eur:
413.48
usd:
396.47
bux:
78741.84
2024. december 22. vasárnap Zénó

Rakonczay Gábor: szeretek küzdeni, akkor jó, ha fáj

Különleges élményekből és hosszú monoton időszakokból sem volt hiány a Déli-sark-expedíció szűk másfél hónapja alatt - fejtette ki az InfoRádiónak adott interjúban Rakoczay Gábor, aki 44 nap és 4 óra alatt érte el a Föld legdélebbi pontját. A sportoló arról is beszélt, hogy már újabb extrém erőpróbát tervez csapatával.

Mi volt az expedíció legmeghatározóbb tapasztalata?

Az egyik legmeghatározóbb, ha belegondolok, hogy mennyire méterről méterre haladtunk és milyen iszonyú lassan, három, három és fél, néha négy kilométer/órával. Ilyen lassan végigmenni egy kilencszáz kilométeres úton nem egyszerű, ha azt nézem, hogy milyen hideg volt, mennyire erős szembeszelünk volt, hogy mennyire nehéz volt a szán,

nekem is, aki ott volt, szinte a lehetetlen kategória.

Viszont azzal, hogy az ember lépésről lépésre halad, mégiscsak teljesíthető ilyen körülmények között egy ekkora táv, még az Antarktiszon is. Nagyon sok csoda történt ott napi szinten, ami fantasztikus és meghatározó, biztos, hogy örökké emlékezni fogok rá, de most talán a legerősebb a klasszikus szlogen, hogy nincsen lehetetlen.

Az expedíció alatt mennyire látott előre akár méterben, akár órában, percben, hogy mi történhet?

A napi szintet érzékeli az ember. Reggel elindulok, délben már félúton vagyok, este megérkezünk, sátrat állítunk, alszunk. De amikor kritikussá válik a helyzet, amikor minden fehér volt, amikor nagyon erős szél volt, vagy amikor nagyon mély hóban haladtunk, akkor

az ember még csak nem is egy órában gondolkodik, hanem abban, hogy ott van az a következő domb, azt el kellene valahogy érni.

Ennek a mélypontja, amikor az ember lépésről lépésre megy. Pont ezért a hihetetlen dolog, hogy ez a térképen is egy nagy táv mégis megvalósítható.

A felkészüléshez képest melyik volt az a tényező, amelyik a leginkább meglepte a másfél hónap alatt?

A legnagyobb felkészülést a Grönland-átkelés jelentette, a 600 kilométeres, 29 napos expedíciót másfél hónappal előtte teljesítettem. De ez jóval hosszabb és hidegebb volt. és kevésbé változatos a táj, mint a grönlandi volt. Roppant ingerszegény környezet, és amire az ember számít, de ezt nem lehet előre elképzelni. Olyan, mintha az óceán átevezésre az Adrián készülne fel az ember.

Ahol mi mozogtunk, ott semmi nincs, az egész időtlen, végtelen és tökéletesen élettelen, alkalmatlan az életre,

és ha az ember nagyon jól csinál mindent és alázatos, megfontolt és rendesen felkészült, száz százalékban összeszedett, akkor hosszabb-rövidebb ideig ott tud mozogni és életben tud maradni.

Négyfős csapatban teljesítette az expedíciót. Mennyire voltak egymásra utalva?

Maximálisan. Ha nem vállvetve küzdünk, akkor a csapat elvérzik. Voltak köztünk súrlódások, voltak teljesen más elképzelések a világról, ezt kellett összehangolni. Hajós szempontból megfogalmazva: mi

egy csónakban voltunk, és csak egyfelé tudtunk haladni, hiába voltunk négyen, ez néha föladta a leckét, de a csapat nagyon jól vizsgázott,

hiszen mindenki elérte a célt, nem történt olyan sérülés, probléma, ami bárkit visszafogott volna attól, hogy megvalósítsa az álmát.

A korábbi tapasztalata mennyire segítették most, egy teljesen más környezetben?

