INFORÁDIÓ
2021. szeptember 23. csütörtök
Tekla

schmidt mária

terror háza

történelem

rendszerváltozás

szabadság

Schmidt Mária: a nemzeti öntudat megélése olyan erős identitást ad, amit nem lehet felülírni

Schmidt Mária: a nemzeti öntudat megélése olyan erős identitást ad, amit nem lehet felülírni

Infostart / InfoRádió - Exterde Tibor

1989-1990 arról is szólt, hogy szerettünk volna visszatagozódni Európába, olyanok lenni pont, mint a nyugatiak, de mára büszkék vagyunk arra, amiben különbözünk tőlük – mondta új könyve kapcsán Schmidt Mária történész az InfoRádió Aréna című műsorában. A Terror Háza Múzeum főigazgatója beszélt a szabadság kivívásának lépéseiről, az elmúlt 30 évet meghatározó gazdasági kényszerpályákról és arról is, hogyan lépett az internacionalizmus helyébe a globalizmus ideológiája.

Országból hazát címmel jelent meg új könyve. Az alcíme: Harminc éve szabadon. Meddig kell visszamenni a történelmünkben addig, hogy érthető legyen, mi miért történt ebben a harminc évben?

Mindig nagyon nehéz kiválasztani azt a pontot, ahonnan el lehet rugaszkodni. Nyilvánvalóan adja magát az I. világháború, Trianon, a II. világháború, az azt követő szovjet megszállás és kommunista kísérlet, én mégis szűkítettem, és a hetvenes-nyolcvanas évektől próbálom az ívet meghúzni.

Milyen részletességgel kell meghúzni az ívet egy olyan időszakról, amiben a ma élő emberek egy jelentős része már élt, van személyes tapasztalata róla?

Részletesebben írok a nemzeti kérdésről, hogy milyen volt egy hatalmas szovjet birodalomba betagolódva a nemzeti kérdésnek a fontosságát eltagadva magyarnak lenni, illetve egy kicsit a térség többi országára is kitekintek. Beszélek a gazdaságról és arról, hogyan ment ez a szovjet modell egy olyan válságsorozaton keresztül, amely végül elvezetett a nyolcvanas éveknek eseményeihez, amit én antikommunista forradalomnak nevezek, amelyben aztán tudatosan törekedtek arra, hogy a szovjet megszállásnak véget vessenek, a kommunizmusból kiszabaduljanak, és amellyel végül is ez a térség kivívta a szabadságát.

Talált egy fő okot, ami arra vezetett, hogy a térség népei kivívták a szabadságukat?

Egy ok sosincs, több ok van. A nemzeti kérdés, a gazdaság reménytelenné vált helyzete, az adósságcsapda, a kommunista-szocialista modell kifulladása, ezek mind együtt idézték elő azt a helyzetet, hogy az itt élő nemzetek úgy érezték, itt a pillanat, kezükbe vehetik végre a sorsuk irányítását és kiszabadíthatják magukat. Kellett ehhez az a válságsorozat, amely Moszkvában, a Szovjetunióban végbement, amit a Gorbacsov-féle kapkodó reformok végiggondolatlansága idézett elő és az a nyomás, amit az Egyesült Államok vezetője, Ronald Reagan helyezett a Szovjetunióra. Az az én állításom, hogy ahogy 1956-ban is világtörténelmet írtunk, úgy 1989-ben is világtörténelmet írtunk, ez a térség volt az, amelyik kiszabadította magát a gyarmati elnyomásból, és döntött arról, hogy vége legyen a hidegháborúnak ’89-90-ben. Ez egy nagyon nagy világtörténelmi siker.

Mi kell ahhoz, hogy egy ország szabadnak mondhassa magát? Mik a szabadság összetevői?

