A felbecsülhetetlen értékű nyolc reneszánsz remekmű, köztük Tiziano, Tintoretto és Veneziani egy-egy képe, a második világháborúban tűnt el a firenzei Contini Bonacossi-gyűjteményből. Úgy tudni, hogy Hermann Göring náci birodalmi marsall megbízásából vásárolták meg őket műkereskedők. A háború után a festmények a náci rezsim tulajdonában lévő más műkincsekkel együtt egy müncheni gyűjtőpontba kerültek, ahonnét azonban tisztázatlan körülmények között nem Olaszországnak szolgáltatták vissza, hanem Jugoszláviának adták át őket.
Olaszországban azt gyanítják, hogy egy Göringgel szoros kapcsolatban álló, kétes hírű jugoszláv műkereskedő, Ante 'Mimara' Topic adta el őket a jugoszláv múzeumnak egy, 1949-ben a gyűjtőpontban dolgozó nő, későbbi felesége, Wiltrud Mersmann segítségével. Úgy tűnik, hogy ott kettejüknek sikerült úgy feltüntetni, mintha a műkincseket Jugoszlávia követelné vissza. Nem tudni pontosan, hogy mi történt az elkövetkező években, mindenesetre a festmények az 1950-es évek közepén Belgrádban bukkantak fel.
A bolognai ügyészség szerint a képek orgazdaság útján kerültek Belgrádba, és ezért nemzetközi elkobzási végzést bocsátott ki.
Az olasz sajtó szerint Róma a második világháború utáni kényes helyzetre és fontosabb diplomáciai szempontokra tekintettel nem erőltette annak idején a festmények visszaszolgáltatását Olaszországnak.
Bonyolítja a helyzetet, hogy a nyolc festmény 2004-ben már visszakerült Olaszországba, a Belgrádi Nemzeti Múzeum kölcsön adta azokat egy bolognai és bari kiállításra, de utána - 2005-ben - visszaadták őket Szerbiának annak ellenére, hogy a művek szerepeltek a keresett műkincsek listáján. A bolognai ügyészség vizsgálja a kiállítás szervezőinek felelősségét is abban, hogy a körözési listán szereplő festmények újra elhagyhatták Olaszországot.