A navigáció nekem eléggé megy, tájfutottam kilenc évig, utána a hat óceánátkelésnél is elég sokat nézi az ember a kompaszt meg a GPS-t, ezért is vezettem én a legtöbbször a csapatot, mert

én tudtam a különböző időjárási körülmények között leginkább egyenesen haladni.

Ez most olyan egyszerűnek tűnik, de igaziból nem, mert a felszín nagyon nem sík, a szél nagyon erős, a látótávolság az néha olyan, hogy az ember a sílécét még érzékeli, de az előtte lévő domborzatot már nem, és muszáj megtartani az irányt. A monotonitástűrés, ami szintén emlékeztet a hajózásra, de jöhet az ultrafutásból is, itt alapkérdés. Aztán nyilván vannak dolgok, amelyekkel csak a sarkvidéken találkozik az ember, ebből elég komoly ízelítőt kaptam a Grönland-átkelésnél, láttam, hogy mik az erősségeim és hiányosságaim, mi az, amire támaszkodhatok és mi az, amit pótolni kell.

Hova sorolja a korábbi különféle túrái, kalandjai sorában?

Teljesen más polcon van. Nem azért, mert ez sokkal nehezebb vagy veszélyesebb vagy hosszabb, hanem teljesen más. Nem tudnám velük egy lapon említeni. Kint volt egy kanadai pilóta, aki megmászta valamelyik évben az Everestet, aztán átevezte az Atlanti-óceánt, ugyanezt a naiv kérdést föltettem neki, mosolygott, és azt mondta,

nem igazán lehet ezeket egy lapra tenni, mindegyik sportágnak megvan a maga Everestje, de az egyiket a másikkal nehéz összehasonlítani.

A sors fintora, hogy pont ennél az útnál vérzett el a srác, vissza kellett fordulnia, ki kellett, hogy mentsék. Tehát nincs egy univerzális recept, másképp kell felkészülni, mások az eszközök. Egy óceánátkeléshez képest itt nincs olyan technikai eszköz, mint ott a hajó. Ha ott a hajóval valami baj van, akkor kész. Vége. Itt ilyen nincs. Ha tönkremegy a síléc, akkor még mindig tovább lehet gyalogolni. Ez egy jóval egyszerűbb történet. Ugyanakkor a mínusz 20 fokban még semmi baja nincs az embernek, de ugyanez a mínusz 30-ban, és fúj hatvannal a szembeszél, akkor hamar megtörténhet a fagyás, és nem biztos, hogy az ember azonnal érzékeli.

A mindennapokban mi jelentette a legnagyobb nehézséget?

Fizikai dolgokat tudnék mondani. Volt egy olyan 200 méteres kaptató, amire fel kellett húzni a 90 kilós szánt, az nehéz volt. Voltak nyilván mentálisan is nehezebb részek, amikor például két-három napja minden fehér, annyira ingerszegény az egész, hogy még a horizontot se látja az ember. Nappal is világos van, meg este is, hihetetlen lecsökkent információból kell gazdálkodnia az agynak. Érződött, hogy ez nem egy normális helyzet.

Kell az a belső hit, hogy tényleg én ezt meg fogom csinálni,

mert amikor kívülről nem kap az ember semmiféle támogatást, akkor belülről kell összeszednie magát.

Ezt mondta a legtöbbször magának, hogy meg fogom csinálni?

Igazából nem, egyszer sem mondtam ezt. Innen indulunk: meg fogom csinálni, és nem lehet opció a feladás. Nyilván vannak sakk-matt helyzetek, lehetett volna egy olyan sérülés, hogy az ember szereti annyira az életét, hogy hátraarc, de szerintem ez akkor kerülhető el, ha alapból az ember ezt félreteszi. Úgyhogy nem kellett magamnak ismételgetni, a többieknek néha mondtam, hogy jók vagyunk, megyünk, ma még jobbak vagyunk, de ez egy belső bizonyosság, és szerencsére nem ingott meg a 44 nap alatt.

Mennyire volt ez az expedíció sportteljesítmény és mennyire üzleti vállalkozás?

Én azt mondom, hogy ez egy hihetetlenül sikeres dolog volt. Én szeretem a tervezési részét, szeretem magát az akciót, szeretem az egésznek az utóéletét is, nálam ez így egy egész. Hihetetlenül sokat köszönhetek a csapatnak, amely most mögöttem van, hogy ilyen szintű projektbe bele tudtunk fogni és sikerre tudtuk vinni. Végtelenül büszke vagyok a csapatra. Szerintem ők is nagyon büszkék lehetnek magukra és egymásra, mert

mi azért messze vagyunk a sarkvidéktől, és Magyarország még nem csinált ilyet.

Különleges érzés volt, amikor ott álltunk a gömbnél, és mindenki elővette a saját zászlaját, és az angol srácnak nem kellett elővennie, mert a 12 ország között ott van, a norvégnak sem, de én elővettem, és habár hárman már voltak ott előttem magyarok, de ilyen hosszú úton még nem ment a magyar zászló. Ez hihetetlen pluszt jelentett, amibe előtte nem is gondoltam bele. Én ezt egy nagy bravúrnak érzékelem.

Van, akinek ajánlaná ezt az utat?

Van egy-két barátom, akinek eltudnám képzelni, de csak módjával. Mindenkinek megvan az a saját célja, mint a Déli-sark. Ez mindenkinek más és más. Ehhez most viszonylag sok ember tudott kapcsolódni mint motiváció, ha Gábor is ott volt, akkor én is megyek a saját kis déli sarkom felé. Ez egy hihetetlen jó dolog, akkor nem öncélú sporttevékenység volt ez az egész, hanem ezen jóval túlmutat. Ez belül milliószor jobb érzés, mint az egész út volt, mindamellett, hogy az egészet hihetetlenül élveztem,

én szeretek is küzdeni, akkor jó, ha fáj. Amikor megérkeztünk és megöleltük egymást, az érzés felülírt mindent.

Nekem az expedíció úgy teljes és százszázalékos, ahogy volt, nyilván lehet rajta még javítani minden téren, de azt mondom, ez így tökéletes.

Milyen hosszú pihenő következik?

Ami konkrét terv volt, hogy a család megvárt a karácsonyfával, együtt karácsonyoztunk. Most van egy sodrás, mert sokkal nagyobb az érdeklődés, mint amit el tudtam képzelni. Aztán nyilván végigvesszük, mi az, amit még jobban lehet csinálni.

Úgy tekintek ezekre az utakra, hogy egy hosszú utazás részei, komoly kilométerkövek.

A fejemben van még jó pár terv, most vagyok talán olyan helyzetben, hogy ezzel a csapattal meg is valósítható.

Havas tervek, vagy a legzordabb időjárási körülmények ezzel le vannak tudva?

Nem az a típus vagyok, hogy kipipáltam és ezzel kész, kiakasztom a falra, és annyi. Én visszamentem az óceánra is többször, szerintem lesz még zord területen kaland…

KAPCSOLÓDÓ HANG
Címlapról ajánljuk
Jön a havazás, elkészültek az első térképek

Jön a havazás, elkészültek az első térképek

Jelentősebb havazásra figyelmeztet, ezért óvatosságot és a közösségi közlekedés előnyben részesítését kéri az autósoktól a Fővárosi Önkormányzat és a Budapesti Közművek. Közben a meteorológia intézet bemutatta azt a térképet, amelyen a várható havazás láthetó.

Hogyan tartsuk távol a macskát a karácsonyfától?

„Curiosity killed the cat”, avagy a Kíváncsiság ölte meg a macskát – tartja az angol mondás. Amikor a karácsonyfáról és macskákról van szó, persze nem kell ilyen drámai kimenetelre számítani, de néhány óvintézkedés segíthet elkerülni, hogy ledőljön a fa.
VIDEÓ
inforadio
ARÉNA
2024.12.22. vasárnap, 18:00
Prőhle Gergely
a Nemzeti Közszolgálati Egyetem John Lukacs Intézet programigazgatója
EZT OLVASTA MÁR?
×
×
×
×
×