Képzeljünk el valahol Európában egy óriási, zárt épületet. Kívülről talán úgy néz ki, mint egy ipari raktár vagy egy logisztikai központ. Belül azonban nem autóalkatrészeket, gyógyszereket vagy acélt tárolnak, hanem a 21. század egyik legfontosabb nyersanyagát, a számítási kapacitást.

Sorokban állnak a szerverek, a hűtőrendszerek folyamatosan dolgoznak, és akár százezer fejlett AI-chip számolja, tanítja, finomítja azokat a modelleket, amelyek holnap gyárakat irányíthatnak, gyógyszerkutatást gyorsíthatnak, ügyfélszolgálatokat válthatnak ki, vagy katonai és ipari döntéseket támogathatnak.

Nagyjából ilyen létesítményekben gondolkodik az Európai Unió. Az InvestAI kezdeményezés részeként az Európai Bizottság 20 milliárd eurós alapot jelentett be AI-gigagyárakra, egy nagyobb, 200 milliárd eurós európai MI-beruházási ambíció részeként.

A terv szerint legfeljebb öt óriási létesítmény épülne, egyenként százezer feletti fejlett AI-processzorral. Ezek nem egyszerű adatközpontok lennének, hanem olyan ipari méretű számítási erőművek, amelyek nagy nyelvi modellek, tudományos AI-rendszerek és ipari algoritmusok fejlesztését szolgálnák. Az EU már korábban bejelentette, hogy 16 tagállamban 19 AI-gyárat hozna létre. A gigagyárak ezeknél is nagyobb kapacitást képviselnének.

Számoljuk a jövőt

A program mögött az a kellemetlen felismerés áll, hogy Európa látványosan lemaradt az AI-versenyben. A 2025-ös Stanford AI Index adatai szerint 2024-ben amerikai intézmények 40 jelentős AI-modellt állítottak elő, Kína 15-öt, Európa pedig mindössze hármat.

Ez persze nem jelenti azt, hogy Európában nincsen ilyen jellegű tudás, mert van. Vannak kutatók, vannak mérnökök, vannak egyetemek, és vannak ipari cégek is. De az AI-korszakban a tehetség mellé brutális számítási kapacitás, tőke, adat, energia és gyorsan növekvő vállalkozói ökoszisztéma is kell.

Amivel gond van, az a technológiai szuverenitás. A kifejezés arra utal, hogy nem mindegy, hogy a jövő digitális infrastruktúráját ki birtokolja. Ha az európai vállalatok, kórházak, egyetemek és államok kritikus AI-rendszerei amerikai felhőn, amerikai chipeken, amerikai modelleken futnak, és ázsiai gyártási láncoktól függenek, akkor

Európa erősen kiszolgáltatott ennek a két országnak.

A beruházás melletti legerősebb érv tehát nem az, hogy menő lenne pár saját nagy számítógép, hanem az, hogy a számítási kapacitás ma már az ipari alapinfrastruktúra része. Ahogy a 19. században a vasút, a 20. században az elektromos hálózat, úgy a 21. században a villámgyors és hatékony számítási képesség válhat a globális verseny egyik alapkritériumává. Aki nem fér hozzá, az nemcsak lassabban fejleszt chatbotot, hanem lassabban fejleszt gyógyszert, robotikát, önvezető rendszert, pénzügyi kockázatkezelést, energetikai optimalizálást és védelmi technológiát is.

Európa nagy dobásai…

A történelmi párhuzam adja magát. A mostani időszak lehet ugyanis az AI-korszak Airbus-pillanata. Az Airbus annak idején szintén merész európai iparpolitikai vállalkozás volt. Nem egyetlen ország piaci zsenialitásából nőtt ki, hanem több állam stratégiai együttműködéséből. Ma pedig a világ repülőgépiparának egyik meghatározó szereplője lett.

Hasonlóan tanulságos a CERN története is. Alapkutatási intézményként indult, mégis olyan tudást, technológiát és nemzetközi presztízst teremtett, amely messze túlmutat a részecskefizikán.

Az ASML példája pedig azt is megmutatja, hogy Európa képes lehet a globális technológiai értéklánc legkritikusabb pontjain jelen lenni. A holland vállalat ugyanis az egyetlen olyan cég, amely kereskedelmi EUV-litográfiai gépeket gyárt. Vagyis kulcsszereplő a legfejlettebb chipek előállításában.

… és melléfogásai

De Európa nemcsak az Airbusról tudna mesélni, hanem a Quaeroról is. A 2000-es évek közepén indított francia–német keresőprogramot sokan tekintették a Google-re adott európai válasznak. Nagy ambíció és komoly politikai szándék volt mögötte, a piaci áttörés mégis elmaradt.

