Az inkriminált szerződések zömét a villamosenergia-ipar 1995-1996-os privatizációjakor kötötték. A befektetők akkor komoly felárat fizettek az erőműveikben megtermelt áram átvételét hosszú távra garantáló megállapodásokért.

Tekintettel arra, hogy akkoriban az európai árampiacon közel 50 ezer megawattnyi felesleges kapacitást tartottak nyilván, az erőművek önmagukban nem voltak igazán vonzó befektetési célpontok. Ráadásul akkor a többi visegrádi országban is akkoriban kezdett felpörögni a privatizáció, vagyis erőművekből és áramszolgáltatókból is túlkínálat volt a térségben.

Ilyen körülmények között elkerülhetetlennek látszott, hogy az erőművek mellé valamilyen állami garanciát is csomagoljanak, hogy teljesüljenek az állam bevételi elvárásai. A költségvetés egyensúlyban tartásához ugyanis pénzre volt szükség.

Ezek a hosszú távú megállapodások azóta is sok vitára adtak okot. Az árampiac 2004-es, részleges megnyitásakor erősödött fel azoknak a hangja, akik a szerződések felbontását követelték a megfelelő versenypiaci kínálat megteremtése érdekében.

Kétségtelen tény, hogy a hazai erőművi kapacitásoknak közel 80 százalékát ezek a megállapodások a Magyar Villamos Művekhez kötik, ugyanakkor részben ez segítette a háztartási áramárak állami kontrollját.

A szerződések körüli vita tavaly az árampiac teljes megnyitásának előkészítésekor csúcsosodott ki. A kormánykoalíció pártjai között sem volt ezügyben egyetértés: a szabad demokraták egy lépésben felbontották volna, a szocialisták viszont fokozatosan építették volna le a szerződéses portfóliót.

Az Európai Unió versenyjogi biztosa, Neelie Kroes többször írásban is figyelmeztetett, hogy a szerződések sértik az állami támogatás közösségi szabályait, a bizottság azonban mindeddig hivatalosan nem foglalt állást az ügyben.