Abszolút szabadság nincsen. Mindig az adott helyzetben, geopolitikai feltételrendszerben kell a szuverenitás határait meghúzni. Alapvetően az, hogy a döntéseket 1945-től egészen ’89-ig Moszkvában hozták meg, ők döntöttek a miniszterelnök személyéről, a kormányról, a gazdaságpolitikánkról, a kultúrpolitikánkról, a nyelvünkről, azt jelenti, hogy akkor nem voltunk szabadok. Amikor kiszabadultunk ebből a birodalomból, akkor szabad választásokat tartottunk és szabadon választottuk meg a vezetőinket. Hogy ők aztán milyen kényszerpályákon kénytelenek meghozni a döntéseiket, az más kérdés, nincs olyan ország, amelyiknek ne lennének kényszerpályái. A szabadság nyilván relatív, de összehasonlíthatatlanul nagyobb szabadságunk van most, mint amikor rabok voltunk. Hogy kiválaszthatjuk a vezetőinket, megválaszthatjuk azt a politikát, amilyen irányban menni akarunk, megválaszthatjuk a szövetségeseinket, népszavazáson döntöttünk arról, hogy csatlakozunk a NATO-hoz, az Európai Unióhoz, ezek mind a mi szabad akaratunkból, a szabadságunkból fakadó döntések voltak.

Mi az, ami a vezetőinknek, akiket mi ugyan szabadon választottunk, nem volt szabad akaratukból fakadó döntésük?

Nem volt szabad akaratukból fakadó döntést, hogy helyt kellett állniuk azért a hatalmas adósságteherért, amit még a kommunista rendszer fenntartása érdekében az akkori hatalomgyakorlók vettek föl. A mai napig görgetjük ezt a hatalmas adósságterhet például. A lengyeleknél más volt a helyzet, mert ők kaptak adósságkönnyítést, amit mi nem. Ez rögtön kényszerpályába zárt minket.

A lengyelek példáját a könyvben azzal magyarázza, hogy győztesek és vesztesek között különbséget tesznek a hitelezők. Ez így működik?

Az első, illetve második világháborús győztesek legitimációja az, hogy ők még mindig győztesekként viselkednek. Ez még mindig meghatározza a nyugati világot. Gondolja meg, kik ülnek az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Nevetséges! Rólunk pedig még mindig vesztesekként beszélnek. Le is írok egy epizódot, amire Orbán Viktor miniszterelnök úr hívta fel a figyelmemet. Volt egy V4-es találkozó, ahol a migrációval kapcsolatos, a nyugatiakkal szembemenő véleményt fogalmaztak meg, és azt mondta Robert Fico szlovák miniszterelnök, hogy majd ő beszél, mert ő a győztesekhez tartozik, mi meg a vesztesekhez. Ma már az embernek ez teljesen abszurdnak tűnhet, a magyar miniszterelnök is meglepődött rajta. És amikor nekem ezt elmondta, engem is megdöbbentett, mert nem gondoltam, hogy ez ennyire benne él a mindennapi életben és a politikai gyakorlatban. Azt tudtam, hogy a történetírást még mindig ez szabja meg.

Ki tartja életben az ön véleménye szerint ezt a megkülönböztetést?

A nyugati győztes hatalmak, főleg Anglia, Franciaország, akiknek már nem maradt más, csak ez.

Említette a nemzeti gondolat fontosságát, de ez a szocializmus időszakában vonal alatt volt, nem beszéltünk róla. Ennek mekkora szerepe volt a kommunizmus bukásában?