A GAIA-X sztori is óvatosságra int. Az európai felhőszuverenitás zászlóshajójának szánt kezdeményezés sok kritikát kapott lassúsága, bonyolultsága miatt, valamint azért, mert ahelyett, hogy valódi európai alternatívát teremtett volna az Amazon, a Microsoft és a Google felhődominanciájával szemben, részben éppen ezekkel a szereplőkkel kellett együttműködnie.

A Galileo pedig jó példa arra, hogy egy európai stratégiai nagyprojekt végül valódi értéket teremthet, de az odáig vezető út nagyon drága és kanyargós lehet. Az Európai Számvevőszék a program korai szakaszáról azt állapította meg, hogy a köz- és magánszféra együttműködésére épített eredeti finanszírozási modell nem működött megfelelően, emiatt a projekt jelentősen csúszott, és a költségek is elszálltak.

A valódi kérdés ezért nem az, hogy kell-e Európának AI-infrastruktúra. Valószínűleg kell. A kérdés az, hogy a 20 milliárd euró mögött lesz-e elég felhasználó, vállalkozás, kutató, ipari alkalmazás és üzleti modell.

Egy adatközpont önmagában még nem innováció. Egy GPU-klaszter önmagában még nem európai OpenAI. Ha nincs körülötte gyors engedélyezés, olcsó és megbízható energia, erős startupfinanszírozás, ipari kereslet és tehetségvonzó környezet, akkor a gépek könnyen kihasználatlanul vagy alulhasznosítva állhatnak.

A digitális jövő fizikai korlátai

Az energia különösen kemény korlát. A Nemzetközi Energiaügynökség szerint a globális adatközponti áramfogyasztás 2030-ra 945 terawattórára nőhet, vagyis több mint megduplázódhat. Ez nagyjából Japán mai teljes villamosenergia-fogyasztásának nagyságrendje.

Európában ez a kérdés különösen égető. Az adatközpontok oda települnek, ahol van hálózat, hűtés, víz, áram és politikai kiszámíthatóság. Az AI-gigagyár tehát nemcsak digitális projekt, hanem energiapolitikai döntés is.

A chipfüggőség legalább ekkora dilemma. Ha Európa amerikai GPU-kból, amerikai szoftveres ökoszisztémára támaszkodva és ázsiai gyártású félvezetőkre építve hoz létre „szuverén” AI-kapacitást, akkor a szuverenitás csak részleges.

Olyan ez, mintha saját autópályát építenénk, de az összes jármű, üzemanyag és forgalomirányítás külföldi kézben maradna. A kapacitás fontos, de nem azonos a teljes értéklánc feletti kontrollal.

Közép-Európa új esélye

Magyar és közép-európai szempontból a kérdés különösen érdekes. A régió sokáig gyártási és összeszerelési központként kapcsolódott be a globális értékláncokba. Az AI viszont feljebb tolhatja a versenyt. Nemcsak az számít majd, hol van az üzem, hanem az is, ki optimalizálja a termelést, ki birtokolja az adatokat, ki fejleszti az algoritmusokat, és kié a hozzáférés a számítási kapacitáshoz.

Ha az európai AI-infrastruktúra nyitott lesz egyetemek, középvállalatok és ipari fejlesztők számára, abból a közép-európai gazdaság is profitálhat. Ha viszont a hozzáférés néhány nagy szereplő privilégiuma marad, akkor a régió megint csak felhasználó lesz, nem alakító.

A jövő gyára vagy a lemaradás múzeuma?

A 20 milliárd eurós terv tehát egyszerre bátor és kockázatos. Bátor, mert Európa végre nemcsak szabályozni akarja a technológiát, hanem részt akar venni az alapinfrastruktúra építésében is. Kockázatos, mert a pénz és a hardver nem pótolja a vállalkozói dinamizmust, a piaci keresletet és az olcsó energiát.

A program akkor lehet Airbus-pillanat, ha világos ipari igényekre, erős menedzsmentre, valódi magántőkére és európai felhasználói körre épül. Quaero-csapda akkor lesz belőle, ha a politikai jelképből fontosabb lesz, mint a piaci hasznosság.

A végső kérdés ezért nem az, hogy Európa építsen-e AI-gigagyárakat. Hanem az, hogy ezek a gigagyárak üzemek lesznek-e, ahol a jövő európai gazdasága készül, vagy múzeumok, amelyek azt mutatják majd, milyen drágán próbáltuk utolérni a jövőt.

A szerző Sebestyén Géza, a BCE docense és az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője