elképzelések pontosítását jelenti, jelentheti.

Az elmúlt tíz évben az MMA intézményi családja is folyamatosan bővült. Mik is voltak ennek a fontosabb állomásai, helyszínei?

A Magyar Művészeti Akadémia mint köztestület tíz esztendővel alakult meg, a titkárság néhány hónappal később kezdte meg a munkát. Ide integráltuk részben a köztestület szükséges önadminisztrációját, bürokratikus működését, de itt indult meg a pályáztatás rendszere, itt kezdtük el szervezni a dokumentációs feladatokat, itt kezdtük el a titkárság keretei között fejleszteni a könyvtárat, a kutatási tevékenységeket, tehát mind olyan dolgot, ami – már bocsánat, hogy ezt mondom, de – egy országos hatókörű igazgatási szervbe nem illő. Aztán 2012-2013-as egyeztetések eredményeképpen a kormányzat úgy döntött, és azt részben országgyűlési döntések erősítették meg, hogy az akkor már 120 éve működő nemzeti intézmény, a Műcsarnok a Magyar Művészeti Akadémia fenntartásába kerüljön. Így az alapító jogokat mi gyakoroljuk 2014 óta. Az év március 14-én megnyílt a Pesti Vigadó, amely közel egy évtizedig volt rekonstrukció miatt bezárva, de ez több volt mint rekonstrukció, hiszen a mai ötödik-hatodik emeleti kiállítótereknek a megvalósítása ekkor jött létre, a korábbi zsinórpadlás megnyitásával, például. Ezek voltak az első intézményeink. A Pesti Vigadó székházunként is működik, ott nem tudunk a szó szoros értelmében hivatalt működtetni, inkább protokolláris terek vannak a köztestületnek, amely ott tartja a közgyűléseit, néhány elnökségi ülést, bizottsági üléseket, de az a kultúra tere. Nyugodtan mondhatjuk, hogy hétfőtől vasárnapig működő kulturális tér, ami nagyon ritka. Volt olyan idő, amikor egyedülállóan így működött hazánkban, és egy összművészeti tér, hiszen koncertek, vetítések, kiállítások, konferenciák egyaránt kerülnek a Vigadóban megszervezésre. Emellett turisztikai központ, nemzetközi találkozóknak is helyszíne, rendezvényközpont, társasági, diplomáciai helyszín is. 2014 márciusában, amikor megnyitottuk, az Összekötni az eget a Földdel kiállítás Makovecz Imre életművét mutatta be, illetve néhány hétre rá Schrammel Imre kiállítása következett. Ezt a két kiállítást több mint negyvenezren nézték meg. Néhány héttel a megnyitó után meg bekapcsolódtunk helyszínként a tavaszi fesztivál programsorozatába. A Vigadó ilyen módon nyugodtan mondhatjuk, hogy a mai napig egy sikertörténet. Több mint százezres látogatottsága volt a pandémia előtti időszakban az intézménynek. A Műcsarnokhoz visszakanyarodva, a Műcsarnok a 2014-es átvétel előtti években nagyjából…

Bocsásson meg, egyértelmű volt ez az átvétel? Mert a laikus nyilván megkérdezné, hogy miért van szükség egy akadémiai köztestületnek egy múzeumra? A Pesti Vigadót értjük, az egy többfunkciós létesítmény.