Nagyon nagy szerepe volt. A nemzeti öntudatra ébredés, a nemzeti gondolat egyre erőteljesebb képviselete szembement az internacionalista birodalmi kényszerrel, amelybe be voltunk kényszerítve. A marxizmus azt tanította, hogy a nemzeti kérdés a múlté, csak proletár internacionalizmus van, mert az osztályhoz való hovatartozás az fontosabb, mint a nemzeti hovatartozás. Még akkor is, amikor erre rácáfolt az első világháború, rácáfolt a második világháború, ők ebben az ideológiában hittek. A Szovjetunió volt ennek a példája, mert azt mondták, hogy ők a nemzeti kérdést ott már megoldották, a szovjet birodalmon belül már nincs jelentősége annak, hogy ki az ukrán, ki a kirgiz, ki a kazah és így tovább, ott mindannyian új típusú szocialista emberek. Ezt a nyugatiak is elhitték. Ők voltak a legjobban meglepődve azon, hogy a nemzeti kérdés szétrobbantotta a szovjet birodalmat, és hogy ez egy nemzeti újjászületés volt, amely itt a nyolcvanas évek végére az antikommunista nemzeti felszabadító mozgalmakat sikerre vitte. Mai napig nem érti egyébként Nyugat-Európa, hogy micsoda ereje van a nemzeti kérdésnek, és azért beszélnek ilyen hülyeségeket, hogy a nemzeti szuverenitás gondolata már a múlté. Most valami európai identitással próbálkoznak, meg globalista identitással, ahogy próbálkoztak az internacionalista identitással is, de ezek sikertelen projektek.

A Szovjetunió szétesett, Jugoszlávia is szétesett, Csehszlovákia sincs már. Győzött a nemzeti gondolat?

Igen, a nemzeti gondolat győzött. A mesterségesen összetákolt államok nem életképesek. De több mint ötszáz év elteltével a skótok sem akarnak már együtt maradni az angolokkal, a walesiek is el akarnak szakadni, ugyanez a helyzet a katalánoknál, a baszkoknál. Egy csomó helyen azok a nemzeti kérdések, amelyek ötszáz meg hatszáz évvel ezelőtt kvázi megoldásra kerültek, ott vannak az asztalon újra, mert úgy látszik, hogy a nemzeti szolidaritás és a nemzeti öntudat megélése az embereknek olyan erős identitást ad, amit nem lehet felülírni.

Mi most a nemzeti gondolat, a nacionalizmus célja, amikor vannak nemzetállamok?

Megint birodalmasító kísérletek zajlanak. Most épp egy európai birodalmat akarnak építeni, amely a nemzeti szuverenitások megszüntetésére irányul. Nyugat-Európa sok országa, illetve a politikai elitje nem akarja megérteni, hogy nekünk 30 évvel ezelőtt sikerült visszakapni a nemzeti identitást és a nemzeti szuverenitást, és eszünk ágában sincs egy újabb birodalomba betagolódni, mert pont elegünk volt abból a birodalomból, amely 45 éven keresztül ült a fejünkön.

Mi az, amit a Nyugat megértett belőlünk?

Nem sok mindent ért belőlünk, és ami a még nagyobb probléma, hogy nem is nagyon kíváncsi ránk. Azt gondolták ’89-90-ben, hogy majd ők idejönnek, osztják nekünk az észt, megmutatják, hogy mit kell csinálni, aztán mi mindenféle visszaszólás nélkül beállunk a sorba, és csináljuk, amit ők mondanak. Ők jól lenyúlják a piacainkat, befektetéseket csinálnak itt, nekünk pedig az a dolgunk, hogy örüljünk, hogy valamilyen szinten becsatlakozhatunk hozzájuk. Hozzájuk, akik a mindentudás birtokában vannak. Hogy mi mit tanultunk meg a Nyugattól, ez is egy fontos kérdés egyébként. Mi nagyon igyekeztünk megtanulni őket, és ez az igyekezetünk egészen 2008-ig tartott.

Mi történt 2008-ban?

Hirtelen rádöbbentünk arra, hogy nincs a nyugati országok birtokában a bölcsek köve. Nem biztos, hogy mindent, amit csinálnak, érdemes egy az egyben követni.’89-90 arról is szólt, hogy mi szerettünk volna visszatagozódni Európába, olyanok lenni pont, mint a nyugatiak. De ma már büszkék vagyunk arra, amiben különbözünk tőlük. Van olyan történelmi tapasztalatunk, aminek a birtokában mi jobban látunk bizonyos dolgokat, mint ők, mert mi már megtapasztaltuk azt, amit ők még nem. Nekünk már több tudásunk van bizonyos dolgokról, mint nekik. Szorgalmasak vagyunk, ambiciózusak, mi még mindig bizonyítani akarunk. A nyugatiak már nem akarnak, ők már nagyon el vannak telve azzal, amijük van. Ez soha nem vezet jóra.

