A levél így kezdődik:

"Öt perc áll a rendelkezésemre. Most már csak négy perc ötvenhat másodperc. Pontosabban csak négy perc ötvenkét másodperc. Nem volna tanulság nélküli így végigmenni az idők teljességén, ama öt percen. Helyesbítek: négy perc harminchét másodperc."

A folytatásban:

"... Továbbmegyek. Attól tartok (ez olyan, mintha angolból fordítottam volna vissza, I am afraid), bármit mondok itt, az irodalomról beszélek. Hogy mi az irodalom, azt negyvenöt év után is (azóta van toll a kezemben) nehezen tudnám megmondani. Hogy mi nem, arról vannak sejtéseim (névsort most nem olvasok), és arról is, hogy miként működik. Varázslatosan és titokzatosan.
Erről sokat tudnék beszélni, a varázsról, a titokról. És milyen lelkesen, ihletetten. Hiszen ez tölti be az életem. (Zárójel. Ez kicsit megváltozott, ezért is nem vagyok személyesen jelen, most igyekszik más betölteni az életem, de így meg a hasnyálmirigyrákról tudnék lelkesen és ihletetten beszélni, amitől ugyan most megkímélem a tisztelt publikumot, de ne reménykedjen, előbb-utóbb hosszabban is szólok róla, I am afraid.) Folytatom zárójelen kívül, mintha mi sem történt volna. (...)"