A Műcsarnok nem múzeum, hanem kiállítótér, nincs állandó gyűjteménye. Pont ez volt az érdekes és pont ezért kezdeményezte Fekete György akkori elnökünk, hogy a Műcsarnokot hangsúlyeltolásokkal ‒ és erről mindjárt szót ejtek ‒ megnyissa a lehető legtöbb művészeti ág felé. Ez történt meg Szegő György vezetésével 2014-et követően. Ez a nemzeti szalonok rendszere. A 2014-et megelőző években, hogyha átlagolunk, nagyjából 40 ezer látogatója volt a Műcsarnoknak, azt követően a pandémiát megelőző időszakra ezt közelítőleg megháromszoroztuk, bőven 100 ezer fölé emeltük a látogatószámot. A nemzeti szalonok rendszere elindult, külön az építőművészet, a képzőművészet, az ipar- és tervezőművészet, fotóművészet és a népművészet szalonjai mennek ciklusosan, és ezeknek is a látogatottsága harmincezer vagy azt meghaladó volt. Tehát tulajdonképpen csak ezek a programok, amelyek az összes vizuális művészetnek komoly teret engednek a mai napig a Műcsarnokban, hoznak önmagukban annyi látogatót, mint amennyi korábban az egész éves látogatói létszám volt. És emellett a Magyar Művészeti Akadémia – egy kortárs, összművészeti akadémia definiáltságában, működésében és tagságában egyaránt – számos olyan programot, filmvetítéseket, irodalmi találkozásokat szervez. Olyanokat, mint például az Élő Folyóirat Találkozó, amit a Művészeti Akadémia irodalmi tagozata szervez Mezei Katalin tagozatvezető asszony szerkesztésében. A határon túli magyar irodalmi közösségek ugyanúgy bemutatkozhatnak, mint a hazaiak, tehát ilyen szempontból is nyitott tér lett az idén 125 éves Műcsarnok. A Szépművészeti Múzeum megnyílt a Műcsarnokkal szemben, mögötte pedig csodálatos építészeti fejlesztésként ott van a Néprajzi Múzeum, csak hogy a közvetlen szomszédjáról beszéljek, az egész Városliget-koncepció látszik most már földből kinőni. Ebben fontos ‒ és itt zárnám le a Műcsarnokkal kapcsolatos történetet, hiszem ez volt az intézményesülésünk vagy az intézménycsaládunk kialakulásának az első két eleme ‒, hogy a Műcsarnok rekonstrukcióját előkészíthettük, azzal kapcsolatosan sikeresen lezajlott közbeszerzés szerződéskötés alatt van, és bízom abban, hogy a következő öt-hat évben megvalósul a Műcsarnoknak a megújítása minden értelemben. Műszaki értelemben mindenképpen szükséges XXI. századi kiállítóteret vinni amellett, hogy az épület építészeti értékét pedig meg kell erősíteni.

A Magyar Építészeti Múzeum szintén a Magyar Művészeti Akadémiához került. Ez inkább még valóban feladat, mint tényleges múzeum?

Erről még Makovecz Imre ravatalánál beszélgetett néhai elnökünk, Fekete György, későbbi elnökségi tagunk, majd alelnökünk, Dévényi Sándor, a Nemzet Művésze, Kossuth-díjas építész, én is ott voltam, hallottam ezt, mikor miniszterelnök úrnak, Orbán Viktornak szóba hozták, hogy itt vagyunk Makovecz Imre ravatala mellett és egyébként egy olyan országban, aminek nincs egy működő építészeti múzeuma. Az építészeti múzeum 1968 óta de jure létezett, de a mai napig nem létezik egy igazi nagy kiállítótér, egy nagy intézmény mögötte. Most már mondhatjuk, hogy van egy ideiglenes kiállítótere, mivel zajlik egy rekonstrukció, a város egyik Bauhaus épületét bontjuk ki paravánok, meg mindenféle toldalékok mögül, ez a Walter Rózsi vagy Fischer-villa a Bajza utcában.

Ez is a Városliget.

A Városligeti fasor találkozásánál. Itt most zajlik le, a napokban zárul le egy tervpályázati kiírásunk, szerintem egy bő évtizedes feladat, hogy egy építészeti múzeum és annál valami több is, egy nyitott tér, egy kampusz, egy társadalmi, közösségi és kulturális találkozóhely alakuljon ki. A Walter Rózsi-villa jövő tavasszal megnyílik, itt is vannak kisebb terek, de önmagában az épület is egy építészeti remek lesz, ha a rekonstrukció eredményesen megvalósul.

