Az egyetemre, a bölcsészkarra bekerülve magyar és orosz szakon kezdtem tanulni, és tudtam, hogy valami olyasmi érdekelne még, ami kicsit történelemszerű, de a történelem mindennapi vetületei, az alulnézet, a hétköznapi ember élete. Keresgéléseim révén behallgattam különböző tantárgyakba. A néprajzban találtam meg azt, amit kerestem, és aztán egy nagy szerelemmé vált, egy nagy felfedezéssé, hogy ez az, amit szeretnék, és ezzel együtt ismertem rá arra is, hogy ez az, amit én a saját nagyszüleimtől személyes örökségként is megkaptam, tehát erről a nekem rengeteg háttértudásom van, hiszen a nagyszüleim családjában ez a mindennapok része volt. Nem a látványos hagyományok, hanem azok, amik a hétköznapi élet apró dolgaira vonatkoznak.

Hogy látja, mennyire jellemző ránk, hogy ismerjük a hagyományainkat? Ha nem is ápoljuk őket, de legalább tisztában vagyunk velük?

Sokan számtalan családi vagy a saját településükhöz kötődő helyi hagyományt őriznek öntudatlanul. A hagyományok működése sokszor pont azon is múlik, hogy nem a tudatosság szintjén van. Észrevétlenül és tudatlanul működtetünk hagyománybéli dolgokat, és közben ezekhez nagyon erősek a személyes kötődéseink, hiszen ez mindenki identitásának az alapja, az, hogy milyen az étel íze, az, hogy hogyan kell a körülötte lévő tárgyi világot berendezni, milyen dolgoknak hol van a helye benne, hogy melyik ünnepet milyen apró és nagyobb gesztusok vesznek körül.

Hiba az, hogy nincs bennünk tudatosság ennek a megőrzésére?

Talán a mostani világban szükség van erre a tudatosságra is, mivel megszakadt vagy legalábbis nagyon erőteljesen sérült az a folyamat, hogy a hagyományok átadása észrevétlenül, apáról fiúra történik. Ennek a helyébe oda kell lépni egyfajta tudatosságnak, hiszen hogyha ezek a gyökerek megszakadnak és ezeknek az ápolásával, gondozásával nem foglalkozunk, akkor a jelenünk és a jövőnk az, amelyik nagyon súlyosan megsérülhet.

Táncházakat, játszóházakat, kézműves foglalkozásokat is tart gyermekeknek. Mennyire szembesül azzal, hogy a szülők mindezt kezdik felismerni?

Húsz éve tartok gyerek táncházakat, és ennyi idő után mondhatom, hogy megnyugtató a folyamatos érdeklődés. Minden évben van miért az újabb és újabb programokat meghirdetni, hiszen van rá kellő érdeklődés. Létezik egy nyitott rétege a fiatal és középkorú társadalomnak, amelyik saját gyerekei felé már tudatosan próbálja közvetíteni ezt.

Miként lehet közel hozni a néprajzi érdeklődést a gyerekekhez, vagy mondjuk már a nagyobbakhoz is?

Azt gondolom, hogy ebben részint a néprajzkutatóknak van, sőt, lehet nagyobb felelőssége és szerepvállalása, mint amit most tesznek. Fontos lenne, hogy ne csak az akadémikus tudományművelést végezzék, hanem mellette az alkalmazott néprajz, az alkalmazott folklorisztika is teret is kapjon, hiszen mi vagyunk azok, akik ismerjük ezt az anyagot, mi tudunk viszonylag biztos kézzel válogatni. Kellenek olyan közművelődési szakemberek, akiknek a segítségével ezt élményszerűen, közvetlen gyakorlatként a mai környezetre adaptálva lehet megvalósítani.