Lát olyat, amit az igyekezet ellenére mi nem tudtunk megérteni a Nyugatból?

Mire elkezdtük ezeket a nyugati országokat mélységében tanulni, addigra ők már egy teljesen más fejlődési időszakba kerültek. Mi tulajdonképpen az ötvenes évekbeli Nyugat-Európa szintjéhez illeszkedtünk, amikor még ők is újjáépíteni akartak, bizonyítani akartak, amikor felépítették a nagyon sikeres országaikat. Mi most ebben a fázisban vagyunk, miközben ők már egy második fázisban vannak, amikor már nem ambicionálnak semmit, már nem akarnak építeni semmit, már azon gondolkodnak, hogy nehezítsék meg a saját életüket akár ezekkel a túlzott környezetvédelmi előírásokkal, például az atomenergia elleni támadásokkal. Ez is értetlenséget okoz mind a két részről.

Azt kizártnak tartja, hogy egyszerűen elégedettek azzal, amijük van? Például a németek nem akarnak már többet költeni, mert már félévente nem lehet autót cserélni?

Szerintem a többi országhoz képest a hatvanas években magasabb volt az életszínvonal Németországban. Nem tudom megítélni, hogy a németek mivel vannak megelégedve és mivel nem, de bizonyos mutatókban rosszabbul állnak, mint mi. Például Magyarországon sokkal több saját tulajdonban lévő lakás, illetve ház van, mint Németországban, ahol jellemzően bérlakásban laknak az emberek.

Mivel magyarázza azt, amit ambícióhiányként ír le?

Ők már nem akarnak bizonyos dolgokat, ők már megelégszenek azzal, amijük van, amit elértek. Csak az élet nem ilyen, mert ha nem megy az ember előre, hanem megáll és a többiek meg mennek, akkor egyre nagyobb lesz a leszakadás és a különbség. Például a hatvanas években Németországban példamutató infrastruktúra volt. Ma már eléggé lepusztult, mert meg voltak vele elégedve, azt gondolták, hogy arra már nem kell költeni. Vagy rettenetesen rossz az internetellátásuk, sok helyen nincsenek optikai kábelek és így tovább, mert ott is hamar kiépítettek egy hálózatot, csak a fejlődés már elment egy sokkal magasabb irányba. Akik később jöttek, mint mondjuk, Magyarország, azok már egy más technológiai szinten tudtak bekapcsolódni, ezért most mi például ebben jobban állunk.

Merre volna az előre az Európai Unió vezető gazdasági hatalmaként számon tartott Németországnak?

Az innováció felé elsősorban. Csakhogy Németországban is kellenének ehhez húzóágazatok, és én úgy látom, hogy ez még mindig az autóipar, ami pedig a XIX. század végének, a XX. század elejének volt a nagy innovációja, azóta csak javítgatások történtek benne.

Ami nekünk azért nem annyira rossz, mert most csinál a Mercedes elektronikus autógyárat Magyarországon.

Nekünk nagyon jó, de azért a kérdés mégiscsak az, hogy a XXI. században biztos, hogy az autóiparnak kell-e még mindig a húzóágazatnak lennie? Azonkívül az elektromos autók sokkal egyszerűbb szerkezetűek, az elektromos autógyártás le fogja egyszerűsíteni és át fogja alakítani az autóipart.

Ez egy többoldalas cikk. Lapozzon!

Nyitókép: 168ora.hu
A címlapról ajánljuk

×

Iratkozzon fel hírlevelünkre

és nem marad le az Infostart legfontosabb híreiről.
FELIRATKOZOM
×
INFOSTART
 
INFORÁDIÓ
PARTNEREINK
Sixt    iCom
infostart
AZ INFORÁDIÓ HÍRPORTÁLJA 
 
 

Médiaszolgáltatási tevékenységét a Médiatanács a Médiatanács Támogatási Program keretében támogatja.

NMHH
Az Év Honlapja 2018