A Magyar Művészeti Akadémia tevékenységéről beszélve kiemelten fontos az ösztöndíjrendszer, illetve a művészjáradékok rendszere. Ha jól tudom, mindez az ön kezdeményezésére indult el annak idején. Voltaképpen mára egy művészi életpályamodell alakult ki?

A Magyar Művészeti Akadémia 2012-es megalakulását követően a szimbolikus elismerések terén is megtette a magáét, hiszen köztestületi díjakat, tagozati díjakat alapított és azonnal megkezdtük a tagozatokhoz kötötten az ösztöndíjazás rendszerét. Az én logikám szerint egy testületnek testületi módon kell alapvetően működnie. Kevésbé fontos nekünk, szerintem, intézményeket támogatni, részben fenntartani, és ezért számosságát tekintve nincsen túl sok intézményünk. 2013 őszén egy tokaji kihelyezett elnökségi ülésen vitattuk meg a művészeti hároméves ösztöndíjrendszert. Az volt a javaslatom, hogy a tudomány világában bevett hosszabb ciklusú ösztöndíjat biztosítsunk. Ugyanez a művészeti életjáradék, ez meg a vége, úgymond, a dolognak, merthogy ez 65 év felett adható. Van persze olyan művész, képzőművész vagy egy irodalmár vagy akár színész, aki még 65 évesen aktív lehet a pályán. Egy balett-táncos vagy néptáncos nyilván már nem. Ahogy elkezdtük az ösztöndíjazással, ugyanúgy vittük tovább a művészjáradékkal, és egyébként ezt továbbfejlesztettük azóta is, hiszen 2020-ban megalapítottuk az Életút Díjunkat is, akik, mondjuk, nem kaphatnak művészeti járadékot, művészjáradékot, mert nincs olyan állami elismerésük, mondjuk, őket mi is tudjuk támogatni éveken át, akár életjáradékkal.

A Nemzet Művésze cím is kapcsolódik ehhez?

A Nemzet Művésze cím a legkiválóbbak legkiválóbb hetvene tulajdonképpen. Fekete György elnök úr vetette föl 2012-ben, az első tárgyalásaink egyikén, az akkor hivatalban lévő kulturális miniszterne, Réthelyi Miklós professzor úrnak azt, hogy ahogyan van a Nemzet Sportolója, legyen Nemzet Művésze Díj. Leválogattunk egy csomó adatot, hogy milyen arányban, melyik művészeti területen hány Kossuth-díjas van, és aztán megkért, hogy beszélgessek erről másokkal. Finta Józseffel és Sára Sándorral alkottunk egy háromfős minibizottságot, és gondolkoztunk azon, hogy milyen legyen az elismerés rendszere, milyen belső arányokkal dolgozzunk, és ezt tettük előbb Fekete György, majd az elnökség, utána a kormányzat és az Országgyűlés elé. Ez az elismerés valóban a mi kezdeményezésünkre alakult, tulajdonképpen mi gondozzuk, hiszen a bizottság jelentős többségét az Akadémia elnöke kéri föl, két főt delegál a mindenkori kulturális miniszter, azt gondolom, hogy a legnagyobb társadalmi konszenzus övezi a hetvenes kiválasztást.

Meg lehet határozni, hogy mi a szempontrendszer e címek vagy egyáltalán a támogatások, ösztöndíjak, művészjáradékok odaítélésénél? Nemrégiben ugyanebben a műsorban Vashegyi György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke kulcsszavakként az értéket és a minőséget jelölte meg.

