A kerettörténet szerint a csapatok feladata olyan kétkerekű robotok építése volt, amelyek képesek a zord marsi körülmények között minimális emberi beavatkozással navigálni. A cél minél több területet meghódítani, és megvédeni az elfoglalt bázisokat a többi robottól.

A több mint 50 négyzetméteres akadály- és labirintuspályán - ahol egyszerre négy robot küzdött egymással - a csapatok feladata az volt, hogy gépeik minél több célterületre lerakjanak egy-egy kincset szimbolizáló mágnesrudat, úgy, hogy az lehetőleg a menet végig ott maradjon. A csapatok külön pontot kaptak az eltérő nehézségű bázisok meghódításáért, és azért is, ha a kincs a lefújáskor is a célterületen volt. Ezért nem csoda, hogy komoly taktikai küzdelem is kialakult, mindenki igyekezett megtisztítani a bázisokat a más csapatok mágneseiktől.

A robotokat a versenyzők irányították számítógépeikről, ám csupán azt adhatták meg a terem tetejére szerelt kamera közvetítette "műholdképen", hogy a gép a pálya melyik pontját közelítse meg. Ráadásul parancsaik - a Mars-járókhoz hasonlóan - késleltetéssel jutottak el a robotokhoz.

A középiskolások, illetve egyetemisták alkotta harminc csapat saját építésű robotjai között voltak villámgyorsak, akadtak, melyeket lépésről lépésre irányítottak, így mozgása kissé darabos volt, némelyik pedig saját szenzoraival próbált tájékozódni.

Dányádi Bulcsú, a győztes Mars Poetica tagja az MTI-nek elmondta, a villamos- és gépészmérnökökből álló kilenctagú csapat két és fél hónapot dolgozott a roboton. A kétkerekű szerkezet szinte összes alkatrészét saját maguk tervezték meg háromdimenziós szoftverrel, és gyártást is önállóan végezték.

A hallgató szerint a döntőben már szinte minden a stratégián múlott, csak kis részben számított a robot gyorsasága és ügyessége, ahhoz azonban, hogy eljuthassanak eddig, a szerkezetnek ki kellett bírnia a korábbi fordulók küzdelmeit. Az első helyet pedig azzal sikerült megszerezniük, hogy robotjuk karjaival össze tudta gyűjteni az ellenfelek kincseit a bázisokról.