A Vashegyi György elnök úr által megfogalmazott érték és minőség, mint kulcsfogalmak, megkérdőjelezhetetlenek. Az embert szerintem az teszi emberré, hogy értékel, az értékelő aktus az, ami az embert emberré teszi. Ez van minden mögött, a gondolkodás, a beszéd, a közösségalkotás mögött. A Művészeti Akadémia művészeti életpályát dolgozott ki és ennek vannak elemei, amelyeknél mi értékelünk, mi adunk elismerést, díjat vagy az általunk felállított bizottságok. Önmagában persze az is egy értékelés, hogy a köztestület valaki akadémikust tagjai közé választ és megadjuk a lehetőséget egyébként, hogy korábbi, mások általi értékelés által is valaki csatlakozzunk hozzánk. Ilyen például a köztestületi tagság kérdése. Ott, ha valakinek megvan az elismertsége, ami tőlünk független, mert, mondjuk, állami elismerést bír, csatlakozhat az Akadémia közösségéhez. És ugyanez igaz az ön által említett művészjáradékra is. A művészjáradéknál, hogyha formai értelemben valaki a nem túl bonyolult és nem túl hosszú formanyomtatványt kitölti, 65 éves korát követően megkapja a művészjáradékot. Itt a Művészeti Akadémia olyan szolgáltatást, olyan többletjuttatást járt ki, kezdeményezett és gondoz, amiben nem mérlegel. Más dolog egy ösztöndíj nyújtása. Ott nem határozzuk meg, hogy milyen témát adjon be, mint ösztöndíjas, teljes szabadsága van. A maga által vállalt programot vigye végig a jelentkező három éven keresztül. A legfontosabb elvárásunk, hogy azt valóban végig vigye. A másik elvárásunk, ami nem a témához kötődik, hogy például négyhavonta találkozzon a többi ösztöndíjas társával, mert a Magyar Művészeti Akadémia egy közösség. Ösztöndíjasaink, akik 18 éves kortól 50 éves korig pályázhatnak, a jelen és a jövő magyar művészeti, művészetelméleti kiválóságai, s nekünk, mint nemzeti intézménynek, feladatunk, hogy ezeket az embereket, akik lehet, hogy máshogy nem ismerkednének össze, összeismertessük. A Magyar Művészeti Akadémia ma már több mint 1500 művészeti életjáradékot, művészjáradékot folyósít az előbb említett módon, tulajdonképpen hatósági eljárás során. Ha valakinek megvan a miniszteri elismerése a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes évekből, kétezres évekből, ilyen a Jászai Mari-díj, Munkácsy Mihály-díj vagy Érdemes Művész, Kiváló Művész, Népművészet Mestere cím, s eléri a 65 évet, majd beadja, a kérelmet, elbíráljuk, gyakorlatilag egy formai ellenőrzés után meg is kapja. Ezzel azt tettük lehetővé, hogy méltó életet éljenek azok a kiválóságok, akiket az állam korábban elismert. S akik között még lehetnek olyanok, akik, akár még mindig aktív művészként tudnak alkotni, anyagi gondok nélkül. A Magyar Művészeti Akadémia az elmúlt tíz évben végig vitte azt a küldetésszerű feladatát, hogy messze az akadémikusi körön túl mindenkinek, akit korábban a magyar állam, a magyar nemzet vagy éppen sok esetben művésztársai szakmai értelemben méltattak, azoknak biztosítja akár a művészként való alkotás, megjelenés lehetőségét a kiállításokon vagy a koncerteken. Vagy ha elméleti szakember, a konferenciákon, kiadványokban való publikálás lehetőségét Amennyiben már nem az aktivitása a jellemző, az anyagi megbecsülés lehetőségét is törekszünk biztosítani. Az ösztöndíjak, járadékolások, egyéb elismerések több ezer főt érintenek. Csak a rendszeres utalások havonta több mint kétezer főnek mennek. Az állam és ilyen szempontból az MMA mint nem kormányzati alkotmányos csúcsszerv, egy köztestület, így tudja megmutatni intézményesítettségében, hogy mégis mit gondol a maga közössége kiválóságairól. Nekünk ez volt a feladatunk az elmúlt tíz évben, idáig jutottunk. Számos kérdés nyitott még, számos tervünk, mint ahogy mondtam, még nem valósult meg, ilyen akár a művészeti hagyatékok gondozásának ügye. De a kormányzat támogatásának köszönhetően ezek is elindulhatnak a jövő évtől kezdve.